1.-2. Fejezet

  

1. fejezet

 

Felicity

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Missy

 

Imádtam a házam mögötti erdőt, a fenyő friss illatát,a gallyak ropogását a lábam alatt, és különösen azokat a kóbor napfénycsíkokat,amik a fák ágain keresztül szűrődtek át. De leginkább az emberi beavatkozás teljes hiányát kedveltem. Istenem, annyira imádtam a lombok között halkan rohangászó, fosztogató mókusokat, a madarak csiripelését és a természet leheleteként az üregekben suhogó szellőt, amintelsuttogja nekem a titkait.

Így hát ezen a nyáron szinte minden nap az erdőt bújtam az e-könyv olvasómmal, hogy anyám, apám, vagy mindkét fivérem elől – mint nagyjából egész életemben – elmeneküljek. Ez egy nagy, boldog menedékhely volt számomra.

Fogalmam sem volt, hogy miért nem jöttem ki ide a korábbi években. A csendes, pihentető magány függőséget okozott. És olyan sok volt belőle. Apámegy fél mérföldes sávot birtokolt az erdőben – vagy háromszázhúszhektárt, ahogy ő nevezte. Az egyetlen másik birtok, a miénkkel szemben, Parkeréké volt, és az ő területük a másik oldalon feküdt, így az egész háromszázhúsz hektár teljesen az enyém volt...

– Vigyázz!

Felriadtam békés álmodozásomból, megpördültem, a Kindle-t a mellkasomhoz szorítottam. De mi... Hogyan...? Valaki más is volt az énerdőmben?

Nem!

Kivéve, hogy nem lehetett tagadni, mivel egyenesen felém rohant a srác,mintha a pokol kutyái üldöznék.

Ó... a francba!

Megpróbált megállni, hogy elkerülje az ütközést. Közvetlenül azelőtt, hogy egy rázós puffanással belém rohant volna, láttam, ahogy a karjai a levegőben hadonásznak, mintha láthatatlan fékek után kapkodna, és a szemei tágra nyílnak.

A levegő kiszökött a tüdőmből. A rohanás lendülete, engem hátrafelé, őt pedig előre lökte. Volt egy rövid pillanat, amikor mindketten a levegőben szárnyaltunk, és a tekintetünk találkozott a homályos, pollenekkel telítettdélutánon. Tágra nyílt barna szemei rémülettel teltek meg. Az enyémek félelemmel. Csak annyi időnk volt, hogy egymásra pillantsunk– még egy kiadós sikolyra sem volt elég–, mielőtt földet értünk, ő felül, én alatta, hátammalaz erdő talajának nyomódva.

Az eséstől nem vesztettem el az eszméletemet, ami csalódásvolt, mivel a fájdalom azonnal bekövetkezett, végigperzselte a gerincemet, és felrobbant mind a négy végtagomban.

Egy kábult pillanatig együtt feküdtünk karok és lábak kusza csomójaként. A földhöz nyomott a melegségével éscsípősfiú illatával.

Még sosem gondoltam arra, hogy milyen lehet a fiúk illata. De belőle egész biztosan nem áradt „csigák és kölyökkutyák farkánakszaga”[1]. Inkább pézsma és egy leheletnyi friss alma illata. Aztán már nem éreztem az illatát.

– Ó... a francba! – Esetlen, rákszerű kúszással igyekezett lemászni rólam, felnyögtem, ahogy a súlya felemelkedett rólam, és a nyomás csökkenésemég több érzést hozott magával: újabb lüktető fájdalmat a csípőmben.

– Jól vagy? Hé! – Kezek markolták meg a vállamat, és megráztak. Amikor nem tettem semmit, mert a szuszt is kinyomta belőlem, ismét azt mondta, hogy „a francba”. – Ébredj! Kérlek, ébredj fel!Sajnálom! Én... a francba... rendbe kell jönnöd!

Ujjai végigsiklottak az arcomon és a hajam tövén, fiúujjakbőrkeményedésének enyhe érdessége az arcom legpuhább részén.

Fiú.

Fiú.

Fiú.

Miért vettem észre folyton a fiús jellemzőket?

És miért voltam képtelen megmondani, hogy tudom-e mozgatni a lábujjaimat vagy sem?

És hé, pontosan miért is turkál a hajamban az ujjaival? A szemétláda.

Nagyjából abban a pillanatban, amikor egy libatojás nagyságú dudort talált hátul a fejemen, rájöttem, hogy nem tapogatott, hanem inkább sérülést keresett rajtam.

– Aú! – A fájdalom végigsöpört rajtam a tarkómtól lefelé, egészen a talpamig. És igen, határozottan éreztem a lábujjaimat, ahogy kínzó fájdalommal lüktettek.

Megragadtam a csuklóját, és felnyitottam a szemem. Az első dolog, amit megláttam, azokaz egyenes, nagy ágak voltak a fejem fölött, amelyeken keresztül átkukucskált a kék égbolt, mintha ellenőrizné, hogy jól vagyok-e. Átirányítottam a tekintetemetaz aggódó barna szemekre, amelyek körül a bőr megráncosodott az együttérzéstől.

– Jól vagy? Hadd segítselek fel!

Meleg, fiús keze a könyököm köré kulcsolódott, a másik pediggyengéden átfogta a vállamat. De amikor megpróbált ülő helyzetbe húzni, beszívtam a levegőt, és elfordultam tőle.

Azonnal elengedett, és elhátrált. – Bocsánat. Bocsánat.

Az oldalamra gurultam, a bordáimat dédelgettem, és a térdemet felhúztama mellkasomhoz. De... jaj, ez nem esett valami jól!

A fiú fölém hajolt, félelme, aggodalma és határozatlansága átható intenzitással áradt belőle.– Hol fáj?

