7.-8. Fejezet

 

7. fejezet

 

Felicity

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Suzy

 

Már ott volt, amikor megérkeztem, egy izgő-mozgó batyut tartott a karjaiban. Először nem látott meg, ami adott nekem némi időt arra, hogy értékeljem a látványt, ahogy a gyerek fölé hajolt és gagyogott neki, az erős vállai és a hátizmai mozogtak a kopott pólója alatt. Amikor fel-alá járkált a fák között, egy napfénypászma sütött rá, amitől a csokoládészínű haja még aranyszínűbb lett.

Elakadt a lélegzetem, ahogy lassan megálltam. Ő volt a leglélegzetelállítóbb fiú, aki valaha megtisztelte a bolygót. És ott volt, rám várva.

Amikor előreléptem, egy gally reccsent a lábam alatt. Ő felemelte a fejét és mosolygott. – Hát itt vagy.

A vigyora tett velem valamit. Ahogy az ajkai megnyúltak és a szemei megmelegedtek, mintha őszintén örült volna annak, hogy lát, megolvasztotta a belsőmet.

– Mosolyogj csak, kölyök – mondta a babának. – Valaki látni akar téged.

– Mosolyog? – Megfeledkezve az őrült izgalomról, amit bennem okozott, előre siettem, pillanatnyilag kíváncsibb voltam a babára, mint amennyire őt akartam látni.

Megfordult és kifordította a karját, hogy teljes valójában lássam a babát,nekem pedig elállt a lélegzetem, újonnan meglepődve azon, mennyi Bainbridge van benne. A vörös haja különösen fényesnek tűnt ebben a fényben, és a kék szemei nagyok voltak és kíváncsiak, ahogy felnézett rám.

– Szia, Bentley baba– gügyögtem az állát csiklandozva. – Én vagyok a te Felicity nénid.

Amikor Knox egy riadt lélegzetet vett, aggódva néztem fel. – Mi az?

Azonnal végigpásztáztam a fákat, biztos voltam benne, hogy elkaptak. Annyira lefoglalt, hogy a tekintetemmel a veszélyt keressem, hogy nem vettem észre az arckifejezését, míg azt nem mondta– Most jöttem rá, hogy ugyanannyira vagy a rokona, amennyire én.

A vállaimat ellazítva, a figyelmemet visszafordította Knox és az unokahúgunk felé.

Kis mosolyt küldve felé, tereltem.– Akkor szerintem ez azt jelenti, hogy ugyanannyi jogom fogni őt, mint neked?

Derűsen szippantott egyet. – Így akarod megkérdezni, hogy foghatod-e?

Bólintottam, és játékosan megrebegtettem a szempilláimat. – Kérlek szépen?

Megtört a vigyora, bár nagyot nyögve produkálta magát, hogy le kell mondania róla. – Jó, rendben. Ha ilyen nagy baba leszel ezzel kapcsolatban.

Amint elkezdte nekem átadni, elvesztettem a fejem és hátraugrottam. – Várj.

– Mivan? – Ezúttal ő pásztázta végig a fákat, és védekezően szorította magához Bentleyt.

Kifújtam a levegőt. – Semmi, én csak… most jöttem rá, hogy valójában sosem…. fogtam babát ezelőtt.

– Te sosem… – Párszor pislogott, mielőtt kitört belőle a nevetés.

– Egyáltalán nem értem, miért olyan vicces ez – motyogtam, az arcom skarlátvörössé vált. – Mi van, ha nem tartom jól? Mi van, ha fájdalmat okozok neki? Mi van, ha… összetöröm?

– Ó, Istenem. Komolyan? – Annyira kacagott, hogy kissé meghajolt. Kísértésbe estem, hogy megüssem a karját. De valami az arckifejezésemben biztosan figyelmeztette a valódi kínomra, mert lenyugtatta magát, és megrázta a fejét. – Nem fogod összetörni a babát, Felicity. Tessék!Nyújts ki a karjaidat úgy, mintha már tartanál egyet, és én belecsúsztatom.

Bizalmatlan tekintettel néztem rá.

Ő türelmesen, bátorítóan bólintott. – Bízz bennem.

Egy nagy sóhajjal úgy csináltam a karjaimmal, mintha egy képzeletbeli gyereket tartanék, azonnal idiótának éreztem magam. Ha csak átvert engem…

De Knox zökkenőmentesen csúsztatta az unokahúgunkat a várakozó karjaimba. Lenéztem rá, és beszívtam a levegőt.

– Ó, hűha. – Egy babát tartottam, Garrett vöröshajú lányát. – Annyira könnyű.

Felnéztem Knoxra, és ő vigyorgott. – És valószínűleg megduplázta a születési súlyát.

Annyira egy büszke apának tűnt, hogy elállt a lélegzetem, és pár másodperccel többet néztem a tökéletességét, mielőtt megköszörültem a torkom, és ismét lenéztem Bentleyre.

Imádnivaló volt, még úgy is, hogy az ajkait összehúzta, és a pici arca vörössé vált.

Egy morcos, babapanaszkodás morajlott belőle, én pedig bepánikoltam.

– Jaj, ne. Mi a baj? – Knoxhoz fordultam segítségért, de ő nem tűnt túl aggódónak.

– Számtalan dolog lehet. Éhség, fáradtság, gázok, kényelmetlenség. Próbáld meg ringatni. Úgy tűnik, szereti a mozgást.

Így elkezdtem ringatni, de Knox nevetett, és feltartotta a kezét. – Nem ilyen gyorsan. Finoman, gyengéden, nyugtatóan. – Oda-vissza ringatta magát, hogy megmutassa, mire gondolt, szóval követtem az útmutatását. Figyeltem őt, amint engem figyelt. Másodpercekkel később az ajka helyeslően legörbült. – Meg is van. Tökéletes. – A hangszíne illeszkedett az oda-vissza mozgásunkhoz. Kábítóan békés.

Végül összeszedtem a bátorságomat, hogy lenézzek a nyugodt babára, és vigyorogtam. Igen. Tessék. Jobbnak tűnt.

Míg meg nem szólaltam. – Annyira aranyos vagy. Igen, az vagy. – Lehajoltam, hogy az orromat az övéhez dörgöljem, és… rossz mozdulat volt.

Bentley-ből kitört a sírás. Knox felé löktem, képtelen voltam kezelni a helyzetet, és ő ügyetlenül elkapta a babát.

– Bocs, bocs– fakadtam ki. Amint a baba biztonságban volt Knox karjaiban, de még jajgatott, bizonytalanul átöleltem magam. – Mondtam, hogy összetöröm őt.

– Rendben van. – A szemeit forgatta, lágy hangon beszélt hozzá, és megint ringatta, miközben a bütykét a szájába nyomta, míg a kislány végre meg nem nyugodott.

