9.-10. Fejezet

 

9. fejezet

 

Felicity

 

Fordította: Tony

 

Hat évvel ezelőtt

 

Még négyszer találkoztunk a fánknál. Kétszer elkésett, mert nem tudott időben elszabadulni anélkül, hogy gyanút keltett volna, de végül mindig feltűnt, a kis Bentley-vel a karjaiban.

A harmadik találkozásra végre legyőztem a félelmemet, és egész idő alatt én fogtam Bentley-t. Egyszer nyafogni kezdett, én pedig nem akadtam ki… ööö, talán inkább azt kellene mondanom, hogy Knox sikeresen átdumált a pánikon.

Általában végigpletykáltuk az egész időt. Olyan hihetetlenül könnyű volt vele beszélgetni. Azt hiszem, bármit elmondhattam neki. Azt hiszem, elmondtam neki mindent. Beszélgettünk Bentley-ről, az iskoláról, filmekről és zenéről, politikáról, vallásról, családokról, mélyebb témákról, könnyed témákról, úgy… mindenről. Ha egyikünk kigondolt valamit, hogy miről beszéljünk, akkor arról beszéltünk. Néha szinte vérzett a füle a hülye vicceimtől, de gyanítottam, hogy titokban szereti őket.

Úgy értem, hogy ne szerette volna: Mit mond a bölény a fiának, amikor az főiskolára megy? Bison[1].

Rajtakaptam, hogy elmosolyodott, és megrázta a fejét, aztán sóhajtott egyet.

Valahol legbelül tudtam, hogy lehetnék visszafogottabb, de volt valami Knox Parkerben, amitől megnyíltam, és megosztottam vele minden gondolatomat és álmomat. Eltekintve a ténytől, hogy ő volt rohadtul a legaranyosabb srác a világon – ami normális esetben jobban elfojtott volna, mint egy üveg ketchup –, úgy éreztem, megért engem, minden szenvedélyemet, a bizonytalanságomat, a gondolataimat és életem álmait. Három találkozás után a legjobb barátommá vált.

A negyedik alkalommal azonban üres kézzel érkezett.

Nekidőltem a fának, nem akartam még leülni, mert a legcukibb szettemet vettem fel, beleértve a csillogó balerinacipőmet is, és nem akartam összekoszolni a földön – látnia kellett a legjobb formámban először. Úgy tettem, mintha a Kindle-ömet olvasnám, valójában kétmásodpercenként körülpillantottam. Elakadt a lélegzetem, amikor hallottam a levelek ropogását, ami a közeledő lépteket jelezte.

Arrafelé fordítottam a figyelmemet, és ott volt ő, az árnyékban és a napfényben felém sétált. Beszívtam a levegőt, újfent megcsodálva, hogy milyen gyönyörű. Beletelt egy másodpercbe – miután az üres kezét a zsebébe dugta, amitől a válla idegesen, bizonytalanul megemelkedett – rájönni, hogy nincs vele a baba. Az arcára pillantottam, és bocsánatkérést találtam a szemében.

A torkomban dobogó szívvel, aggódva attól, hogy valami rossz dolgot fog mondani, próbáltam egy viccel elütni a saját bizonytalanságomat. Az ujjammal megütögettem az államat, és kijelentettem: – Nem tudom nem észrevenni, hogy ma máshogy nézel ki. – A babaringatást imitálva hozzátettem: – Talán azért, mert nincs egy izgő-mozgó batyu ott kartájékon.

– Igen – mondta, és egy hálás sóhaj szakadt fel a tüdejéből, miközben a válla megereszkedett. – Hogy az. Igazából Bentley-nek időpontja volt ma az orvoshoz, de én nem tudtam róla. Ha tudtam volna, tegnap mondtam volna, és akkor nem kellett volna eljönnöd ide. Rosszul éreztem magam, hogy te valószínűleg itt vársz, gondoltam, szólok neked, hogy őt nem tudom hozni.

– Ó! – Hiába igyekeztem, hogy élénk és vidám legyen a hangom, gondolom, megérezte benne a csalódottságot, mert felszisszent. Ezért gyorsan hozzátettem: – Semmi baj! – És tényleg így volt. A csalódottságom őszintén szólva nem Bentley miatt volt, hanem abból a tényből fakadt, hogy így nem tölthettem Knox-szal az egész délutánt.

– Sajnálom, hogy eljöttél ide, hogy láthasd – kezdte.

– Nem, tényleg, rendben van – intettem le gyorsan. – De köszönöm, hogy szóltál. Ez … tényleg figyelmes volt tőled.

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de valószínűleg meggondolta magát, mert gyorsan be is csukta. A kezével még mindig a zsebében, megköszörülte a torkát. – Nos… azt akartam, hogy tudd.

– Nos… – motyogtam vissza. – Köszönöm.

Te jó ég, mi folyik itt? Idegesebbek és bizonytalanabbak vagyunk egymás közelében, mint az első napon, amikor belém futott. Mi történt velünk, hogy nem tudunk bármiről beszélgetni?

Amikor rájöttem, hogy ez Bentley miatt volt, nyeltem egyet. Tökéletes kis gardedám volt. Mindig ott volt közöttünk, mint egy pajzs, egy fizikai ütköző volt, ami segített nekünk még jobban megnyílni érzelmileg.

De eltűnt, kettesben hagyott minket, és egyáltalán nem áll köztünk semmi.

Knox tett egy lépést hátrafelé. – Hát, igen. Azt hiszem, jobb lesz, ha eltűnök az útból.

Nem tudtam elrejteni a csalódottságomat, pedig tényleg őszintén próbáltam. – Oké.

Megtorpant, remény gyúlt a szemében. – Hacsak…

Erre felfigyelve, megismételtem. – Hacsak?