Nyögtem, vagy talán a nyöszörgés volt rá a jobb szó. – Mindenhol. – Behunytam a szemem, a fogaimat csikorgattam, és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a légzésre, amíg el nem bírtam viselni a fájdalmat. Aztán kifújtam a levegőt, és felültem magamtól. Ő felém mozdult,és kinyújtotta a karját, mintha segíteni akart volna, de aztán megállt, meggondolta magát.

– Mit tehetek?– kérdezte habozva, még mindig aggódón.

– Semmit. Jól vagyok. Semmi baj. Én... – Amikor felnéztem, torkomra forrt a szó. Aztán a döbbenettől visszatért a hangom, amikor rájöttem, hogy ismerem őt.

– Te... – Nos, talán nem ismertem őt. De határozottan tudtam, hogy kicsoda. Egy … Parker volt.

Nem voltam benne biztos, hogy pontosan melyik Parker. Láttam őt az iskolában, egy évvelfölöttem járt. De a keresztnevét nem tudtam. Bár, azt hiszem fura lehetett. Mindegyiküknek menő keresztneve volt. Speed. Cobra. Mercedes. És rengetegen voltak. Hatan vagy heten, vagy valami ilyesmi. Az apjuk sorba állította őketa kocsifelhajtónkon, és felsorolta a nevüket, mielőtt előrángatta volna az egyetlen lányt, és azt állította, hogy a bátyám, Garrett teherbe ejtette őt.

Ez hónapokkal ezelőtt történt, még tavasszal. Egy rövid, Bruce Parkerrel – Parkerék apjával – négyszemköztfolytatott megbeszélést követően, apám elutasítottaés elküldte őket, miközben aznapi vacsora alatt végig azt panaszolta,hogy a mocskos, szemét Parker család mennyire tönkretetteaz egész délutánját azzal, hogy a szánalmas, turkálóból vett cipőjüket be merészelték tenni a birtokára.

Az egész jelenet hetekig tartó felzúdulást okozott, tényleg. Apa azt morogta,hogy legszívesebben elvenné Parkerék földjét, és örökre elküldené őket. Anya bosszankodott az esetleges pletykák miatt, amelyek arról keringtek,hogy a fiai közül bárki is kapcsolatba került volna egy Parkerrel. Max szüntelenül a közelgő apaságával ugratta Garrettet. És a méltatlankodóGarrett tagadott minden vádat. De én azóta sem láttam senkit, vagy hallottam senkiről a Parker családból.

Egészen mostanáig.

Miközben a szememelkerekedett a döbbenettől, az övé összeszűkült a felismeréstől.

– Bainbridge– sziszegte.

És máris ellenségek voltunk.

Visszahőköltem, miközben ő megrázta a fejét, mintha csak tagadni próbálta volna a véletlen találkozásunkat. – Mit keresel itt?– kérdezte.

– Már elnézést! – köptem vissza felháborodottan. – Ez az én családom földje. Te mit keresel itt?

– Én... – A szemei szélesre tágultak, megteltek ideges nyugtalansággal. Aztán körbenézett, a fákra, mintha a menekülés legkönnyebben elérhető módját keresné. – A francba! – motyogta magában.

Mielőtt magyarázkodhatott volna, egy másik hang dörgött át  az erdőn.

– Hé, Max! – Garrett kiáltására a Parker fiúval egyszerre ugrottunk fel, mert a hang elég közelről hallatszott. – Látod már?

– Nem. Semmit– válaszolta Max a másik oldalról.A faágak zizegése elárulta, hogy közelebb volt hozzánk, mint Garrett.

– Nos, ha igen, tartsd erősen. Még a szart is kiverem abból a halott faszból.

A fejemet az egyik bátyám hangjának irányából a másiké feléforgattam, de egyiküket sem láttam a fák között. Amikor figyelmemetújra az előttem megdermedt Parker fiúra fordítottam, az arcáról addigra minden szín eltűnt,csak félelem és bűntudat látszott rajta.

Elakadt a lélegzetem, amikor hirtelen megértettem. – Mit tettél? – sziszegtem, amikor rájöttem,hogy ő az a halott fasz, akit a testvéreim üldöztek.

Megrázta a fejét, felemelte a mutatóujját, a számranyomta könyörögve, hogy hallgassak.

A pokolba is.

Ő egy Parker volt. Az ellenség. Arról nem is beszélve, hogy épp az imént vágott földhöz, és majdnemmegbénított. Nagy levegőt vettem, hogy Maxért kiáltsak, de a Parker fiú odaugrott, és a kezét a számra nyomta.

– Ne – suttogta nyersen. – Kérlek!

Az ujjaiba sikoltottam, és megpróbáltam elhúzódni, dekarjával átfogta a derekamat,és magához szorított.

Megharaptam a kezét, rátapostam a lábára, és addig mozgattam a fejemet, amíg a libatojásnyi dudora fájdalomtól hevesen lüktetni nem kezdett, és annyira megszédültem, hogy elhomályosult a látásom. Aggódva, hogy elájulok, újult erővel és erősebben mélyesztettem a fogaimat a tenyerébe.

– Szűzanyám!– zihált, de még erősebben kapaszkodott belém. – Bassza meg! Ez fáj!

A húsának erős, sós íze betöltötte a számat, és megdöbbentett, hogy mennyirefiúíze volt; ez arra késztetett, hogy lazítsak a fogaim szorításán, ugyanakkor minden más módon továbbra is küzdöttem ellene.

– Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba!– mondta a fülembe. – Nem foglak bántani. Úgy értem, annál jobban, mint amennyire már véletlenül bántottalak, biztosan nem. Csak nem akarom, hogy megöljenek. Kérlek, ne segíts nekik, hogy megöljenek!

Ha abbahagyom, az megadást jelentene, és én soha nem tudnám megadni magam egy Parkernek. A családom egyik tagját a legmegalázóbb bűnnel vádolták meg. Ő volt az ellenség, és egyetlen Bainbridge sem adja meg magát az ellenségnek.