– Oké, tehetséges vagy.– Be kellett ismernem.

Felnézett. – Gyakorlatom van. Ez együtt jár a területtel, amikor te vagy a legidősebb a hat közül.

Egy nagy szélhámosnak éreztem magam, mert hármunk közül a legfiatalabb voltam.

– Alapvetően boldog baba? – kérdeztem.

– Azt hiszem. Nem tudom. Vannak pillanatai. Mercy elég könnyen elveszíti a türelmét. Általában valaki közbelép és kisegíti, de előfordul néhányszor, hogy egy ideig csak egymás ellenében sírnak. De ha egy akkora házban élsz nyolc emberrel együtt, akkor várhatóak feszült percek.

– Fogadok – motyogtam, próbáltam elképzelni, milyen lehet az olyan élet. Négy másik emberrel éltem egy hatalmas, terebélyes villában – néha napokig nem találkoztam egyik családtagommal sem –, és még így is voltak feszültségek az otthonunkban. Összezsúfolódva velük, hogy egymás arcában legyünk nap mint nap, az olyan lenne… még csak nem is tudtam. Megráztam a fejem. – Fogadok, hogy elég mozgalmas.

Knox felém hajolt,  és lehalkította a hangját. – Akarsz tudni egy titkot?

Bólintottam, képtelen voltam máshová nézni a szemein kívül.

Vigyorgott. – Sokszor megszököm. – Aztán a vigyora elhalt. – Néha álmodom arról a napról, amikor soha többé nem kell visszamennem oda. De aztán lesz egy olyan hónap, amikor csak azzal az extra segítséggel tudjuk kifizetni a számlákat, amit én keresek a munkámmal. És szarul érzem magam, hogy egyáltalán a menekülésre gondolok.

Nem tudtam, hogyan válaszoljak. Szörnyen éreztem magam miatta… míg nem támadt egy ötletem.

– Beperelhetnétek.

Rám nézett, zavartan hunyorogva.

Így intettem a kezemmel, próbáltam elmagyarázni. – Úgy értem, a családomat. Garrettet. Gyerektartásért.

Amikor felvonta az egyik szemöldökét, elpirultam és elnéztem, bűntudatosan, hogy egy ilyen áruló dolgot ajánlottam fel a saját családommal szemben. De komolyan, van pénzünk, és Bentley közénk tartozik. Csak helyesnek tűnt, hogy az unokahúgom megkapjon minden támogatást, amit kaphat.

Knox sóhajtott, és lenézett a karjaiban lévő lányra. – Tudom – ismerte be végül. – De az apám túl lusta, túl részeg. – Vállat vont. – Túl hülye. Egy kicsit meg is lepődtem, hogy egyáltalán volt annyi bátorsága, hogy berontson a Bainbridge házba, mielőtt Bentley megszületett. Mercy csak elégedetlenkedik és nyavalyog, de sosem cselekszik. Ő sem csinálna ezzel kapcsolatban semmit. És az anyám… ő inkább tönkremenne, mint hogy bármit is elfogadjon egy Bainbridge-től. – Rám nézve összerezzent. – Ne vedd sértésnek, de én vele értek egyet.

Nem tudtam, mit mondjak. Ösztönösen biztosítani akartam arról, hogy nem sértődtem meg, de valahogy mégis. Nem mintha a Bainbridge pénz piszkos lenne, vagy ilyesmi. Aztán meg, szerintem, megértem a büszkeség részt is. Mégis, a válasza egy kis feszült csendet hagyott a levegőben.

Amikor Bentley felől hang hallatszott, mindketten lenéztünk, mintha alig vártunk volna egy elterelést. A szemei csukva voltak, ahogy alvás közben ellazult, és az arcával Knox meleg mellkasához fordult… Szerencsés leány.

– Ő most… – Az orromat ráncoltam. – Ő most horkol?

Knox kuncogott. – Azt hiszem. – Kíváncsi pillantást vetett rám. – Akarod tartani megint? Amíg így alszik?

Rögtön megráztam a fejem, még mindig túl ijesztő volt egy négy és fél kilós gyerek.

– Nem, jó így. Én csak… nekem jó, ha nézem, ahogy fogod.

Ahogy rám nézett, ráébresztett arra, hogy épp bejelentettem, hogy nézni akarom őt. Az arcom tűzforró lett. De ő csak vigyorgott.

– Akkor jó. – Néhány lépést hátrált, míg a háta a fához nem ért, guggolásba ereszkedett, aztán leült a földre. Utána elhelyezte a babát a vállán, és nyugodtan felsóhajtott, miközben behunyta a szemét.

Annyira hívogatónak tűnt, hogy leültem vele szemben pár lépésnyire. Miután a karjaimat a térdeimre tettem, és kieresztettem a saját mély sóhajomat, beharaptam az ajkamat, hogy nincs több okom itt ülni, nézni Knox Parkert, amint egy alvó babát tart. Azért jöttem, hogy Bentley-vel, az unokahúgommal találkozzam, nem azért, hogy egy cukifiú után csorgassam a nyálam.

De egyelőre semmi sem késztetett arra, hogy elmenjek.

Beszélnem kellett, mielőtt letaglózott volna a lányt-lenyomja-a-dögös-srác-jelenléte szorongás hatása, így kiböktem:– Igazán kellemes és békés itt, ugye?

Knox nem nyitotta ki a szemeit, de mosolygott, ami … ó, Istenem, egyszerűen gyönyörű volt.

– Ez a kedvenc helyem a világon.

Az enyém is.

Talán sóhajtottam.

A szemei kinyíltak. Fenébe, remélem, ezt nem hallotta. Kinyújtottam a lábaimat, összezártam és a mellkasomhoz húztam őket, átöleltem, és a lehető legtöbbet próbáltam elrejteni magamból.

– Szóval, uh… – Körülnéztem a csendes erdőben, ahol egy mókust sem láttam, akiről beszélhetnék. – Mit mondott a kacsa, amikor rúzst vett? – Amikor Knox horkantott, ránéztem és grimaszoltam. – Mivan?

Megrázta a fejét. – Ezúttal nem tudsz beugratni. A kacsák nem vesznek rúzst.

Az egyik lábam kiszabadult a karom öleléséből és kinyújtottam, így elérhettem és megbökhettem a lábfejét az enyémmel. – Gyerünk. Csak játssz velem.

– Kizárt. – Nevetett, és megrázta a fejét. – Ezúttal nem dőlök be. Ha a némák nem beszélnek, akkor a kacsák sem viselnek rohadt rúzst.

– Jó, rendben.– Drámaian felsóhajtottam, bár valahogy szerettem is, ahogy beszélt velem… még ha kacsa rúzsról volt is szó. – Elméletileg, ha egy kacsa viselne rúzst, és képes lenne beszélni, mit gondolsz, mit mondana, ha valaha is rúzst vásárolna?