– Akarsz együtt lógni? – Vállat vont és félrenézett, mintha neki mindegy lenne. Aztán folytatta. – Nincs más dolgom, amíg munkába nem kell indulnom ötkor, de ha neked dolgod van, úgy is jó. Én…

– Nincs dolgom – mondtam sietve.

A tekintete az enyémbe mélyedt, újra remény csillogott a barna szemeiben. – Nincs?

Megráztam a fejem. – Nincs. Lóghatunk.

– Akkor jó. – Aztán úgy tűnt, rájött, hogy túlságosan lelkes, így azonnal visszakozott, és vállat vont. – Úgy értem, ha gondolod.

Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a vigyorom. De aztán egyikünk sem beszélt, és egyikünk sem mozdult; csak álltunk ott, lógtunk teljes csendben.

– Te, ööö, akarsz sétálni? – Magabiztosan vállat vontam. – Még nem merészkedtem ki ide. Felfedezhetnénk.

Lassan bólintott. – Sétálhatunk – mondta. Kinyújtotta felém a kezét.

Rájöttem, hogy a kezemet akarja fogni séta közben, kifújtam egy reszketeg lélegzetet, ahogy csendben magamra parancsoltam, hogy ne ájuljak el túlzott izgalomtól. Egy mentális fangirl sikoly után megfogtam az ujjait.

Melegek voltak, és nagyok, és ó, olyan fiúsak.

Vigyorgott. – Menjünk erre!

Bólintottam, nem is nagyon figyeltem, merre mutat, mert tudtam, hogy soha nem voltam arrafelé. Ennél messzebbre még soha nem mentem az erdőben. Bármerre mentünk is, új nekem.

Szóval, sétáltunk. A feszültség engedett, és végre könnyebben lélegeztem.

Kérdezett egy sorozatról, melyet mindketten szerettünk, és az új epizódját előző este adták le. Ahogy beszélgettünk és vitatkoztunk arról, hogy mi szeretünk és mit nem, az ég egyre sötétebb lett, amint a fák kezdtek közelebb nőni egymáshoz, és a talaj kezdett nyálkásabb lenni, mert a napfény nem tudta felszárítani a földet.

De nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mi van a talpam alatt, mert a kezem olyan tökéletesen simult Knoxéba… egészen addig, tettem egy lépést, aztán emeltem a lábam, csakhogy a balettcipőm nem jött velem.

Hirtelen félig mezítláb találtam magam, zihálva megálltam, Knoxot is visszarántva.

– Mi a baj? – kérdezte azonnal, és zavarodott arccal fordult vissza.

Megszorítottam a kezét, és meg tudtam tartani az egyensúlyomat egy lábon. – Csak elvesztettem a cipőmet.

– Te…? – Összeráncolta a homlokát, aztán lepillantott a lábamra. Aztán tágra nyílt a szeme. – Ó, a francba! – Szabad kezével megragadta a könyökömet, hogy el ne essek, körülnézett a földön, aztán megszólalt: – Ott van.

Hátrapillantottam, már előre összerándultam, tudva, mit találok. Éreztem, ahogy a nyálkás sár erőteljes szívóereje magával ragadta a lábbelimet, amint felemeltem a lábam.És igen, ott volt félig elmerülve a mocsárban.

– Au, basszus. – Amikor Knox visszanézett rám, megrándult. – Annyira sajnálom, Felicity. Nem kellett volna erre jönnünk.

– Semmi baj – biztosítottam azonnal. – Én csak… – De ó, a francba! Fogalmam sem volt, mit csináljak. Semmi esetre se akartam egy cipőben mászkálni az erdőben.

– Megvan. – Knox elhajolt mellettem, és lehajolt a papucsomért.

– Ó, nem kell…

De már ki is húzta a sárból. Nyeltem egyet, amint megláttam, mennyire beborítja az iszapos, büdös kosz. Fúj. Nem akartam a lábamat annak a cuccnak a közelébe se tenni.

Knox leolvasta az undort az arcomról, és tehetetlenül megrántotta a vállát. – Kölcsönadjam a cipőmet?

A lélegzetem elakadt, és ettől a szívem az ötszörösére tágult, mert azt hiszem, ebben a pillanatban beleszerettem Knox Parkerbe. Nem tudtam elhinni, hogy felajánlotta, hogy cipő nélkül megy, csak hogy nekem legyen, még ha az ő lába kétszer akkora is, mint az enyém, és valószínűleg az ő cipőjét hamarabb elvesztettem volna, mint a balerinámat.

– Természetesen nem. – Egy hitetlenkedő pillantást küldtem felé. – Nem akarom, hogy mezítláb menj, te őrült holdkóros. Csak… – A balerina iszap cipőmért nyúltam. – Add oda a…

– Ne! – figyelmeztetett lágyan, és elhúzta előlem a cipőmet. – Az én kezem már koszos. Majd én. – Aztán letérdelt elém, és azt morogta: – Tedd a kezed a vállamra! – Fogalmam sincs, hogyan maradtam állva, és hogyan nem olvadtam pocsolyává előtte, vagy legalábbis nem kiáltottam világgá a halhatatlan szerelmemet.

Nagyot nyelve, óvatosan az erős vállára tettem a kezem. Nedves sár borította be a lábamat, ahogy a cipőmbe csúsztattam, de csak a csodásan támogató vállát éreztem, és azt, ahogy a haja súrolta a térdemet, ahogy a lábam fölé hajolt. Még mindig előttem térdelt, és amikor felnézett rám, elvesztem a barna szemében.

– Köszönöm! – Azt hiszem, ezt mondtam.

Vigyorgott, és felegyenesedett, közben pedig koszos kezét a nadrágja szárába törölte. – Nincs mit! – Aztán az állával a másik irányba bökött. – De talán inkább arra kellene mennünk.

– Oké – motyogtam, még mindig azt-hiszem-szeretem-ezt-a-srácot ködben. Bármerre mehettünk.