Ismét sikítani próbáltam, mire ő megpördített, és egy fához szegezett.

A becsapódástól megrázkódott az agyam. Nyüszítve tiltakoztam, mire ő azonnal rájött, hogy túl sok erőt fejtett ki, mert azonnal visszavett a lendületéből.

– A francba, bocsánat!– recsegett a fülembe, miközben minden egyes centiméterét arra használta, hogy biztonságosan a fához szorítson.

Könnyek csípték a szemem, és a harci szellem alábbhagyottbennem, ahogy a fájdalom elhomályosította az érzékeimet.

– Hé, még ébren vagy? – A Parker fiú meglökdösött, és a vállát az enyémbe bökte, amikor elernyedtem. – Ó, bassza meg! Ugye nem öltelek meg? – Az aggódása furán hangzott, hiszen végül is ő volt az, aki a fának taszított.

Egyszer nekiugrottam, és majdnem kiszabadítottam magam, de csak ennyit tudtam elérni, mielőtt a harci kedv újra elszivárgott belőlem.

Felszisszent a meglepetéstől, majd szorosabbanfogott.– Igen, határozottan életben van. – A lehelete a fülemet és az arcomat legyezte, amelytőla hasam alján valami forrón és nedvesen megmoccant.

Talán a fejemre mért ütés zavarta meg az érzékszerveimet, vagy talán csak valami más, de a forró bizsergés a hasamban elkezdett kavarogni, és eljutott az ereimbe, amíg a bőröm minden egyes centimétereérzékeny nem lett. Azt gondoltam,milyen közel tart magához, milyen jó illata van, milyen melegnekéreztem. Szerettem volna beleásni magam a forróságába, és hagyni, hogy enyhüljön bennem a fájó bizsergés.

Az ellenállásom megszűnt.

– Soha nem bántanálak szándékosan. – A szavak édesnek hangzottak, ésőszintének tűntek. A döbbenettől elakadt alélegzetem, amikor úgy éreztem... nem is tudom, talán hízelgőnek éreztem az őszinteségét.

Aztán a fiús ujjai gyengéden végigsimítottak a könyökömön lévő karcoláson, mintha csak próbálnák még jobban dédelgetni a sebet. Ismét szorítást éreztem mélyen legbelül,és egész testem tudatában volt a bőrömetátjáró a bizsergésnek.

– Ugye,ezt tudod? Biztonságban vagy. – Megnyugtatóhangja még jobban csábított, mint amennyire valószínűleg szándékában állt. – Csak... kérlek, maradj nyugton egy kicsit... még pár percig, amíg el nem mennek,rendben? Aztán talán adsz nekem egy kiselőnyt, mielőtt olyan hangosan sikítasz, ahogyan csak tudsz.

Csak annyit hallottam, hogy maradj velem, és kérlek. És ó, szavamra, kísértésbe estem, hogy bármit megadjak neki, amit csak akar.

De amikor felemeltem rá a tekintetem, és csokoládébarna szemeivel rám nézett, olyan ... Parker-szerűnek tűnt.

Parkerék voltak az ellenség.

A fenébe, mi történt velem?

Elborzadtam, mert hagytam, hogy egy pillanatra beszippantsonegy Parker magával ragadó bűbája, küzdöttem egy kicsit, csak hogy tudassam vele, hogy „nem” a válaszom arra,hogy segítsek neki. De nem tettem túl nagy erőfeszítést, mert őszintén szólva, még mindig hatással volt rám. Nem akartam máshol lenni a világon, csak itt. Még sosem voltam ilyen közel egy fiúhoz, aki nem volt a rokonom. Izgalmas volt. Eléggé ijesztő, de egyben... csodálatos is.

A szívem háromszoros ütemben kalapált, és elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem,hogy érzem a szívének egyenetlen dobbanását is, ahogy a mellkasa megemelkedett. Jó volt tudni, hogy ő is ugyanúgy fél, mint én…vagy ahogy én féltem. Már nem igazán féltem. El voltam ragadtatva.

Megfogott… az illata, a melegsége. A hajára emeltem a tekintetemet. Arendetlen, sötét tincsek színe megegyezett a kedvenc fáim törzsének színével. Meg akartamérinteni minden egyes tincset, végigsimítani rajta az ujjaimmal, aztán az arcomhoz emelni, hogy kipróbáljam, milyen érzés a bőrömön.

– És mégis, kit keresünk?– kérdezte egy harmadik személy, aki úgy hangzott,mint Tad, Garrett legjobb barátja. Még közelebb volt hozzánk, mint a bátyáim.

Megfeszültem. Ha itt maradunk, pillanatokon belül kiszúrnak minket. És nem álltam készen arra, hogy felfedezzenek, nem úgy, hogy a Parker fiú ilyen közel van hozzám.

Gyorsan cselekedett, lekuporodott a fa mögé, magával húzva, hogy én is leguggoljak. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy már nem küzdöttem ellene, mert a kezét még mindig lazán a számon tartotta. Az érintése inkább védelmező volt, mint fenyegető, mintha megpróbált volna megóvni a bajtól, ahelyett, hogy fogva tartana.

– A pokolba is, ha tudnám– szólt vissza Garrett.– De bementem a szobámba, és ott találtam egy faszfejet, aki babaszart kent az ágyamra egy koszos pelenkából. És amikor megtalálom, halott lesz.

Ezúttal a Parker fiú összébb húzta magát, mintha menedéket keresne előlem. Majdnem megérintettem, hogy megnyugtassam. De leállítottam magam, mert valószínűleg nem ezt kellene tennem az ellenségért.

– Fogadok, hogy az egyik Parker volt – válaszolta Tad.– Még mindig azt állítják, hogya legújabb porontyuk a tiéd?