A szája kinyílt, de nem jöttek ki szavak. Elgondolkodóan ráncolta a homlokát, mielőtt a válla megereszkedtek és megrázta a fejét. – Feladom. Mit mondana a kacsa?

Hagytam egy pillanatnyi drámai csendet a kérdése után, mielőtt válaszoltam. – Írd a számlámhoz.[1]

Knox rám bámult, kissé hunyorgott, mielőtt lehunyta a szemeit, lehajtotta a fejét és sóhajtott. – Komolyan, Bainbridge? Ez szörnyű.Még a néma törpés viccnél is gagyibb.

– Nem az! – Oké, talán mégis. De az életre kelt ösztöneim azt súgták, hogy ne értsek vele egyet, mert szerettem vitatkozni Knox Parkerrel.

– Valakinek tanítania kéne neked néhány jó és mocskos, pajzán viccet.

A szemeimet forgattam. – Miért gondolod, hogy mocskos viccek jobbak, mint az aranyosak, biztonságosak és tiszták?

A vigyora egy tiszta, nagyon dögös, csintalan rosszfiúé volt.

– Mert… Minden jobb, amikor mocskos.

Késztetést éreztem arra, hogy az arcomat legyezgessem, és a tomboló hormonok pocsolyájává olvadjak, de lenyeltem a belső késztetést, és közelebb húztam a térdeimet a mellkasomhoz.

– Jó – mondtam, próbáltam könnyednek és minden ilyesminek hangzani, bár a hangom kissé túl magas volt ahhoz, hogy elérjem ezt a bravúrt. – Akkor soha többé nem foglak zavarni a nyilvánvalóan helyénvaló, tiszta vicceimmel.

– Ó, ne csináld ezt – dorgált meg vigyorogva. – Tudod, hogy csak vicceltem. – Az ő köre volt, hogy megbökje a szandálomat a ramaty tornacipőjével. – Gyerünk. Mondj még egyet! Eskü, ezt nem fogom ócsárolni.

– Nem. Nem dőlök be.

– De sosem lehet tudni. – A hangja elbűvölő volt, behízelgő és ó annyira csábító.– Ez lehetne a legújabb kedvenc viccem.

Felhorkantam.

– Kérlek. – Szempillarebegtető vigyorral könyörgött, amitől oké, tényleg mondani akartam neki egyet.

De szilárdul kitartottam, bár nem tudtam, miért, és makacsul felemeltem az állam. – Soha többé.

– Felicity – korholt. – Mondj egy átkozott viccet.

– Aha. – A körmeim ellenőrzése volt a legizgalmasabb dolog, amit hirtelen találtam, megvizsgáltam őket, szilánkokat és koszt kerestem. – Szóval, mi akarsz lenni, amikor felnősz? – kérdezem, teljesen megfordítottam a beszélgetést, így nem végződhet majd azzal, hogy mondok neki egyet a silány anekdotáim közül.

Képtelen volt ilyen gyorsan váltani, így ijedten nézett rám, mielőtt összehúzta a szemöldökét. – He?

Vállat vontam. – Csak kíváncsi vagyok. Hol látod magad tíz év múlva?

Felnevetve megrázta a fejét. – Mi ez? Valami állásinterjú? – Aztán felvonta az egyik szemöldökét, és oldalirányból pillantott rám.– Te hol látod saját magadat tíz év múlva, Miss Bainbridge?

A térdeimre fektettem az állam. – A főiskolán.

– Huszonöt évesen? – köpte ki. – Szent szar, mit tervezel, hogy mi leszel? Egy rohadt doktor?

– Tulajdonképpen igen. De nem orvosdoktor. És ne káromkodj az unokahúgom előtt, kérlek.

– Pff. – Felhorkant, és megrázta a fejét, habár egy vigyor ottmaradt az ajkai körül. – Szerinted ez rossz volt? Hallanod kéne azt a szart, amit Mercy egyenesen Bentley arcába fröcsög. Ennek a kölyöknek esélye sincs arra, hogy ne legyen mocskos szájú.

Elkezdtem mondani neki, hogy még mindig nem kellett a probléma részévé válni, de ő folytatta, és hozzátette– És milyen doktor nem orvosdoktor?

Vállat vontam. – Egy pszichológus.

– Egy pszich…– Hátravetette a fejét, mintha meglepődött volna. Amikor Bentley megrezzent álmában, lenézett, és addig mocorgott vele, míg az arca a vállán nem nyugodott. Gyengéden megveregette a hátát, és ringatta, aztán visszafordította felém a figyelmét. – Pszichológus akarsz lenni?

Bólintottam, és beharaptam az alsó ajkam. – Igen. Az. Gyerekpszichológus.

– Hűha – motyogta, és valóban lenyűgözöttnek hangzott, ami megmelengette a szívem egy kis pontját. – Ez csak… Nem is tudom. Hűha. – Amikor inkább zavartan, mint lenyűgözve megrázta a fejét, a homlokomat ráncoltam.

– Mivan? – Az ajkamat rágcsálva feszülten figyeltem őt.

– Semmi. Ez csak. Ez csak olyan… véletlenszerű. És mégis egyedi. Nem sok olyan tizenöt évest látsz, aki valami ilyesmi döntést hoz.

– Majdnem tizenhat – javítottam ki automatikusan.

Száraz pillantást vetett rám. – Ugyanaz a kibaszott különbség – érvelt, csak hogy gyorsan módosítsa. – Ugyanaz a rohadt különbség. Bocs. – Amikor lenézett az alvó babára, valami meleg futott át rajtam.

Vigyázott a szájára… miattam.

Imádtam.

– Ez csak… – Vállat vont, mielőtt hozzátette. – Nem látok senkit, aki ilyen fiatalon valami ilyesmi akar lenni, csak úgy a semmiből, hacsak nem ismersz igazából egy gyerekpszichológust.

Amikor elpirultam, a barna szemei elkerekedtek. – Szent szar, így van? Te már jártál pszichológushoz?

– Hé!– Felkaptam egy maréknyi koszt, makkot és gallyat magam mellől, és felé dobtam, ügyelve arra, hogy elérje a nadrágos lábát, és az unokahúgunk közelébe se kerüljön. – Ez nem szégyenletes dolog. De nem, nem voltam. – Még több lehullott makkot dobtam rá. – Miért vagy automatikusan biztos abban, hogy mentálisan instabil vagyok?

Védekezően lehajtotta a fejét, és halkan nevetett, habár a második kör is csak térdtől lefelé zúdult rá. – Nem mondtam, hogy bármi baj van ezzel. És soha nem gondoltam, hogy bármi mentális baj van veled, kivéve a képességed hiányát egy jó vicc elmesélésre.