Újra megragadta a kezem, és elindultunk. Minden lépésnél a lábujjaim közül csordogáló nyálkás sár hangja hallatszott, ennek ellenére ez volt életem legjobb délutáni sétája.

Egy perc múlva, Knox kuncogása végre megtörte a köztünk lévő csendet, és megrázta a fejét. – Komolyan, mi a fenére gondoltál, hogy ilyen könnyű cipőt vettél fel az erdőbe?

Mélyen elvörösödtem. Arra gondoltam, hogy le akartam nyűgözni a lányosságommal. De csak azt mutattam meg neki, hogy milyen esztelen és nem gyakorlatias vagyok.

– Nem hiszem el, hogy az erdő mellett nőttél fel. Úgy viselkedsz, mint egy városi lány.

Ezt sértésnek éreztem így összevontam a szemöldökömet. – Nem is.

A kuncogása még hangosabb lett, ahogy megállt, és vette a fáradságot, hogy átsegítsen egy fatörzsön, amin magam is simán át tudtam volna lépni.

Újabb ingerült szemöldökráncolással, kihúztam a kezemet az övéből, és átléptem a fatörzset. – Ez az első nyár, hogy kijöttem ide. Bocsáss meg, hogy nem tudtam, hogy egy rohadt mocsár van itt.

Amikor még egy lépést tettem egyedül, a sáros cipőm megakadt valamiben, és megint kiléptem belőle. A keze támogatása nélkül, kezdtem eldőlni, de elkapta a könyökömet.

Ahogy felsegített, aztán vissza megint a cipőmbe, rám kacsintott. – Hát, én gyakorlatilag itt élek az erdőben, így nekem kellett volna figyelnem, hogy mi van a lábadon, és nem jönni errefelé. Tartozok neked egy pár új cipővel.

Megenyhülve felsóhajtottam. – Dehogy. Én vagyok a hülye, amiért ezt vettem fel, tehát… – Egy rövid sikítás szakadt ki belőlem, amikor majdnem belefutottam egy pókhálóba… amin egy hatalmas, szőrös pók lógott. Csak pár centire volt az arcomból, és a szemembe bámult, én pedig Knoxhoz simultam, és megfogtam a kezét. – Istenem! Pók!

Felnevetett, és óvatosan elkormányozott a pókhálótól. – Te tényleg városi lány vagy… Felicity[2]Girl.

– Ez egy hülye név – morogtam, bár valahogy tetszett, hogy kitalált nekem egy különleges nevet.

– Pók! – figyelmeztetett hirtelen, és az ujjait végigfuttatta a bordáimon, amitől én sikítva félreugrottam.

Felnevetett, én pedig rácsaptam a vállára.

– Nem volt vicces! – Megint megütöttem, de csak még jobban nevetett.– Barom. – Elkezdtem taposni körülötte, de a cipőm megint elakadt és megbotlottam.

Grr. Miért csak akkor történik ez, amikor nem fogja a kezem?

Egy fél lélegzetvétellel később már mellettem is volt, és csendesen megfogta a kezem. – Atyám, túl vicces vagy, hogy felbosszats, City Girl.

Tovább fogtam a kezét, de nem válaszoltam.

Vállat vont, és sétáltunk tovább csendben. Egy idő után a dühöm elszállt, és az erdő hangjai enyhítették a vérmérsékletemet. Amikor egy fához közeledtünk, és jobb felé indultam, de Knox ujjai megfeszültek az enyémek körül, és balra húztak. Tovább ment balra, ebből tudtam, hogy konkrét úticélja van.

– Hova megyünk?

Rám pillantott, a tekintetében öröm villant.

Az ajkai vigyorra húzódtak. – Az meglepetés.

– Nem hazudtál, amikor azt mondtad, hogy gyakorlatilag idekint élsz, ugye?

– Nem. Ide jövök, amikor el akarok menekülni. Ismerem ezeket a fákat, mint a tenyeremet.

Bólintottam. Ez volt az ő menedéke. Csak néhány héttel ezelőtt az enyém is ez lett. – Furcsa – motyogtam elgondolkodva. – Aznap, amikor találkoztunk, mindketten készek voltunk megvédeni a rokonainkat, és mindketten előlük menekülünk ide.

Rám pillantott. – A családi hűségnek semmi értelmi nincs, igaz?

Vállat vontam. Talán nem, de nem éreztem magam olyan hűséges Bainbridge-nek, hogy itt voltam kinn egyedül ezzel a Parker fiúval. Vakmerőnek és eufórikusnak éreztem magam, és olyan szabadnak, hogy a mellkasomban egy kis örömbuborék kezdett növekedni, és elképzelhetetlen méretet öltött.

– Ott – morogta Knox a fülembe, miközben elmutatott mellettem, tudatva, hogy megérkeztünk oda, ahova vinni akart.

Odanéztem, és bandzsítottam, amikor megláttam… az ott víz a fák között?

– Ó, édes istenem! – szólaltam meg, amikor közelebb értünk a rézsűhöz, ami a kis fadokkhoz vezetett. – Fogalmam sem volt, hogy van itt egy tó.

– Bányató – javított ki Knox. – Ez az egyetlen. Azt hiszem, néhány évvel ezelőtt találtak itt egy kis szenet, de nem eleget ahhoz, hogy folytassák a projektet. Miután elhagyták, megtelt vízzel.

Belenéztem a sima, sötét medencébe, ahogy felléptünk a rámpára. – Kijársz ide horgászni?

– Nem. Nem lehet. Túl sok bányászati ásvány van a vízben, tele van alkálival.

Kíváncsian pillantottam rá. – Alkálival?

Bólintott. – Tudod, a cucc, ami az elemekben is van. Semmi sem tud megélni a gödörben az alkáli miatt… ami miatt tökéletes az úszásra.

Megborzongtam. – Nem veszélyes az úszásra az akkumulátorsav?