Garrett megeresztett egy gúnyos horkantást. – Ha engem kérdezel, akkor valószínűleg az a mocskos fattyúBruce Parker csinálta fel a saját lányát.

A Parker fiú izmai megfeszültek, és a mélyen a torkából felhangzó morgás vibrálásavisszhangot vetett a csontjaimban. A szemei keményen csillogtak a bosszútól,miközben összeszorította a fogait, és a felső ajka meggörbült a vicsorgástól.

Megragadtam a csuklóját, hogy megakadályozzam a cselekvésben. És az érintésremeglepetten tekintettrám. Megráztam a fejem, és a szememmel könyörögtem neki,hogy ne reagáljon. Láttam már Garrettet dühösnek. A hangjából ítélve,annyira dühös volt, hogy nem akartál vele ujjat húzni. Macskákat és kisállatokat kínzott, pusztán az élvezet kedvéért.

A rémülettől megborzongtam, ha azokra a dolgokra gondoltam, amit dühből tett, és aggódtam ezért a gyönyörű fiúért, aki előttem kuporgott.

Miután egy túl hosszú másodpercigcsak bámult rám, a fiú pislogott és úgy tűnt, hogy könyörgő tekintetem miatt megnyugszik. Lassan leejtette a kezét az ajkaimról. Továbbra is egymást bámultuk, miközben a keresőcsapat elhaladt mellettünk, nem találva rá a rejtekhelyünkre. Percek teltek el, és egyikünk sem mozdult meg. Végül elfordította a tekintetét, mintha csak arrólakart volna megbizonyosodni, hogy biztonságban vagyunk. De újra visszanézett rám.

– Nem sikítasz– mondta, láthatóan zavarba jött a gondolattól.

Ó, a francba. Most sikítanom kellett volna, nem igaz?

Egy enyhe torokköszörüléssel felemeltem az állam, és kihúztam magam. – Hát... nem futottál el.

Szemével körbejárta az arcom, zavarodottság és talán egy kis tisztelet is volt a tekintetében. Azt hiszem, ekkor jött rá, mint ahogy én is, hogy talán nem vagyunk teljesenellenségek.

Felegyenesedett, és egy lépést hátrált, szinte már-már félénknek tűntvelem szemben. Amikor megfordult, hogy távozzon, pánikba estem, mert nem voltam felkészülve arra, hogy elmegy.

– Hé! – Felugrottam, csakhogy a látásom elhomályosult, és tompa fájdalom cikázott végig a fejemen lévő dudoron.

Megállt. Eltelt egy másodperc, aztán kettő. Végül hátrapillantott.– Mi az?

– Tényleg azt csináltad a bátyám ágyával?

A vigyortól ragyogni kezdett az arca, egy olyan vigyortól, amitől a gyomrom megrándult, és a szívem őrülten ugrabugrált. Egy kis bólintásután így válaszolt: – És minden egyes alkalommal ezt fogom csinálni, amikor ki kell cserélnem a lánya egyik piszkos pelenkáját.

Kifújtam a visszatartott levegőt, és lenyűgözött, hogy volt mersze ilyen arcátlan dolgot tenni Garrett ellen, bárki ellen a családomból, és még jobban megmelegedett a szívem, hogy ennyire védte a húgát. Azon tűnődtem,hogy a bátyáim igazságot szolgáltatnának-e nekem, ha ugyanilyen helyzetbe kerültem volna. De amit mondtam, ez volt: – Nem hiszem el, hogy betörtél a házamba.

– Nem loptam el semmit. – Egy lépést tett felém, aztán még egyet.

Nem mozdultam arrébb, de visszatartottam a lélegzetemet. A félelem és az izgatottság mérgező elegye száguldott át rajtam.

Lassan felemelte a kezét. Amikor továbbra sem voltam hajlandó elhátrálni tőle, megállt, ujjait félúton kettőnk közé emelve. Aztán engedett annak,bármi is tartotta vissza, és kinyújtotta a kezét, hogy kiszedjen egy törött gallyat a hajamból.

Nagy levegőt véve pillantottam a gallyról az arcára. Aztán megráztam a fejem. – De tönkretetted a bátyám szobáját. Ez nem helyes.

A szeme összeszűkült. – Ez kevésbé helytelen, mint amit ő tett a nővéremmel.

– Én nem... – Amikor felhúzta a szemöldökét várva, hogy folytassam, vettem egy gyors lélegzetet. – Úgy értem,nem hiszem, hogy Garrett... tudod... nem hiszem, hogy... ő az apa.

A fiú egy elutasító szipákolással elfordította a tekintetét. – Persze, hogy ezt mondod.

– Nem, tényleg. Komolyan mondom. Ismerem a bátyámat. Tudom, hogy nem tökéletes. És határozottan képes lenne ilyesmire. Képes az arcodba hazudni és letagadniaz igazságot, hogy aztán megforduljon és eldicsekedjen vele a barátainak.De hallottam, ahogy a haverjaival erről beszélt, és még nekik is tagadta.

– Nos, én láttam a babát– ellenkezett a Parker fiú. Ezúttal, amikor a hajamért nyúlt, nem azért tette, hogy kihúzzon belőle valamit. Feltekert egy tincset az ujja köré. – És pontosan úgy néz ki, mint te.

Elakadt a lélegzetem. – Hát... én... én biztosan nem vagyok az apja.

Halkan felnevetett, és elmosolyodott. Hű, tetszett a mosolya. Muszáj volt a szegényParkereknek ilyen egyenes, fehér fogakkal és csodálatos mosollyal rendelkezniük?

De aztán a mosolya ingerült mogorvaságba csapott át, mintha csak eszébe jutott volna, hogy én is a gazdag, nagyképű Bainbridge-ek közé tartozom. Az ujjai megrándultak a hajamban. – Határozottan a rokona vagy. Lángoló vörös haja van. Szemei majdnem türkizkék színűek, és csak két szeplő van az egész arcán. Igazából elég csinos.