A szemeimet forgattam. – Kac, kac, kac.

Knox kuncogott, de aztán gyorsan ismét komollyá vált. – Én csak… Tudod, néha az emberek fiatal korukban traumatikus dolgokat élnek át, és segítségre van szükségük, hogy kezelni tudják, amitől eltűnődtem, hogy… neked is volt-e.

Ahogy rám nézett, olyan érzés volt, mint a boncolás, mintha bekukucskálna az agyamba, a legmélyebb, legsötétebb titkaimat keresné… traumát keresne.

– Hát, sajnálom, hogy kiábrándítalak téged – mondtam. – De sosem tapasztaltam semmilyen traumatikus élményt. Nagyon unalmas gyerekkorom volt. – Egy nagyon unalmas, elkényeztetett és elit, mégis a szüleim-által-mellőzött gyerekkorom.

A vállai centikre leereszkedtek. Aztán bólintott, és nagyon komolyan mormogta. – Helyes.

Egy váratlan borzongás futott végig rajtam. Aggódott értem. Ezt is imádtam.

A torkom megköszörülve félrenéztem. – A nagynéném gyerekpszichológus – magyaráztam.

Bólintott, és tovább figyelt engem, de nem válaszolt, így kényszert éreztem, hogy többet beszéljek. – Imádom őt. Ő csak… ő fantasztikus. És soha nem próbált meg engem analizálni, vagy ilyesmi, de az évek során mondott ezt-azt, amitől jobban éreztem magam. Csak olyan, hogy ő… megérti nehéz helyzetemet, vagy valami.

– A nehéz helyzetedet? – kezdte, csak hogy a tekintete kitisztuljon a megértéstől. – Ó, úgy érted, a kívülálló dolog?

Az arcom égett, ahogy félrenéztem, kényelmetlenül éreztem magam ezen a csapáson. – Aha. Azt hiszem.

De Knox csak bólintott, se bírálat, se ítélkezés nem volt a tekintetében. – Gondolom, ő is olyan sznob, mint a Bainbridge klán többi tagja. – Amikor grimaszoltam, vállat vont. – Mivan? Még mindig nem győztél meg arról, hogy bárki mást is kedveljek a családodból, kivéve talán anénit...

– Cynthia– mondtam. – Kivéve, hogy ő nem Bainbridge. Ő az anyám nővére a Worthington ágon.

– Szent szar– rikkantott, leesett az álla. – Az anyád egy Worthington? És az apád egy Bainbridge. Jézus, esélyem sincs, ugye?

Meleg öntötte el a hasamat. Nem akartam megkérdezni, de attól a szám megformálta a szavakat. – Esélyed mire?

Megdermedt, rajtakapottnak tűnt, mielőtt félrenézett, és azt motyogta. – Megfelelni.

Az összes bennem lévő levegő rohamtempóban hagyta el a tüdőmet. Úgy elbambultam a válaszától, hogy egy percig csak bámultam.

De komolyan… mivan?

Miért érezné a szükségét annak, hogy megfeleljen nekem? Ő volt a szuperdögös, szuperédes, szuperbámulatos idősebb fiú, akinek a puszta pillantásától eláll a lélegzetem. Én voltam az, aki teljesen jelentéktelennek, tapasztalatlannak éreztem magam és… nyamvadtnak.

De volt az a kis bizonytalanság a tekintetében, miközben ellenőrizte Bentley-t, olyan nagyot nyelt, mintha a torkában lévő izmok megbotlanának egy idegcsomóban.

Megköszörültem a csontszáraz torkom a szükségtől, hogy azonnal tudassam vele, egyáltalán nincs semmi aggódnivalója ezen a téren. – Szerintem egy ember értéke inkább abból fakad, hogy ki vagy, és kevésbé abból, hogy mi vagy.

Knox rám nézett. Barna szemeivel hunyorgott, és elsötétültek, mielőtt megrázta a fejét.– Igen – mondta, lágyan mosolygott. – Jól fogsz boldogulni gyerekpszichológusként.

---

[1] szójáték, az eredetiben Put it in my bill. – Tedd a csőrömre.

8. fejezet

 

Felicity

 

Napjainkban

Fordította: Tony

 

Amikor valaki belép a mosdóban a melletted levő fülkébe, a lehetetlennel egyenlő megpróbálni pisilni.

Valószínűleg várnom kellett volna ezzel, amíg haza nem érek, ahelyett, hogy a vásárlás után azonnal az áruház mosdójába rohantam, hogy válaszokat kapjak. Aztán eszembe jutott, hogy ó, igen, jelen pillanatban nem mehetek haza. A francba!

Az ajkamba haraptam, és a plafon felé fordítottam a fejem Gyerünk! Gyerünk! Niagara vízesés. Atlanti-óceán. Csobogó patakok. Viziparkok és áradó csatornák.

Pisilj már!

A szomszéd fülkében a hölgy elvégezte a dolgát, és lehúzta a vécét. Ahogy a csövek csöpögtek, végre éreztem a csepegést. Igyekeztem a pálcikára célozni, remélve, hogy eltalálom. De ez még nehezebb, mint a dokinál belepisilni a pohárba. Szívás ez a célzóképtelenség.

Hirtelen még jobban nehezteltem a férfiakra, mint tíz perccel ezelőtt.

Szerencsés rohadékok.

Szerencsés csaló rohadékok, akik tudnak célozni pisilés közben.

A fülkén kívül, a másik nő kezet mosott. Miután végeztem, és öblítettem, felhúztam a nadrágomat, és vártam, ücsörögtem, közben nem is néztem a kezemben levő tesztre.

Kérlek, légy negatív, kérlek, légy negatív, könyörögtem magamban.

Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, ha a pálcikán pozitív jel lesz, de óvatosan lehajtottam a fejem, és lenéztem.

– Ó, Istenem – ziháltam, miközben a női mosdó ajtaja újra kinyílt, és egy újabb, teli hólyaggal megáldott nő lépett be. – Ó, köszönöm, Istenem!

Amikor másodpercekkel később kibotorkáltam a fülkéből – valószínűleg kicsit őrültnek tűnő szemekkel –, a nő még mindig mereven állt az ajtóban, tágra nyílt szemekkel, a táskáját szorongatva.

Megállíthatatlan mosollyal bámultam rá. – Helló! Szép napunk van, igaz?

Aztán felnevettem – azzal a mániákus, fékezhetetlen nevetéssel –, mert egészen eddig ez egy szar, nyomorúságos nap volt.

A nő pislogott, aztán az egyik fülkébe lépett, valószínűleg, hogy megszabaduljon az őrült nőtől, akivel össze volt zárva egy nyilvános mosdóban.