Knox vigyorgott, mintha a tudatlanságom cuki lenne. Aztán vállat vont. – Soha nem lettem tőle beteg. Csak csúnya sárbarnára festi a ruhákat, de ennyi az egész.

Elakadt a lélegzetem a gondolatra, hogy vizesen locsol ebben a gödörben. – Szóval… már úsztál itt máskor?

Úgy tűnt, mintha igazi mozgás nélkül is közeledne. – Minden nyáron, amióta az eszemet tudom. – Halkabb volt a hangja. Mélyebb. Nem kaptam levegőt.

A víz felé fordultam, és megköszörültem a torkom. – Te építetted ezt a stéget?

– Nem. Valószínűleg az apád volt, vagy valamelyik bátyád.

– Valószínűleg Garrett – merengtem magamban. – Ő ilyen ügyes.

Nem válaszolt. Ehelyett lerúgta a cipőit, és leült a szélére. Amint átvetette a lábait az oldalán, és a lábfejei beleértek a vízbe, egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát.

Aztán felvigyorgott rám. – Ha odaadod a cipődet, lemosom neked a vízben.

Fintorogtam. – És hagyjam, hogy összekoszold az akkumulátorsavas vízzel?

A szemét forgatta. – Szerintem az a cipő már tönkrement. Csak azért ajánlottam, hogy kevésbé mocskosan kelljen hazamenned.

Huh, igaza van. – Ebben az esetben, én is meg tudom csinálni. – Kiléptem mindkét cipőmből, és a sárosat a kezembe vettem, aztán áthajoltam a stégen a víz fölé.

– Óvatosan – figyelmeztetett, megragadva a csípőmet. – Bele ne ess!

Addig nem állt fenn a veszélye, hogy beleessek, amíg meg nem érintett. Az érintéstől ugrottam egyet, mint egy leforrázott macska. Erősebben kellett szorítania, és magához szorítani, hogy nehogy beleessek az akkumulátorsavval teli gödörbe.

– A francba, City Girl– morogta a fülembe. – Mitől vagy ilyen ideges?

Pontosan tudtam, mitől vagyok olyan ideges, és ezt az arcán elterülő pimasz kis vigyor is elárulta. Összehúztam a szemöldököm. – Mostantól tényleg City Girlnek fogsz hívni, igaz? Nem tudsz mást kitalálni?

– Nem. Tetszik a City Girl. Illik hozzád.

– Nem.

– De igen. – Továbbra is fogta a csípőmet, amíg le nem ültetett maga mellé, elég közel, hogy a combjaink érintkezzenek, és majdnem az ölében voltam.

Elfelejtettem vitatkozni. Vettem egy mély, reszketeg lélegzetet, letettem a cipőmet a stégre a tiszta mellé, hogy megszáradjon a napon. Aztán átlógattam a lábam a stég szélén, és belemártottam a vízbe.

Knox helyeslően mosolygott, és elkapta a hajamat.

Boldogan és megnyugodva sóhajtottam fel, ahogy elkezdett játszani a tincseimmel. A stég nyugodtan ringatózott alattunk. – Szép itt. Jó érzés a víz a lábamon.

– Igen. – Zavartnak hangzott. – Holnap felvehetnénk a fürdőruhánkat, és elmehetnénk úszni.

Felhorkantottam. – Őrült vagy, ha azt hiszed, úszok egy olyan vízben, ami tönkreteszi a ruhákat.

Vállat vonva elvigyorodott. – Hát, akkor nudizhatnánk. – Az állam leesett, a szavak cserben hagytak, Knox pedig csak mosolygott. – Nem megy tönkre a ruhád, ha nincs rajtad semmi.

– Én… te… ez…

Hátravetette a fejét, és nevetett. – Viccelek.

Megint vállon akartam ütni, és elmondani neki, hogy egyáltalán nem vicces, de amikor rám nézett, barna szemeiben annyi lelkesedés csillogott, hogy elfelejtettem, mit akartam mondani.

Amikor a mosolya lehervadt, tudtam, hogy le tudta olvasni az arcomról a kísértést és a vágyakozást.

– Gondoltál valaha arra, hogy megcsókolsz?

A szám kiszáradt, az elmém pépessé vált. – Te… tessék?

Tovább figyelt, miközben a hajamat forgatta az ujjai között. – Mert én igen. Mindig. Minden este, amikor lefekszem, és amikor reggel felkelek, amikor kijövök ide találkozni veled, amikor veled vagyok.

Az utolsó rész már csak elsuttogott vallomás volt, ahogy hozzám hajolt, és az enyémnek döntötte a homlokát.

Behunytam a szemem, féltem lélegezni, és még jobban féltem kinyitni a szemem. Attól féltem, hogy elmúlik ez a pillanat, és rájövök, hogy csak álom volt az egész.

– De mi a fenét képzeltem? – Suttogása nyerssé változott. – Te egy Bainbridge vagy. Én meg Parker. Már csak az elvek miatt is gyűlölnünk kellene egymást. Nem lehetnék a barátod, főleg nem akarhatnálak megcsókolni.

A szempilláim felrebbentek. – Nem? – Fogalmam sincs, miért kérdeztem, mintha csak azt akartam volna tudni, hogy biztosan így gondolja-e. De azt mondta, nem kéne, így nem kéne. Kivéve, hogy én tényleg akartam.

Barna szemei az enyémbe mélyedtek. – Nem fogom – ígérte, az álkapcsa eltökélten megfeszült.

– Nem fogsz – motyogtam.

Megrázta a fejét. De ott volt; az arcunk olyan közel volt egymáshoz. Talán nekem kellene közelebb hajolni és…

Amikor én felé hajoltam, ő pedig felém, középen találkoztunk. Istenem, meg fogom csókolni Knox Parkert. Az övére fogom szorítani az ajkamat és…

Mi a fenét gondoltam? Ez őrület. – Igazad van – mondtam, visszaráztam az értelmet a fejembe, és elhúzódtam, kiszabadítva a hajamat a szorításából. – Még barátok se lehetnénk. Mennem kéne.