Próbáltam nem reagálni, csakhogy a bőröm hevesen felforrósodott. A bókjátólbelepirult az egésztestem, és minden egyes lélegzetvétellelegyre jobb kedvem lett.

Amíg hozzá nem tette: – Egy Bainbridge-hez képest.

Megpördült, elsietett, és eltűnt egy fa mögött.

Én csak álltam ott, és ámulva néztem a helyet, ahol az imént állt. Bár megpróbáltkritikával véget vetni a találkozásunknak, a mellkasom kitágult, megtelt melegséggel, és olyan túláradó örömmel, amit nem tudtam magamban tartani, mert kiszivárgott az ajkaimra és addig nyújtózkodott, amíg vigyorogtam, mint egy idióta.

Lehet, hogy nem vitt el semmit az otthonomból, de az biztos, hogytőlem ellopott valamit, valamit, amit soha nem kapok vissza. Olyan volt, minthakiszívott volna minden szomorúságot és bánatot az életemből, és otthagyott volna szédítő fényben ragyogni.

Ahogy a tekintetem a földre esett, és szórakozottan a leejtett Kindle-t kerestem,lelkesnek és újjászületettnek éreztem magam. Alig vártam, hogy visszajöjjönés még többet lopjon tőlem.

Azt hiszem, már akkor is tudtam, hogy az életem soha többé nem lesz ugyanolyan.

---

[1] "WhatAre Little Boys Made Of?" (Miből vannak a kisfiúk?) című gyermekmondókára hivatkozás

2. fejezet

 

Knox

 

Napjainkban

Fordította: Missy

 

A börtönkapu elektronikus bömbölése értesítette a másik oldalon lévő őröket,hogy mikor nyílnak az ajtók. Ez figyelmeztetésnek volt szánva. Vigyázat! De számomra ez a szabadság hangja volt, mert ma nekem harsogott.

Ahogy ott álltam előttük, az utálatos jajgatásátható intenzitással visszhangzott a fülemben. A kezem megrándult az oldalam mellett, és az idegeim úgy zörögtek,mint aprópénz a gyomromban. Aztán fém csikorgott fémen, ahogy a szürke acél elkezdett szétválni, lassan felfedve a mögötte lévő világot.

Letámadtak a színek. Tiszta azúrkék égbolt, élénksárga taxi, a kipufogócsövéből kiköhögött fehér füstpamacs, csillogó ezüst kapuk, egy átható fényű piros stoptábla a háztömb végén, és olyan zöld fű, mint a moha, ami a gyerekkori otthonom mögötti erdőben lévő fákon nőtt.

Tizennyolc éves voltam, amikor a rácsok mögé kerültem. Hat évig a világom csak szürke és barna, fekete és fegyencnarancs színekből állt. Így hát összerezzentem a friss, új színek vakító áradata miatt,és fel kellett emelnem a kezemet, hogy megvédjem a szememet.

A napfény felmelegítette hűvös tenyeremet, és az aggodalom hullámokban végigfutott a gerincemen. Próbáltam uralkodni szaggatott lélegzetemen, és lelassítani aszívverésemet, elrejteni a nyomasztó bizonytalanságot.

Egyáltalán nem számítottam ilyen szintű érzelmekre. Ami a leginkább zavarba ejtett, hogy az uralkodó érzés nem is a megkönnyebbülés volt. Hanem a félelem. Nem ismertem többé ezt a világot. Nem voltam felkészülve arra, hogy belépjek. Még azt sem tudtam, hogy a része akarok-e lenni. De az pokolian biztos, hogy nem akartam itt maradni.

Végighúztam a kezemet az arcomon, hogy rendezzem a vonásaimat, és tettem egy lépést előre...az első lépést a szabadság felé.

A mellettem álló őr megbökte a karomat. – Hé, Parker.

A cipőm sarka a padlónak ütközött, és megállásra késztetett. Arra számítottam, hogy az állával a börtön belseje felé int, és visszarángat a cellámba – mondván, hogy ez csak egy próbaüzem volt, és valójában nem is ma szabadulok.Nem tettem semmit, csakmereven bámultam, amikor az őr egy összehajtogatott bankjegyet húzott elő a zsebéből, és felém nyújtotta.

Amikor csak pislogtam a pénzre, újra felém bökött vele, úgy minthavalami lovaglándzsája lenne. – Vegyél magadnak új ruhákat, jó? Szarul nézel ki ezekben.

A pillantásom a pénzről az arcára siklott, oda és vissza, a habozás ketyegő ingájaként. Nem értettem.

Rázni kezdtem a fejem, mire ő felsóhajtott.– Csak vedd már el!– Elfordította a tekintetét, kényelmetlenül érezte magát az ajándékától. – Csak húsz dolcsi. Alig elég arra, hogy ételt vegyél belőle.

A szemeim elkerekedtek. Ha húsz dollárból még egy ebédet sem tud venni az ember manapság, akkor egyáltalán nem voltam felkészülve a kinti életre.

És már megint marni kezdte a sav a gyomromat.

– Gyerünk! Tudom, hogy szükséged van rá. Én voltam az, aki elhozta azingóságaidat. Pontosan tizenegy cent van a zsebedben.

Nyeltem egyet, és lassan a pénzért nyúltam. – Rendben, köszönöm.

Elfordította a tekintetét. – Ne izgasd fel magad, ez nem valami sok. Bárcsak többet segíthettem volna. Jó gyerek vagy. Sosem tartoztál ide.

Összeszorult a torkom, ahogy őt tanulmányoztam. Hiányozni fog. Ő volt akedvesség egyetlen forrása az elmúlt hat évben, és valószínűleg soha többé nem fogom látni. Kinyitottam a számat, hogy megköszönjem neki, hogy elbúcsúzzam, hogy ... nem is tudom. Azonban, amit mondani akartam, távolról sem hangzott elég kifejezőnek ahhoz, hogy elmondja, amit valójában gondoltam.