Vállat vontam, és megmostam a kezem. A lábaim még mindig remegtek a megkönnyebbüléstől, amikor elhagytam az áruházat, és beszálltam az öreg konzervdoboz kocsimba. De amikor beindítottam a motort, csak ültem ott, mert rájöttem, hogy nincs hova mennem. Fél órával ezelőttől, hivatalosan is hajléktalan voltam.

Hát, ez szívás.

Az öröm és ujjongás, amit a mosdóban éreztem, kezdett elapadni. Aztán a friss emlék, ahogy a barátom – ó, igen, az exbarátom –fél órával ezelőtt kutyapózban döngette az egyik munkatársát a konyhaasztalomon, teljesen kitörölt minden boldog gondolatot.

A vállaim előreestek, beütött a depi, a mellkasom összeszorult, miközben a torkom kiszáradt, mintha…

A fenébe! Sírni fogok.

Nem, teljesen, egyértelműen visszautasítottam, hogy sírjak emiatt.

Ó, Istenem, erősítés kell, mielőtt egy rohadt öntözőkanna lesz belőlem.

Vannak barátaim. Fel kellene hívnom valamelyiküket. De amikor előhúztam a telefonomat a táskámból, rájöttem, hogy az akksi lemerült… és a töltőm még mindig a volt lakásomban volt, ahol egy fél órája még az exbarátommal laktam, és csak akkor megyek oda vissza, ha a pokol befagy. Kétszer.

Kifújtam a levegőt, és kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak.

Meg tudom csinálni. Megbirkózok bármivel, ami ezután következik. Volt már az életemben ennél rosszabb is, azt is túléltem. Ezt a kis zökkenőt is biztosan túlélem.

Kicsit felélénkülve a mini-bátorító-beszédemtől, sebességbe tettem a kocsit, és az első házhoz hajtottam, ami az eszembe jutott.

Egy szép, békés, szerény környéken volt. Az utcát szegélyező fák ágai könnyedén ringatóztak az őszi szellőben, amitől hiányozni kezdett a gyerekkori erdőm.

De hat éve nem léptem be oda, és tudtam, hogyha megtenném, az emlékek megölnének. Így elszakítottam a tekintetemet a lángoló vörös juharfáktól, kiszálltam az autóból, és elindultam a bejárathoz, fel a fedett verandára, és becsöngettem.

A tízéves, aki ajtót nyitott, azonnal rám kiabált, amint meglátott: – Zombitámadás! – Aztán sikoltozva elrohant.

Egy másik napon, előrenyújtott karral, félrebillentett fejjel és „Agyat!” hörgéssel üldözőbe vettem volna, de ma egyszerűen nem tudtam belemenni a játékba.

Így csak álltam ott, egymagamban, a nyitott bejárati ajtóban, szánalmasan és egy kicsit csonkán, ha nem is teljesen összetörve.

– Colton, ki az… – Egy barnahajú nő kidugta a fejét a nappaliból, és látta, hogy még mindig ott állok a bejáratnál. – Ó! Felicity! Szia, gyere be! Mi újság?

Mély levegőt vettem, és beléptem a házba. – Szia, Aspen! – Barátságosan integettem neki, aztán egy kényszeredett mosollyal becsuktam az ajtót magam mögött. – Van időd egy kis csajos beszélgetésre?

– Veled? Természetesen. Gyere velem a konyhába. Házitésztát próbálok csinálni a csirkeleveshez. A srácok mindig megőrülnek, amikor valami házi készítésű dolgot csinálok, és élvezem a túlzott reakcióikat, így egyfajta függőségemmé vált, hogy új meglepetéseket főzzek nekik. Hozhatok valamit inni? – kérdezte, ahogy beléptünk a világos helyiségbe.

– Ó, istenem, igen. – Semmi sem hangzott jobban most egy is alkoholnál.

– Jeges tea? – kérdezte, én pedig a homlokomat ráncoltam.

– Úgy érted, Long Island jegestea, ugye? – javítottam ki… igazából könyörögtem, ahogy lerogytam a székre az asztal mellett, és a kezemre hajtottam a fejemet.

Visszapillantott rám, és megemelte a szemöldökét. – Á, szóval ez egy olyan beszélgetés lesz?

Felsóhajtottam, és kimerülten becsuktam a szemem. – Sajnos igen.

A szekrényajtók csukódása és a jég koccanása a pohárban zene volt füleimnek. Amikor Aspen leült velem szemben, és felém tolta a poharat, felegyenesedtem, és vettem egy erősítő lélegzetet. Egy hosszú korty után, amitől könnybe lábadt a szemem, kiengedtem egy frissítő sóhajt, és őszintén hálásan Aspenre pillantottam.

– Köszönöm. Csodálatos vagy. Szeretlek.

Elpirult, és elhessegette a dicsérő szavakat. – Csak beszélj! Meghalok a kíváncsiságtól. Mi történt?

– Igaz. – Megköszörültem a torkom, és kihúztam a hátam. – Szóval, egy órája besétáltam a lakásomba, és rajtakaptam Camet, hogy egy másik csajt dönget.

Aspen levegő után kapkodott, és a szája elé kapta a kezét. – Ne!

Bólintottam. – De igen. – Megajándékoztam egy túlerőltetett mosollyal, és hozzátettem:– És amikor szembesítettem vele, kiderült, hogy gyakorlatilag arra készült, hogy dob engem, a csajt meg beköltözteti… anélkül, hogy ezt velem közölné. Igazából, a ruhái már ott lógtak a szekrényemben. – Egy keserű nevetés után megkérdeztem: – Milyen könnyű így szakítani egy csajjal, mi?

– Én nem… ez csak… Komolyan megcsalt? – pislogott Aspen, aztán megkérdezte: – Hülye ez, vagy mi van?

Felnevettem. – Isten áldjon! – A kacagás tényleg jól esett. Örültem, hogy kicsit megtörte a nyomoromat. – Szükségem volt rá!

– Nem, tényleg! – Aspen tovább ráncolta a homlokát. – Hogyhogy nem jött rá, hogy milyen csodálatos vagy? Hogyan… és aztán egyszerűen összeköltözik valaki mással, anélkül, hogy veled beszélne? Ó, várj! A lakásbérlet a te neveden volt, vagy te költöztél hozzá? Talán…

A vállam meggörnyedt a rá nehezedő tehertől. – Én költöztem hozzá hat hónappal ezelőtt, ő meg már több mint egy éve ott lakott. A szerződés és minden az ő nevén volt.

– De nem te fizeted a lakbér az utóbbi…

– Négy hónapban? Dehogynem. – Hülye, idióta, naiv vagyok.

Aspen megrázta a fejét. – Még mindig nem hiszem el, hogy csak úgy… Az a rohadék.

Jól esett a szívemnek, hogy láttam, ahogy felhúzza magát miattam, és ez egy kicsit felvidított.