Kihúztam a lábam a gödörből, és elkezdtem felhúzni a cipőm.

– City Girl– mondta, szinte bocsánatkérőn, próbálva magyarázkodni.

– Nem, igazad van. Ez… Ez őrültség. Hazamegyek és soha…

– Hé– suttogta.

Elkapta a kezem, amikor megpróbáltam felállni.

Vettem egy nagy levegőt, visszafordultam, és a tekintetünk találkozott. Arra számítottam, hogy előáll még további fontos okokkal, hogy miért nem csókolhat meg, miért olyan rossz, ha beszélgetünk és találkozunk az erdőben, miért kellene ellenségeknek lennünk, bla, bla, bla, de ehelyett… az ajkamra szorította az övét.

Először túl döbbent voltam, hogy viszonozzam, én csak térdeltem ott, a térdem a stégbe fúródott, miközben ő a tenyerébe fogta az arcom, és közelebb hajolt. Aztán oldalra billentette a fejét, az ajka megint súrolta az enyémet.

A szemhéjam lecsukódott, és egy nyöszörgés hagyta el a torkomat.

Olyan baromi puha volt az ajka. És meleg. Nekinyomódtam, annyira szorítottam a vállát, hogy a körmeim az ingébe fúródtak.

Olyan hangot adott ki, ami a nyögés és a morgás között volt valahol, és a másik kezét is az arcomra tette, aztán a tenyere végigsiklott az arcomon, hogy az ujjait a hajamba fúrja. Amikor az ajkai szétváltak, és a nyelve megérintette a szám sarkát, levegő után kapkodtam az érzéstől, amit okozott… a lábam között.

– Sajnálom. – Azonnal elhúzta az arcát, de a keze a hajamban maradt. – Túl sok?

Úgy értette, nem elég, ugye?

Nehezen lélegeztem, csak tátogtam. – De azt mondtad… nem… csókolózhatunk.

Vigyorgott, és ajka végigsiklott az arcomon. – Igen, hát, nem bírom, hogy szomorú vagy. És szomorúnak tűntél, amikor el akartál menni.

Vidám és széles mosoly áradt szét az arcomon. Ő visszamosolygott, és az ajkába harapott. Vonzódtam hozzá, minden eddiginél nagyobb kísértést éreztem, így felé hajoltam, de ő hátrahőkölt.

– Valószínűleg meg kéne állnunk – mondta, és kicsit pánikba esettnek tűnt. – Én nem… Nem tudom, hogy bízhatok-e magamban, ha túl messzire megyünk.

Bólintottam, de nem tehettem róla, elszomorodtam. Már most hiányzott az ajka érintése az enyémen. De igaza volt. Már így is túl sok határt átléptünk. Szóval, kezdtem elfordulni, de ő felmordult, és elkapta a csuklómat, maga felé fordított.

– Fejezd be! – követelte, a szemében harag villant, aztán az ajka megint az enyémre tapadt.

Az ujjaim azonnal a hajába fonódtak, ahogy megint térdre emelkedtem, és hozzá simultam. – Mit fejezzek be? – kérdeztem kifulladva, aztán az ajkai megint megtámadták az enyémeket.

– Ne nézz ilyen szomorúan, amikor nem csókollak meg, és ne próbálj lelépni, amikor szomorú vagy. Csak mosolyogva mehetsz el tőlem.

– Akkor ne próbálj ilyen nemes lelkű lenni, és nem megcsókolni – mordultam fel.

– Rendben – csattant fel, és perzselő ölelésbe rántott. – Nem fogok. – Ezúttal, amikor kinyitotta a száját, már készen álltam. A nyelvem találkozott az övével, és meglepetten megrándult, amikor a számba csúsztatta az övét.

És édes istenem… ez a menyország.

Fogalmam sincs, hányszor csókolóztunk ezután, vagy milyen sokáig smároltunk, de az ajkam kellemesen duzzadt, az agyam pedig átmenetileg ködös volt, amikor végre elhúzódtam, és mondtam, hogy haza kell mennem, mielőtt még valaki elkezd aggódni.

Bólintott, és adott még egy utolsó csukott-szájas, szűzies csókot, aztán elhúzódott és figyelte, ahogy lábra állok.

– Hát… majd találkozunk – mondtam hirtelen elbizonytalanodva.

A szemei szórakozottan csillogtak, aztán csak bólintott, és válaszolt. – Igen. Szia!

Fogalmam sincs, a válasza miért érintett rosszul, amikor én voltam az idióta, aki ez előbb pontosan ezt mondta. Jaj, én voltam a legbizonytalanabb furcsaság, akit ismertem.

A fülem mögé dugtam a hajam, bizonytalanul intettem neki, aztán megfordultam, és lesiettem a rámpán a bányató partjára.

Amikor elértem, egyszer csak utánam szólt. – Hé, City Girl.

A mellkasomban szédítő öröm buzgott fel. – Tessék?

– Komolyan, holnap hozzál fürdőruhát! Kipróbáljuk az alkális vizet.

Felé fordulva, hátrafelé sétálva távolodtam tőle. – Nem tudom. Nem igazán akarom feltölteni az elemeimet.

Vigyorgott. – Miután befejeztem az üdvözlőcsókot, fogod.

Hátravetettem a fejem, és nevettem.

És ez volt az első a számtalan utam közül azon a nyáron, amikor duzzadt ajkakkal és szédült mosollyal az arcomon sétáltam el tőle.

---

[1]Bison = bölény fajta. Itt szóvicc Bison = Bye son. – Viszlát, fiam!

[2] city = város

10. fejezet

 

Knox

 

Fordította: Tony

 

Napjainkban

 

Csütörtök este Pick mögött beléptem a Tiltott Nightclub bejárati ajtaján, és penész, savanyú alkohol és izzadság szagára számítottam, mert gyerekkori otthonom mindig ilyen szagot árasztott, amikor apám berúgott. De meglepődtem, hogy itt milyen tiszta illat van, mint új fa, felújítás, és egy leheletnyi friss festék.