– Én… – Lenéztem a pénzre. – Ez több, mint amire számítottam.

A francba, ez szörnyen hangzott.

Az őr halkan felnevetett, és megbökte a vállamat. – Na, menj!Vár a fuvarod.

A taxira pillantottam, aztán vissza rá. – Viszlát.

Bólintott. – Maradj távol a bajtól. Nem akarlak itt látnimég egyszer.

– Jó. – Emiatt nem kellett aggódnia. Intettem egyet neki,mielőtt félig elsétáltam, félig kocogtam az egyetlen államilag finanszírozott taxim felé, hogy elvigyenaz általam választott helyre.

Ahogy mozogtam, a ruháim megfeszültek rajtam, és bevágtak. Eléggé megnőttem ahhoz, hogy a nadrágom szegélye jóval a bokám fölé érjen, az ingem pedig olyan szűk volt, hogy a varrások nyögtek, tiltakozva minden lépésem ellen.

Legutóbb, amikor ezt a ruhát viseltem, éppen letartóztattak Abbott Bainbridge egyetlen lányának megerőszakolásáért.

– Hová?– kérdezte a taxis, amikor kinyitottam a hátsó ajtót, és beszálltam.

Ott ültem, és bámultam rá. Hová?

Egészen mostanáig miért nem gondolkodtam azerre a kérdésre adandó válaszon? Egész délelőtt, mióta megtudtam, hogy elengednek,csak az érdekelt, hogy kiszabaduljak. Még csak nem is gondoltam arra, hogy mit fogok csinálni, ha tényleg szabad leszek.

Csak azt tudtam, hogy mit nem fogok csinálni.

Nem fogom megtalálni őt.

– Nos?

– Hú…– Vettem egy nagy levegőt, és elhadartam a címemet, bár fogalmam sem volt, mire számíthatok, ha egyszer tényleg odaérek. A hetvenkét hónap alatt a családomból senki sem látogatott meg, vagy próbált bármilyen módon kapcsolatba lépni velem. Valószínűleg fogalmuk sem volt róla, hogy kint vagyok.

Anya örülne, ha látna, ebben nyolcvan százalékig biztos voltam. Apaiszonyúan ordibálna, és valószínűleg megpofozna egy kicsit, aztán vagy munkába állítana, vagy azt mondaná, hogy tűnjek el. A fivéreim és a nővérem ... A pokolba is, a legtöbbjük valószínűleg fel sem ismerne.

De én sem ismernékrá magamra, szóval nem lennének egyedül.

Ahogy közeledtünk a városhoz, kibámultam az ablakon, felismertem néhány nevezetességet, míg a többit ... nem nagyon. Még azok a dolgok is másképp néztek ki,amelyekre emlékeztem. Másnak éreztem. Megfeszültem, amikor rájöttem, hogy mi következik.

A Bainbridge birtok. Egy hosszú, fákkal szegélyezett behajtó, amely egy kővel kirakott felhajtóba torkollott, ahol Abbott Maxwell Bainbridge hófehér kúriája állt.

A fasor végén előtűnt a birtoka büszkén és fennhéjázón, mint mindig. Beszívtam a levegőt, nem számítottam a sóvárgás,a sajnálat és a szívfájdalom áradására.

Áttört rajtam, felhasította a mellkasomat és a zsigereimbe vágott. A lélegzetelállító érzés még tartott, amikor a háza hirtelen eltűnt, és újabb fák tűntek fel.

Az én fáim.

Kezemet a térdem köré kulcsoltam, behunytam a szemem, nem törődve a mellkasomban érzett fájdalommal. A szívem úgy vert minden egyes emlékre, mint egy faltörő kos, összezúzvaminden gyengéd képet, ami felvillant az elmémben.

Bárcsak...

Nem. Nem volt semmiféle „mi lett volna,ha”.Nincs „kellett volna”. Nincs „bárcsak”. Ez volt az élet,és így történt. El kellett engednem a múltat, és innen folytatni. Nélküle.

A taxi lassítani kezdett. A fogaimmal az alsó ajkamatharapdáltam,hogy leküzdjem az idegességet. Valójában fájdalmas lesz látni anyámat, az összes testvéremet, sőt még a hülye, lepusztult házunkat. Alig vártam, hogy...

A kocsi behajtott egy kocsifeljáróra.

Pislogtam.

– Mi ez? – mondtam,és kifelé mutattam az ablakon, sértettnek hangozva, sértődöttnek érezve magam, ahogy komoran néztem a sofőrre.

De az otthonom, az a hely, ahol életem első tizennyolc évét töltöttem ... eltűnt. Egy kisbolt és benzinkút állt a helyén.

– Ez a te megállód. – A taxis parkolóállásba tette az autót, és idegesen nézett rám.

Szemöldökömet ráncolva bámultam rá, mielőtt visszafordultam, hogy kinézzek azablakon. – De...

Jó helyen jártunk, annak kellett lennie. Ott volt az erdőm, épp most mentünk el a Bainbridge ház mellett, sehol máshol nem lehetett a ház. – Kell lennie itt egy kis,fakó kék házikónak.– Fél tucatösszetört autóval az udvaron, ahol fű és kis fák nőttek kia motorjukon keresztül, valamint egy kezdetleges fémkerítéssel, hogy benn tartsa aMorzsi nevű kutyánkat.

A taxis furcsa pillantást vetett rám. – Meddigvoltál bezárva, kölyök?

Elképedten pillantottam vissza a benzinkútra.

– Túl hosszú ideig– motyogtam, és a vállam beesett, ahogy a reményem elszállt.