– Ja. – Bólintottam, totálisan egyetértettem. – De a jó hír az, hogy nem vagyok terhes, pedig nagyon féltem tőle.

– Mi van?

Felé hajolva bevallottam. – Késik, de szerintem csak a stressz miatt, vagy nem tudom, mert valahogy éreztem, hogy valami nem stimmelt vele az utóbbi időben. De ez már a második teszt volt, amit az elmúlt két napban csináltam, és mindkettő negatív, szóval hú! Ezt megúsztam.

Aspen megrázta a fejét, és valami csodálathoz hasonló arckifejezéssel nézett rám, ami furcsa volt, mert szerintem ebben a pillanatban leginkább szánalmas voltam.

– Lenyűgözöl– mondta. – Nem tudom, hogy tudsz még mindig mosolyogni, és vidám lenni ilyen időben.

A vigyor egy kicsit az arcomra fagyott, amikor az emlékek megrohantak.

Ígérd meg, suttogta a fejemben egy hang a múltból. Hirtelen megint 16 éves voltam, ő pedig megragadta az arcomat, és kétségbeesett barna szemekkel könyörgött. Nem számít, mi történik ma, soha nem változz meg. Vicces vagy és édes, és csodálatos, ahogy vagy. Jobb hellyé teszed a világot, mert mindig megtalálod a napos oldalt. Te VAGY a napos oldal. És ha valaha is túl leszek ezen, tudnom kell, hogy ott leszel, még mindig ragyogva és jobbá téve a világot.

Megtöröltem a kezemmel az arcomat, és megköszörültem a csiklandó torkomat. – Nos… – Vállat vontam, és álltam Aspen tekintetét, aztán félrenéztem. – Tudod, nem mintha Cam lett volna életem szerelme.

Határozottan nem az volt.

Knox.

Kifújtam a levegőt, és Aspenre villantottam egy újabb hamis mosolyt. A szemöldöke aggódva ráncolódott. – Szóval vele maradtál hónapokig, vele éltél, és hagytad, hogy lenyúljon, mert…

Lesütöttem a szemem, a vállaim leestek a szégyentől. – Nem tudom – motyogtam, ujjammal egy vonalat rajzoltam a Long Island jegesteám poharára kiült párába. – Talán a magány. Csinálnom kellett valamit. – Összeszorult a mellkasom. – Néha belemész bizonyos helyzetekbe, mert nincs jobb. Szóval csak…

– Letelepedtél? – találgatott Aspen lágyan.

Összeráncoltam a homlokom, bűntudat suhant át rajtam. – Hát, most totál ribancnak érzem magam, mintha szegény Cametcsak arra használtam volna, hogy eltöltsem az időt.

– Tudom, hogy nem így volt. Úgy értem, támogattad, amíg dolgozott, etetted, vezetted a háztartást, és fizetted az autója részleteit, amikor magadat is alig tudtad eltartani. És gyakorlatilag te szerezted neki az új állását. Mindig megvédted, amikor Noel szemétül beszélt róla, és…

– Nos, úgy tűnik, a férjecskédnek igaza volt. Cam pocsék pasi volt. – Hirtelen levegő után kapkodtam, ahogy egy gondolat eszembe jut. – Vagy csak tudta. Lehet, hogy tudta, hogy nem tudom szeretni őt, és… és ez üldözte el.

Aspen a szemét forgatta. – Ha ez volt a helyzet, akkor beszélnie kellett volna veled, nem találni valaki mást a hátad mögött, amíg még veled van. Nem te vagy a hibás amiatt, amit az a seggfej csinált.

– De…

– Hallgass meg, és jól figyelj! – Átnyúlva az asztalon, Aspen mindkét kezemet megfogta. – Nem érdemelted meg, hogy így bánjon veled. És Cam komplett idióta volt, hogy nem értékelte, hogy milyen gyönyörű, okos, elbűvölő, hűséges és kedves vagy. Ha úgy gondolta, hogy az érzéseidnek erősebbnek kellene lenniük iránta, akkor neki kellett volna jobban próbálkoznia, hogy elnyerje a szívedet, ahelyett, hogy az első készséges lotyóhoz fordult, aki hajlandó volt széttenni a lábát neki. Mert érted érdemes harcolni, bassza meg!

– Hűha – morogtam a fejemet rázva. – Ha nem lennél már házas, most azonnal leszbikussá válnék, hogy megszerezzelek.

Aspen felhorkant, aztán elpirult a kiadott hang miatt. Elhúzta a kezét az enyémtől, eltakarta a száját, és felnevetett. – Hát… köszönöm.

Mosolyogtam, mert olyan rohadt imádnivaló volt. – Mondtam már, hogy mennyire örülök, hogy Noel bemutatott minket egymásnak?

Leengedte a kezét a kipirult arcáról, és visszamosolygott. – Én is.

Visszagondolva az első hétre, amikor megismertem Noel Gamble-t, megráztam a fejem. – Először azt hittem, hogy ijesztő csaló, aki arra se veszi a fáradságot, hogy elrejtse a jegygyűrűjét, mert minden egyes alkalommal, amikor meglátta, hogy olvasok a szünetemben, túlságosan érdeklődött, és mindenféle furcsa kérdést tett fel, hogy mit olvasok.

Aspen arcán elragadtatott mosoly jelent meg. – Az első nap, amikor megismert, éjszaka hazajött, és mesélt az új pincérnőről, aki a Tiltottban dolgozik. „Szerintem kedvelnéd” mondta. És csak ennyit tett hozzá: „Olvas.” Én meg azt mondtam, hogy az nem jelent semmit. Lehet, hogy teljesen más az ízlésünk a könyvek terén.

– Hát, ő határozottan céljául tűzte ki, hogy kiderítse, pontosan milyen könyveket szeretek.

Aspen nevetve eltolta magát az asztaltól és felállt, aztán a pulthoz lépett, ahol már ott várta a kisodort tészta. Ahogy elkezdte csíkokra vágni, megszólalt: – Mondtam neki egyszer – egyetlenegyszer –, hogy szeretnék egy barátot, tudod, lány barátot, akivel el tudok menni vásárolni vagy szépségszalonba, és pletykálkodni, esetleg könyvekről beszélgetni. Fogalmam se volt, hogy ez lett az új életcélja, hogy találjon nekem egyet.

Bólintottam. – Ez megmagyarázza, hogy miért kérdezte meg egyszer, hogy mi a kedvenc boltom, és hol szeretem csináltatni a hajam.

Aspen ledobta a kést a pultra, felém pördült, a szája tátva maradt. – Nem tette.

– Dehogynem. – Amikor alig pislogott, azt mondtam: – Szerintem ez aranyos, hogy elkezdte ellenőrizni a nőket, akiket megismert, hátha valamelyik jó lesz a nője barátjának, csak mert az akart egyet.