A klubnak sötét mennyezete volt, amitől sokkal alacsonyabbnak látszott. Bal oldalon asztalok és székek voltak, a középső rész üres, jobbra pedig egy kis színpad foglalt helyet. Mivel maga a bárpult hátul volt, arrafelé követtem Picket, ahol egy maroknyi srác tüsténkedett.

Az egyikük háttal ült a bárnál egy széken, nyalókával a szájában, és az előtte lévő laptop képernyőjén nézett valamit.

– Hart, mi a fenét nézel? – kérdezte tőle egy másik srác, akit a kórházban Tenként ismertem meg. Aztán oldalról odalépett mellé, hogy maga is megnézze.

– Ember, ezt figyeld! Valaki rátette Taylor Swift „ShakeitOff” számát egy nyolcvanas évekbeli edzésvideóra, és baromi tökéletesen passzol. Szent szar, nézd már meg!

Ten egy másodpercig nézte, aztán félrebillentett fejjel furcsa pillantást vetett Hartra. – Haver, ez komoly?

– Hűha. – Egy másik srác lépett Hart másik oldalára, hogy megnézze a videót. – Kérlek, valaki mondja azt, hogy a pasik most már nem hordanak ilyen harisnyát. Ez túl sok nekem.

Ten a mellkasára csapott. – Jézusom, most csalódtam benned, Lowe. Hogy tudod egyáltalán azt nézni, hogy mi van a pasikon, amikor a csajok dudái így pattognak?

– Oké, mi ez a felhajtás itt? – A negyedik srác átugrott a bárpult felett, hogy ő is megnézhesse a laptop képernyőjét. De amint rápillantott, azonnal felemelt kézzel hátrálni kezdett. – Srácok, ti betegek vagytok.

Ezt a pillanatot választotta Pick, hogy bemutasson. – Helló, mindenki. Ő itt Knox Parker, az új pultosunk.

Mind a négyen megfordultak, minden tekintet rám tapadt.

Végül a negyedik srác közelebb jött, és alaposan megvizsgált. – Mióta van új pultosunk?

– Mától– válaszolta Pick lazán.

Mr. Kíváncsi Pick felé bökött az állával. – Ő az ex-fegyenc?

Pick megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Ten – morogta. – Kurva nagy szád van, tudtad?

– Mi van? – vont vállat Ten. – Titokban kellett volna tartani?

– Csak… – Pick felemelte a kezeit. – A priusza maradjon hatunk között, oké? Sőt, az első egy-két hétben még a nevét se tudjátok. Értve?

Egyik pultos sem értette. Úgy néztek rá, mintha elment volna az esze. Én is értetlenül néztem rá, nem tudtam, miért akarja, hogy titokban maradjon a nevem. De nem magyarázta meg.

Végül az, akit Ten Lowe-nak hívott, rám mutatott, és megkérdezte Picktől. – Ő az…

– Igen – szakította félbe Pick egy kemény nézéssel, aztán Lowe felém fordult, és tetőtől talpig végigmért.

Egy pillanattal később kiszakadt belőle egy fura hang. – Ó!

Fogalmam se volt, miről beszélnek, így vetettem rájuk egy félénk pillantást, hátha beavatnak. De csak annyi történt, hogy Lowe küldött felém egy ideges mosolyt és üdvözlő biccentést, amitől csak még óvatosabb lettem.

Mi a fene van?

A bárszékről Hart felemelte az állát, és úgy döntött, egyenesen hozzám beszél. – Miért ültél?

Felé fordultam, és valami a tekintetemben megijeszthette, mert bizalmatlanul hátrahúzódott ültében. Mivel nyilvánvaló volt, hogy már így is be van tojva tőlem, nem tehettem mást, válaszoltam: – Erőszak és gyilkosság.

Vészterhes csend után Ten kirobbant. – Mi a fene, Pick? Te felvettél ide egy gyilkos erőszaktevőt? Haver!

Pick vetett rám egy éles pillantást, hogy fogjam be a számat. Én azonban szemérmetlenül farkasszemet néztem vele. Nem mintha hazudtam volna. Mindkét vádpontért ültem.

Egy pontot dörzsölgetve a homlokán, Pick összehúzott szemöldökkel nézett a pultosokra. – Ti idióták, milyen régóta ismertek engem? Komolyan azt gondoljátok, hogy felvennék egy erőszaktevőt?

Úgy tűnt, a hangjában csengő undor megnyugtatta a többieket, de aki a legközelebb állt hozzám, láthatóan tanulmányozott engem, és megkérdezte: – És mi van a gyilkosság részével?

Pick vállat vont. Aztán Lowe-ra pillantott, és azt motyogta: – Biztos, hogy jó oka volt rá.

– Ó, szuper. Hát ez nagyon szuper. – Ten a levegőbe dobta a kezeit, és elfordult, aztán megint Pick felé fordult. – Amikor majd megerőszakol és megöl engem, kérlek, mondd meg a feleségemnek, hogy valószínűleg jó oka volt rá.

Hart, még mindig a laptop előtt ülve felvihogott. – Ha megöl téged, Ten, jó oka lesz rá.

– Pofa be, faszfej!

– Érd el, szarjankó!

– Jobb, ha figyelsz, fasznyaló, vagy meglesz.

– Fiúk! – Pick felemelte a kezét. – Jézusom, a gyerekeim jobban viselkednek, mint ti ketten. Csak… bízzatok bennem, amikor azt mondom, Knox megbízható. Oké? Most pedig munkára. Gamble, te vagy a betanító.