– Nézd, nem ülhetsz itt egész nap. –Megmozdult az ülésében, valószínűleg kényelmetlenül érezte magát, és túlságosan is készen állt arra, hogy kívül tudja a volt fegyencet a kocsijából. – Ezta címetadtad nekem.

– Igen, oké.

Rendben. Akkor kiszállok.

Megrántottam a kilincset, és kiszálltam a taxiból. Amintbecsuktam az ajtót, elindult.

Elveszve, zavarodottan bámultam az előttem lévő boltot. Láttam az embereket,akik sorban álltak, hogy üdítőt és cigarettát vegyenek. Három autó állt a kutaknál, benzint tankoltak. Annyira normális volt, hogy szédítően szürreálisnak tűnt.

De most mit kellene tennem?

A külső falat fürkésztem, hátha találok egy érmés telefont, de nem találtam egyet sem. Fogalmam sem volt, kit hívtam volna fel, ha mégis lett volna ott egy. Talán találok egy jelet, valamilyen irányt, céltodabent. Előreléptem, hogy megvizsgáljam, csakhogy a hátam mögül egy közeledő autót hallottam. Kíváncsi voltam, hogy otthagytam-e valamit a taxiban, ezért hátrapillantottam, és majdnem összehugyoztam magam, amikor egy autó első lökhárítója száguldott felém.

– A francba! – Félreugrottam, amikor egy ezüst színű Lexus kikerült, és túl gyorsan a bolt felé tartott. Egy rémisztő pillanatig azt hittem, hogy felugrik a járdaszegélyre, és az épület oldalának ütközik, de az utolsó pillanatban csikorogva megállt.

Idióta sofőr.

Felszökkentem a járdára, nehogy más autó isúgy érezze, hogy ki a bátrabb játékot játszhat velem, majd hunyorogtam és lehajtottam a fejem, hogy benézzek a szélvédőn.

Miféle gazdag pöcs gondolta azt, hogy kilapíthat engem?

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy fiatal nő szorosan összezárt szemét és könnyes arcát fogom látni.

Lelassítottam, megálltam és figyeltem őt, a dühöm zsémbelő,viszkető érzéssé apadt, egy szóval kifejezve: aggodalommá.

Amikor végül kinyitotta a vezetőoldali ajtót, mint egy elaggott nő,a hatodik érzékem beindult, és azt súgta, hogy valami biztosan nem stimmel. Kitette a kezét, majd kilendítette a lábát, de amikor fel akart állni, zihált és visszaesett a vezetőülésbe. Ahogy a feje előrebukott, és a fájdalomtól eltorzult az arca, tettem egy lépést felé, aztán megálltam és körülnéztem... hogy meggyőződjek róla, nem jön valaki más is oda, hogy megnézze. De senki más nem vette észre.

A fenébe is. Valaki másnak kellene ezt intéznie. Nem nekem. Nem én voltam a legjobb jelölt arra, hogy segítsek egy bajba jutott nőnek.

Végül zokogva emelkedett ki a kocsiból, és láttam, hogy milyen óriásia hasa. Terhespocakját szorongatva botorkált a járdaszegély felé. Ugyanebben a pillanatban vettem észre, hogya lába belső oldalán vér csordogál lefelé. Megbotlott, és zuhanni kezdett.

– Hűha. Hé! – Odarohantam hozzá, és épp időben kaptam el.

Megragadta a karomat, az ujjai keményen belém mélyedtek, mintha a szorítás segítene neki elfojtani a fájdalmat. Felemelte a fejét, és felszínesen lélegezve próbálta elmondani:– Sajnálom... én... majdnem... elütöttelek?

– Bassza meg. – Segítettem neki felegyenesedni. – Jól vagyok. És tejól vagy?

– Én... ó! – Kétrét görnyedt és szinte összezsugorodott, majd elengedett, hogy a hasát fogja. Megtartottam, lehajtott fejéta szegycsontomnak támasztotta, miközben a torkából fájdalmas nyögés szakadt ki. – Valami baj van – mondta hosszas lihegés után. – Fel kell hívnom a férjemet. Otthon hagytam a mobilomat. Olyan hülye vagyok.

– Majd felhívjuk a kórházból– mondtam.

– Nem! – Elfojtott egy zokogást, és sírni kezdett.– Nem akarok bemenni a kórházba. Nem akarom elveszíteni a babámat.

– Nem lesz semmi bajod. – Összeszorítottam a fogaimat, amikor meghallottam a túlságosan durvaválaszomat, és reméltem, hogy a hangom nem ijesztette meg. – A kórházban segítenek megmentenia babát.

Amikor nem riadt vissza, a térdhajlata alá csúsztattam az egyik karomat,a másikkal pedig a háta mögé nyúltam, mielőtt felemeltem a földről. Nem tudtam, mi mást mondhatnék, mi mást tehetnék. Így hát hülyeségeket mormoltam,hogy elviszem egy biztonságos helyre, ahol majd gondoskodnak róla,és majd minden rendbejön. Fogalmam sem volt, hogy hazugság dőlt belőlem, vagy sem... de úgy tűnt, hogy a szavak megnyugtatják őt, miközben az anyósüléshez vittem és kinyitottam az ajtót.

Miután betettem őt a kocsiba, a nyitott vezetőoldali ajtóhoz rohantam, és bemásztam a volán mögé. Amint belesüllyedtem a párnázott bőrülésbe, egy déjà vués a bizonytalanság érzésének sokkoló hulláma fogadott. Ez egy szép autó volt. Egy volt fegyencnek, mint én, aki húsz perce szabadult a börtönből, nem szabadna egy ilyen autót vezetnie.

De amikor a terhes lány újabb nagy lélegzetet vett a fájdalom miatt, isméta fő küldetésemre koncentráltam. Hogy segítséget szerezzek neki. A picsába minden mással.