– Határozottan nem semmi a srác – motyogta, mintha szidni akarná, de volt valami csillogás a szemében, amiből tudtam, hogy igazából értékelte, amit tett.

– Szeret téged – mondtam, és éreztem, hogy fájdalom kúszik a gyomromba. – Nagyon.

Aspen hallotta a sóvárgást a hangomban, és szomorúan elmosolyodott. – Igen – mondta, aztán hozzátette:– Te is megtalálod egy nap. Túl csodálatos vagy, hogy ne így legyen.

Már megtaláltam, de nem mondtam el neki.

Nagy volt a kísértés, hogy elmondjam a nagy szerelmi történetemet. Soha nem beszéltem neki a hat évvel ezelőtti nyárról. Soha nem mondtam senkinek. De Aspen Gamble tényleg a legjobb barátommá vált az elmúlt pár hónapban, és ha valakiben bízhatok, akkor ő az.

De valami visszatartott. Valószínűleg nem volt túl tapintatos búslakodni egy pasi miatt, amikor egy másik éppen most dobott.

Egyéb ígéret? Kérdeztem tőle aznap, amikor utoljára láttam őt, mielőtt a seriff bilincsbe verve kirángatta az életemből, és soha többé nem hallottam felőle.

Igen, mondta, megfogva az egyik hajtincsemet, és az ujjai között forgatva. Habár félelem tükröződött a szemében, és az ajkai remegtek az aggodalomtól, rám vigyorgott. Soha nem vágasd le a hajad!

Azt akartam, hogy azt kérje, várjak rá. Egyébként is ezt terveztem, de cuki akart lenni, és olyasmit mondani, ami megmosolyogtat. Ehelyett én könnyekben törtem ki, és az apám és a seriff bementek az irodába, ahol megkötözték és lecsukták Knoxot.

Fogalmam sincs, mi történt vele ezután. Apa szólt Maxnek és Garrettnek, akik sírva kirángattak a szobából.

A hajamba túrtam, és hirtelen elöntött a méreg. Miért hagytam meg hosszúnak a hajamat még mindig a kedvéért? Két évvel ezelőtt, amikor szabadulnia kellett a börtönből, abbahagytam, hogy várjak rá. Megvetette az ágyát, amikor azt tette, amit tett. Szóval miért engedelmeskedtem az utolsó kérésének? Miért nem próbáltam beleszeretni egy másik pasiba, mint amilyen Cam? Hát, talán nem olyan csalfa pasiba, mint Cam, hanem egy csodálatos, érdemes pasiba.

– Ha már szalonoknál tartunk, le akarom vágatni a hajam – jelentettem be. – Az egészet. Szuper rövidre.

– Ó, de nekem van a legszebb… – Valami az arckifejezésemben figyelmeztethette Aspent, mert nem fejezte be a mondatot. Tapintatosan megköszörülte a torkát. – Persze, ha ezt akarod, Felicity. Tudod, hogy támogatom a döntéseidet.

Leejtettem a kezem a hajamból, még legyőzöttebbnek éreztem magam, mint eddig. – De először valószínűleg kellene találnom egy helyet, ahol éjszakázhatok.

Ember, a fontossági sorrendem nem igazán volt rendben. Kész csőd voltam.

– Természetesen itt maradsz.

Nem számítottam az ajánlatára, a torkomon akadt a szusz. Aspen és Noel már így is elszállásolták a fiú két öccsét. Nem volt szükségük még valakire. – Ó… nem. Nem lehet. Aspen, tudod, hogy nem alamizsnáért jöttem, vagy hogy a kanapén aludjak. Én…

– Persze, hogy tudom. És nem fogsz a kanapén aludni. Beköltöztetünk Brandt szobájába.

– De… - Kényelmetlen minden ajándék és adomány, így csináltam egy gyors fejszámolást, próbáltam kitalálni, mennyi pénzt költhetek motelszobára… több éjszakára. És ez nulla dollár, vagy esetleg harmincnyolc cent volt, plusz-mínusz száz dolcsi.

A francba.

Mielőtt tiltakozhattam volna, kinyílta hátsó ajtó, és Aspen férje betoppant a konyhába, az egész majdnem két méteres szexi valójában.

A legjobb barátnőm nagyon szerencsés volt.

– Szia – köszöntötte egy csábító vigyorral, mielőtt észrevett engem.

Miután kétszer is odanézett, hogy igen, tényleg ott vagyok, esküszöm, csalódottság tükröződött a szemében. De aztán nagyjából barátságosan üdvözölt. – Szia, Felicity! Mit…

Elvonta a figyelmét, amikor észrevette Aspen tésztakészítő projektjét a konyhapulton. – Az mi?

Amikor próbált átpillantani a lány válla felett, ő az útjába állt, eltakarva a kilátást. – Semmi.

Noel tekintete Aspenébe kapcsolódott, hogy aztán lassú mosoly árassza el az arcát. – Megint valami újat főzöl.

A lány felhorkant. – Nem.

De Noel vigyora szélesebb lett. És kérem, hogy valaki adjon egy legyezőt, mert Noel Gamble-nek hormonforraló mosolya volt.

Aspen felsóhajtott, és a fogát csikorgatta. – Csak holnap lesz kész. A tésztának egy napot száradni kell.

– Tészta? – A férje kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Úgy mint…?

– Csirke és tészta – morogta, nyilvánvalóan nem szívesen leplezte le a meglepetést.

– Csirke és… tészta – suttogta, és lefogadtam, hogy fél lélegzetnyire van attól, hogy a farmerjába élvezzen… a farmerbe, ami igazán jól állt rajta így azt asztaltól nézve.

Megragadva Aspen karját, Noel a konyhaszekrényhez hátrált vele. – Mondtam neked mostanában, hogy mennyire szeretlek?

A lány ragyogott, nem mintha hibáztattam volna. Már attól bizseregni kezdtem, hogy néztem a szexi bánásmódját.

Az ajkába harapva válaszolt. – Ma reggel néhányszor.

Noel cicegett, és megrázta a fejét. – Az közel sem elég.

Amikor megcsókolta, félrenéztem, felsóhajtottam, ahogy a mai nap nyomorúsága megint elviselhetetlenül rám nehezedett.

– Fel akarlak tenni erre a pultra, beteríteni liszttel, és…

– Öö, hé! – integettem a kezemmel, és bosszúsan néztem. – Még itt vagyok.

Aspen levegő után kapott, és kiszabadult Noel karjaiból, az arca mélyvörös volt, ahogy eltakarta a duzzadt, szétcsókolt ajkát. – Bocsi.

Noel nem tűnt olyan bűnbánónak. Rosszallóan nézett a félbeszakítás miatt, és a karját összefonva az izmos mellkasa előtt nekidőlt a konyhaszekrénynek, és megkérdezte: – És, mi van veled ma, Bainbridge? A babáról hoztál híreket?