– Persze, kösz. – A mellettem álló srác gúnyosan felhorkantott, aztán vett egy mély, ideges lélegzetet, és intett, hogy kövessem a bárpult mögé. – Erre, Parker. Úgy tűnik, ma éjszaka velem leszel.

Megálltam, küldtem Pick felé egy kétkedő pillantást, amiért rákényszerített ezekre a pasikra, akik nyilvánvalóan ezt nem akarják. Kivéve talán Lowe. De nem voltam biztos felőle, így talán legalább őbenne bízhattam.

Pick csak intett nekem. – Egyébként ő Noel. Noel Gamble. Annak idején nagy focisztár volt.

Hátrahúzódtam, hogy jobban megnézzem Noelt, mert hallottam már a nevét. Nézhettünk focit a rács mögött; valószínűleg tucatnyi, ha nem több meccsét láttam.

– Volt? – nézett haragos tekintettel Noel Pickre. – Az a „volt” csak egy éve volt, köcsög. Így öregnek és rokkantnak tűnök.

Pick csak vállat vont, és Tenre mutatott. – És már találkoztál a Szarházival, azaz Tennel, azaz Oren Tenninggel.

Megdöbbenve pislogtam. Oren Tenning volt a másik név, amit felismertem a tévéből. Arcról soha nem ismertem volna fel, mert csak a képernyőn láttam foci felszerelésben és sisakban.

– Még egy focisztár – mondtam, és hirtelen beugrott, hogy hol hallottam a Quinn Hamilton nevet is. Zoey férje váltotta fel Gamble-t, amikor az megsérült, és ő volt a jelenlegi irányító az Ellamore-ban.

– Így van – válaszolta Pick egy bólintással. – Ő pedig Asher Hart. Ő volt az új srác, amíg te nem jöttél. – Asher vállára tette a kezét, és lecsukta a srác laptopját, aztán hozzátette. – Egy éve velünk van, és egy kis bandában énekel.

Asher felhorkant, és újra kinyitotta a laptopot. – Úgy érti, hogy egy fantasztikus, szuper bandában. Minden pénteken fellépünk itt, ha meg akarsz nézni.

Vigyor suhant át az arcán, amint Pick az utolsó srácra mutatott, aki a hátsó halnál üvegeket pakolt. – Végül, de nem utolsósorban, ő Mason Lowe. Gyakorlatilag rokonok vagyunk, mert az ő nője és az enyém első unokatestvérek, így a kedvencemként kell bánnom vele.

– Mi a fasz – szólt oda Ten az asztaloktól, ahol székeket pakolt le. – Én vagyok a kedvenced, és ezt te is tudod.

– Szóval. pultoztál valaha? – szakította félbe Noel a bemutatást, nyilvánvalóan munkára készen.

Még ahhoz sem voltam elég idős, hogy igyak, amikor lecsuktak, szóval nem, határozottan soha nem pultoztam még.

Megráztam a fejem.

Megfeszült az álkapcsa, mielőtt megkérdezte: – Pincérkedés?

– Nem.

– Hát persze, hogy nem. – Megdörzsölt egy pontot a homlokán, és élesen Pickre pillantott. – Nem tudtad volna megkönnyíteni nekem, igaz, Ryan? Kösz szépen.

Pick elhessegette Noel neheztelését, leült a pulthoz, és előhúzta a telefonját, hogy megnézzen valamit. – Jó lesz. – Aztán elvigyorodott. – Az apja alkoholista volt; valószínűleg már tudja, hogy kell az italokat keverni.

Amikor Noel kérdőn rám nézett, vállat vontam. Az öregem nem bajlódott a keveréssel; főleg egyenesen az üvegből itta a piát. De ha Noelnek jobb, ha azt hiszi, több tapasztalatom van, mint valójában, akkor meghagyom ebben a hitben.

– A pénztárgéppel kezdjük – mondta.

Végigment az alapokon, és elég egyszerűnek tűnt, így bólintottam, hogy értem. Aztán előhúzott néhány laminált lapot a pult alól. – Itt van néhány puska az árakról és a legnépszerűbb italok keveréséről. Vagy csak kérdezz engem.

A betűk és számok elmosódtak előttem, de megint bólintottam. Valószínűleg sokat fogok tőle kérdezni ma éjjel.

– A koszos poharak erre az állványra mennek, amíg a mosásra várnak. Amikor egy tálca megtelt, ebbe a fertőtlenítő berendezésbe kerülnek, hogy elmossák. És… – Megállt. – Hart! Mi a fene van? – A bárpultra csapott Asher mellett. – Öt perc múlva nyitunk. Rakd el azt a kibaszott laptopot, és állj neki dolgozni. A Taylor Swift 80-as évekbeli videó várhat.

– Ó, már túl vagyok Tayloron – vigyorgott Asher, miközben lecsukta a laptopot. – Most a NatGeo-n néztem egy dokumentumfilmet a mókusokról, és most akarok egy magamnak egy házimókust.

Noel csak pislogott rá. – Te most rohadtul komolyan beszélsz?

– Tessék? Baromi zseniálisak. Látnod kéne, hogyan verték át ezt a háztulajdonost, aki folyamatosan próbálta távol tartani őket a madáretetőjétől. Úgy értem…

Noel rámutatott. – Le kell feküdnöd valakivel. Nagyon.

Hart a szemöldökét táncoltatta. – Add kölcsön a feleségedet egy órára, és meglesz.

Noel összehúzott szemöldökkel kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Hart gyorsan hozzátette. – Vagy a húgodat.

Az éppen elhaladó Ten tarkón vágta. – Álmodj csak, faszfej.

Hart vállat vont, és rám nézett. Szélesen mosolygott, aztán megköszörülte a torkát, és megvakarta a tarkóját. – Hé, öö, a Statesburgben ültél?

Hátrahőköltem, hasizmaim megfeszültek pusztán a szó hallatán. – Igen.

– F-épület? – kérdezte, és éreztem egy kis reményt a hangjában.