Megragadtam a váltót, hátrapillantottam,és kitolattam a parkolóhelyről. – A kórház még mindig a Huszadik és a McClellan sarkán van?

Megrázta a fejét, és összeszorította a szemét, a kezét a hasára szorította, hogy tartsa. – Én nem... igen, talán. Ez jól hangzik.

Ez elég volt nekem. Körülnéztem, majd kihajtottam az útra, és egy zavarba ejtő hullám borított el. Túl régen vezettem utoljárajárművet. Élénkvörös haj elmosódottképe töltötte be az elmémet, egy lány nevetése csengett a fülemben, amikor egy autóvalkerékcsikorgás mellett elhúztam;az orrlyukaim kitágultak, mintha még mindig éreztem volna a virágos illatát, miközben követtem őt a középkonzolon keresztül a hátsó ülésre.

Elhessegettem az emlékeket, megráztam a fejem, és a forgalomra koncentráltam. De a terhes nő fájdalma egyre erősebb, a légzései egyre rövidebbek és a nyöszörgése egyre hangosabb lett.

– Hogy vagy? – kérdeztem egy gyors pillantást vetve rá.

Az arca még sápadtabb volt, mint szőke fürtjei, ahogy szipogott és letörölte néhány könnycseppet. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tettem. Olyan hülye vagyok.

– Nem, nem vagy az– próbáltam megnyugtatni, de ő csak zökkent egyet az ülésben,amikor káromkodtam és a fékre tapostam, majd dudáltam és vicsorogtam, ésmég több trágárságot kiabáltam a terepjáróra, aki épp most vágott be elénk. Amikor újra fékeznem kellett egy piros lámpánál, megkockáztattam felé egy újabb pillantást.Most sem nézett ki jobban,mint harminc másodperccel ezelőtt. – Nem a te hibád, hogy ez történik.

De megcsóválta a fejét, könnyes szemeivel bocsánatkérően nézett rám.

– De igen. Ágynyugalmat rendeltek el, nem lett volna szabad elhagynom a házat.

A lámpa zöldre váltott. Átkeltünk a kereszteződésen, és mély lélegzetet vettem; próbáltam megnyugodni, hogy segíthessek neki. – Biztos vagyok benne, hogy jóokod volt arra, hogy elmenj. – Talán a beszélgetés eltereli a figyelmét.

– A férjem...– kezdte, újabb könnyek csordultak végig az arcán. – A hétvégén lesz a születésnapja. Szerettem volna... ajándékot venni neki.

– Mit vettél neki? – kérdeztem, ahogy feltűnt a Huszadik utca. Hála Istennek!

A nő fájdalmas hangot hallatott. – Két... két jegyet a tudományos múzeumba. – Rövid, fájdalmas mosoly suhant át az arcán. – Szereti atudományt.

Bólintottam. – Akkor tetszeni fog neki.

De a válaszom miatt csak összeszorította a szemét, és még jobban sírt. – Nem,ha megölöm a gyerekünket.

– Nem, még csak ne is gondolj ilyesmire. Nem öltél meg semmit. Faszfej – mormoltam, amikor valami idióta elénk kanyarodott, hogy óránkénttíz mérfölddel menjen előttünk. Megelőztem.

Még három háztömb volt hátra. A St. John's kiemelkedett a környező épületek közül,oldalán a remény jele, az élénkpiros kórházi kereszt. Már majdnem ott voltunk. – Mennyire előhaladott a terhességed?

– Hét... hét és fél hónapos. Csak harminc hetes.

Kinyújtottam a kezem,a hasán fekvő reszkető kezéretettem, ésröviden megszorítottam, ahogy befordultam a kórház parkolójába. – A babád rendben lesz.

Rám nézett, a szemei csordultig teli könnyekkel, és abban a pillanatban tudtam, hogy hisz nekem, mert minden megnyugodott körülötte.

– Felhívnád Quinnt a nevemben? Mondd meg neki...

Amikor leparkoltam a sürgősségi bejáratánál, megfordult és felnézett az üvegezett előcsarnokra. A pillanatokkal ezelőtti nyugalma megszűnt. Fékezhetetlenül zokogott, és szorosan átölelte magát. – Quinnt akarom!

Rövid időre otthagytam, hogy a kocsitgyorsan megkerülve mellé siessek. Még több vér volt, mint korábban, de nem hagytam, hogy a tekintetem ezen időzzön. A karjaimba kaptam a lányt, és a bejárati ajtók felé pördültem, amelyek kinyíltak előttünk. Valaki biztosan látta, hogy jövünk; egy nővér már egy üres kerekesszéket tolt felénk.

Miután letettem a nőt, félelemmel és pánikkal nézett rám, ahogy hátrálok egy lépést, miközben fél tucat egészségügyi dolgozó körülötte nyüzsgött. Kérdésekkel bombázták, de ő továbbra is engem figyelt, a tekintete könyörgött.

– Megkeresed Quinnt? A férjemet.

Bólintottam. – Természetesen.

Úgy tűnt, ez megnyugtatta. Elfordította az arcát, hogy válaszoljon egy nővérkérdésére, aztán elsöpörtek vele, engem pedig ott hagytak, mint egy tanácstalan hülyegyereket.

Hátrapillantottam a nyitott kórházi bejárat előtt álló ezüst színű Lexusra, amelynek a motorja még mindig járt. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hívják a nőt,vagy hogyan lépjek kapcsolatba a férjével, Quinn-nel, majd felemeltem a kezem, hogy megtöröljemaz arcomat. De az a piros színű valami a tenyeremen megállásra késztetett. Az ujjaim félúton a számhoz megdermedtek, és egy nagyot nyeltem a bőrömet beborító friss vér látványára.Végigsöpört rajtam a hányinger hulláma.

Vér a kezemen.

Legutóbb, amikor lenéztem és vér csöpögött az ujjaimról,éppen akkor öltem meg két embert.