Várjunk, mi van? Összeráncoltam a homlokom. – Babáról?

Aspen várandós?

– Ó, a francba! Teljesen elfelejtettem! – A homlokára csapott, és összerezzent. – Zoey ma szül.

– Tessék? – Azonnal ijedten felugrottam a székről. – De ez nem túl korai? Túl korán születik a baba?

Noel vállat vont. – Már túl van rajta. Megindult a szülés, és megszült. A baba az koraszülött intenzíven van, de jól van. Épp most jöttem tőlük a kórházból.

– Hogy van? – kérdezte Aspen, megdörzsölve Noel karját. – Láttad a babát?

– Ablakon keresztül, de igen. Zoey kimerült volt, de így is volt elég energiája, hogy mosolyogjon, amikor megszálltuk a szobáját. Úgy döntöttünk, hogy hagyjuk pihenni, így nem maradtunk sokáig.

– Hú! – Végigsimítottam a szemöldököm, és visszasüppedtem a székben. – Hála istennek, hogy mindketten jól vannak. Fiút vártak, igaz?

Noel bólintott. – J.B. És ugyanolyan sötét haja van, mint az apjának.

Aspen megveregette a vállát. – Mesélj neki a titokzatos hősről.

Rájuk bámulok. – Miről?

– Ten azt mondta, hogy Zoey-t egy Irgalmas Szamaritánus vitte be a kórházba.

– Mi?

– Amikor megindult a szülés, Zoey megpróbált maga bemenni kocsival a kórházba, vagy valami ilyesmi, nem tudom, de megállt egy kisboltnál segítséget kérni, és egy idegen csak bepattant, és bevitte a kórházba. Kiderült, hogy Pick igazából ismerte a pasast a suliból, és kiderült, hogy egy kibaszott volt fegyenc, aki éppen ma szabadult a börtönből.

A gondolataim egyből arra az emberre vándorolnak, akiről tényleg tudtam, hogy valaha ült. És Pick is ismerhette. De az nem lehet, hogy Noel Knoxról beszélt. Még jó 28 éve volt hátra a büntetésből.

– Nem őrület? – kérdezte Aspen.

– Hmm? – Felpillantottam, és rájöttem, hogy Noel és Aspen is engem figyelt. – Ó! Igen. Őrület.

Noel furcsán pillantott rám. – Szóval, mit csinálsz itt ma? Megint könyvekről beszélgettek?

– Huh… nem. – Legyintettem a kezemmel, hadd higgye, hogy az én napom nem volt olyan mozgalmas, mint az övé. – A pasim megcsalt, gyakorlatilag kirúgott a saját lakásomból, aztán beköltöztette az új ribancát… anélkül, hogy először engem tájékoztatott volna a változásról. Ez minden!

Noel pislogott. Aztán ránc képződött a homlokán. Végül megszólalt. – Mi van? Megcsalt téged? Hülye az az ember?

Igen, ez a kérdés még mindig melegített belülről. – Pontosan ezt mondta a feleséged is.

– Így volt – erősítette meg Aspen.

Noel rávigyorgott, utánanyúlt, és a mellkasához húzta. – Hát persze, hogy így volt. Mert te vagy a legokosabb nő, akit ismerek.

Ahogy megint azt a csókolózós-szemmel-dugós dolgot csinálták, felnyögtem. – Még itt vagyok.

Noel felmordult, elszakította az ajkát Aspenétől, de a homlokát még az övén tartotta.

– Kell neki egy hely, ahol lakhat – kezdte Aspen.

– A fenébe, persze, itt maradhat. – Noel rám pillantott, és kijelentette. – Elszállásolunk Brandt szobájában.

Megint, pontosan amit Aspen mondott. Ezek ketten már betegesen egysíkon voltak. Jó értelemben betegesen, amitől igazán féltékeny lettem, és fájt a szívem.

Mielőtt visszautasíthattam volna az ajánlatukat, a hátsó ajtó megint kinyílt, és ezúttan Noel 15 éves öccse robogott be a vállán az iskolatáskájával.

– Helyzet? – üdvözölte kettejüket a pultnál, engem még nem vett észre.

Noel összeráncolta a homlokát. – Miért jöttél haza ilyen későn?

Brandt a szemei forgatta. – Sarah-éknál voltam házit csinálni. Nem megy az algebra, ő meg természetesen vágja. De az az átkozott csaj nem engedi csak úgy lemásolni a válaszokat. Úgy értem, mi a fene, ugye? Mi a jó abban, ha a legjobb barátod egy rohadt zseni, ha minden feladatot egyedül kell megoldanod, aztán meg beszól, hogy mindent rosszul csinálsz? Átkozott hencegő.

– Ahogy azt sem kellene engednie, hogy csalj – szidta le Aspen.

– És hányszor kértelek már, hogy vigyázz a szádra Aspen és a barátai előtt – tette hozzá Noel.

– A barátai? – Brandt felhúzta a szemöldökét, aztán odapillantott, és végre észrevette, hogy ott ülök az asztal mellett. – Ó, szia, Felicity. – Lehalkította a hangját, ahogy odaszólt nekem. – Extra gyönyörű vagy ma. Hogy vagy?

– Ó, öcsém – motyogta Noel a bajsza alatt.

– Köszönöm, jól vagyok. – Aztán vállat vonok. – Úgy értem, ha azt nem vesszük, hogy a pasim megcsalt, kirúgott a saját lakásomból, és gyakorlatilag hajléktalanná tett.

A fiú álla leesett. – Szent szar! Cam megcsalt? Hülye az az ember?

Istenem, de szeretem ezt a családot.

– Igen, szóval megkapja a szobádat, amíg nem talál új lakást magának – tájékoztatta Noel.

Brandt felhúzta a szemöldökét, aztán visszafordult hozzá, hatalmas vigyor terült szét az arcán. – A francba, igen, aludhatsz az ágyamban. – Aztán odahajolt hozzám, és a fülembe motyogta. – Nagyszerűen tudok ölelgetni.

Míg Aspen nevetett, Noel hátulról fejbevágta az öccsét. – Te a kanapén alszol, idióta.

Én nem tudtam válaszolni, mert őszintén – vagy inkább azt kéne mondanom, hogy sajnos– Brandt Gamble férfi társ ajánlata a legjobb, amit az utóbbi hat, hosszú, aszályos évben hallottam. Kár, hogy a kis cukorfalat olyan fiatal volt, hogy tuti sittre vágnának miatta. Talán még meg is fontoltam volna.

Több piára volt szükségem, mert hirtelen egy egész háznyi Gamble-lel találtam együtt magam, így a most már felvizezett jegesteámért nyúltam, és belekortyoltam.

Itt volt a nyomorult életem hátralévő része.