Összeráncoltam a homlokom, kíváncsi voltam, honnan tudja egyáltalán, hogy hívják a börtön épületét. – Miért?

Csak tovább nézett rám feszülten. – Ott voltál?

Egyet bólintottam.

A válla ereszkedett pár centit. Nem voltam biztos benne, hogy a megkönnyebbülést vagy inkább aggodalmat láttam a válaszában. – Találkoztál ott Miller Harttal?

Azonnal tudtam, hogy kiről beszél, ezért gyanakvóan összehúztam a szemem. A hasonlóság az ő vezetéknevében és Hartéban nem kerülte el a figyelmemet. – A feleséggyilkos?

Asher megrándult, de válaszolt – Igen.

Vállat vontam. – Nem mozogtunk ugyanazokban a körökben, de tudtam, hogy ki ő. Elég sokszor szétrúgták a seggét.

– Tényleg? – Egy pillanatra úgy tűnt, Hart meglepődött ezen az információn, de azán megemelkedett a mellkasa, és szórakozottan megrándult az ajka. – Helyes.

– Kicsoda Miller Hart? – kérdezte Noel. – Valami rokon?

Asher a szemébe nézett. – Az apám.

Ahogy elment, hogy segítsen Tennek leszedni a székeket az asztalokról, Noel összeráncolta a homlokát. – Most épp azt mondta, hogy az apja megölte az anyját?

Vállat vontam. – Úgy tűnik.

– Basszus. Ez új volt nekem.

– Micsoda? – kérdezte Pick, felnézve a telefonjáról.

Noel rám pillantott, mintha azt kérdezné, megossza-e Asher kis információbombáját, de aztán azt motyogta: – Semmi. 

– Mmm. – Pick szórakozottan pötyögött tovább valamit a telefonján. Aztán a füléhez tartotta, és morgott. – Baszki.

– Minden rendben? – kérdezte Noel.

– Tessék? – kérdezte Pick kerülve Noel pillantását, de a gondolatai láthatóan máshol jártak.

– Kit akarsz annyira elérni? Elvesztetted Evát, vagy mi van?

– Nem. – Pick azonnal rám pillantott, nekem pedig felállt a szőr a tarkómon. Feltételezve, hogy a sürgős telefonálásának köze van hozzám, összehúztam a szemem. – Csak próbálom elérni az egyik pincérnőt – mondta –, de azonnal a hangposta jelentkezik.

Tegnap is nagyon elszántan el akarta érni az egyik pincérnőt. Kíváncsi lennék, hogy ez ugyanaz volt-e, és mi a fene köze van a csajnak hozzám. Keményen tanulmányozva próbáltam rájönni, hogy mit rejteget. A srácnak túl sok titka volt az én ízlésemhez.

– Ó, hé. Felicity az? – kérdezte Noel, amitől felé pördültem. – Mert azt tudom, hogy tegnap délután óta nem működik a telefonja.

A látásom elszürkült, ahogy a név elárasztott, az agyam minden része pedig eltompult, amíg csak egyetlen nagy emlékben találtam magam.

– Honnan tudod? – Pick éles hangja rángatott vissza a jelenbe, el a göndör, vörös hajzuhatag, a nagy ártatlan kék szemek, és a mosoly látomásától, amely két másodperc alatt megolvasztotta a lelkemet.

Pislogtam, amíg újra tudtam Pick arcára fókuszálni. De a fülem még mindig csengett az éles tudatosságtól, a bőröm pedig bizsergett, ahányszor meghallottam azt a nevet.

Noel mellettem megvonta a vállát. – Tegnap megjelent nálunk. Azt hiszen rajtkapta azt a faszfej pasiját, hogy valami csajt dönget a konyhaasztalon, és ezt kapd ki! Kirúgták őt a saját lakásából. – Undorodva felszisszent, és megrázta a fejét. – Aspen felajánlotta, hogy maradjon nálunk, amíg nem talál magának lakást valahol.

– Várj! Cam megcsalta Felicityt? – állt meg Mason morogva Pick mellett. – Milyen idióta csinál ilyet? A dupláját számolom fel neki, ha legközelebb idejön.

– Én már amúgy is duplát számoltam neki – szólt oda Ten. Amikor Noel felhorkantott, hozzátette: – Mi van? Utáltam azt a barmot az első alkalomtól fogva, hogy idejött. Az a fasznyaló állandóan szívatott.

Nem tudtam megszólalni. Nem mintha beleszóltam volna a beszélgetésbe, de a levegő kiszorult a tüdőmből, és ez megfosztott a képességemtől. A látásom előtt megint foltok jelentek meg, és belekapaszkodtam a pult szélébe, remélve, hogy nem ájulok el.

Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ok nélkül túlreagálom. Csak mert egy random Felicity nevű nőről beszélgetnek, nem jelenti azt, hogy róla…

De aztán Pickre pillantottam, és amikor azt láttam, hogy engem figyel, már tudtam.

A rohadt életbe!

Róla beszéltek.

Szó szerint éreztem, hogy a szín kimegy az arcomból.

Pick elfordította rólam a tekintetét, és Noelre szegezte. – Mi a francért nem mondtad előbb? Egész nap próbáltam elérni.

Noel pislogott és hátrahőkölt, láthatóan meglepte Pick vehemenciája. – Bocs. Fogalmam se volt, hogy szükséged van rá. És a francba, akkora volt a felhajtás, hogy Hamilton apa lett, és ex-elítéltek jöttek hozzánk dolgozni, hogy elfelejtettem.

Pick pillantása visszavándorolt rám. Szerintem tudta, hogy egy századmásodpercre vagyok attól, hogy átnyúljak a pulton, és megfojtsam, mert az előtér felé intett a fejével. – Knox, az irodámba, most.

Bólintottam, és szó nélkül követtem. De amint becsukódott az ajtó, és kettesben voltunk, megragadtam az ingét, és nekivágtam a falnak.