17.-18. Fejezet

 

17. fejezet

 

Knox

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Mandy

 

Utáltam azokat a napokat, amikor késett. Igazából azt utáltam, amikor egyáltalán fel sem tűnt. De ilyen nem történt túl gyakran. Általában a családja annyi figyelmet fordított rá, mint rám az enyém, így ki tudott jönni az erdőbe anélkül, hogy bárki tudott volna róla vagy bárkit érdekelt volna.

De én mindig végigstresszeltem minden órát, amikor nem jött. Mi van, ha megsebesült, vagy rájött a családja, vagy meggondolta magát, és úgy döntött, hogy ezek után már nem éri meg velem bujkálnia?

Aztán arra gondoltam, lehet, az lenne a legjobb, ha tényleg lemondana rólam, mert elkezdtem elképzelni a jövőt, és abban nem csak én voltam benne. Muszáj volt rá gondolnom. És egy jövő, amiben ő benne van, szomorúnak tűnt, mert fogalmam sem volt, hogy tudnék gondoskodni róla.

Azelőtt a gondolatot, hogy csavargó legyek és elvállaljak mindenféle alkalmi munkát, jónak találtam. De most szükségem volt valami biztosra, valami állandóra, valamire, ami elég jó arra, hogy gondoskodjak kettőnkről, ha úgy alakul.

Nincs az az Isten, hogy úgy járjak, mint az apám, és a nőmön élősködjek, hagyjam, hogy megszakadjon a pénzszerzésben és nevelje a gyerekeket. Olyan férfi akartam lenni, akire City büszke lehet, hogy az övének tudhat.

Amitől még jobban beparáztam, mert fogalmam sem volt, hogy válhatnék ilyenné.

Amikor lépteket hallottam jönni, ami kirántott a pánikból, megkönnyebbülve ugrottam fel. A dokk ringott alattam, ahogy leereszkedtem a rámpára, hogy találkozzak vele a parton.

– Szia – vigyorogtam, ahogy feltűnt a fák között a szandáljában, rövidnadrágjában és rövid ujjú pólójában. Haja ma fel volt kötve copfba, de tudtam, hogy kibonthatom és a kezembe foghatom még mielőtt vége a délutánnak.

– Szia – köszönt vissza, de a hangja zavarodott volt, és a tekintete is máshol járt. Mikor átölelte magát, elkomorodtam.

– Mi a baj?

Összerezzent. Nem hiszem, hogy láttam valaha is ennyire feldúltnak, mármint ijedtnek és nyugtalanul feldúltnak.

Megfogtam a vállait. Megpróbált mosolyogni, de reszkettek az ajkai. A keze enyhén remegett, mikor megfogta az alkaromat és lábujjhegyre állt, hogy megcsókoljon.

De én visszahúzódtam. – City? – Talán a bátyja, Max, láthatott minket együtt.

Csak előző este volt, hogy kihallgattuk őt és Mercedest, hogy rossz hírét keltik a titkos kapcsolatoknak. Talán túlságosan zavart volt, hogy akkor mondjon valamit, de lehet ma megtette. Talán… Nem tudom.

Nyugtalan voltam egész nap, végig aggódtam, hogy City talán elfordul és úgy dönt, hogy nem bocsátja meg nekem azokat a dolgokat, amiket mondtam neki. Továbbra is szörnyen éreztem magam emiatt, és magamnak biztosan nem bocsátottam meg. Ezért is voltam ma annyira türelmetlen, hogy újra lássam őt, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy rendben vagyunk.

– Semmiség – mondta, megrázta a fejét, és egy újabb hamis mosolyt küldött felém.

– Ne hazudj nekem. Valami felzaklatott.

Felsóhajtott, mintha irtózott volna az állhatatosságomtól, becsukta a szemeit, de aztán rám vetette magát és belefúrta magát a mellkasomba.

– Hülyeség – motyogta.

– Az sem érdekel, ha a világ legidiótább dolga. Zavar téged, és tudni akarom, mi történt. – A karjaimba vettem, és elkezdtem cipelni. Szorosabban fogta a nyakamat, és egy lihegéssel belém kapaszkodott. – Hova megyünk?

– Elviszlek a fához. Úgy tűnik, ott tudunk a legjobban beszélgetni… és kevesebbet smárolni.

Vigyorgott és vidáman felcsillantak a szemei. – Mintha emlékeznék egy nagyon nedves csókra annál a fánál.

Felhorkantam. – Azt mondtam, hogy kevesebbet, nem azt, hogy egyáltalán nem. Tényleg azt hiszed, hogy ma elengednélek anélkül, hogy legalább egyszer ne nyomjam le a nyelvemet a torkodon?

– Nahát, Knox Parker. Te kétségkívül jól bánsz a szavakkal.

– Ne felejtsd el, hogy egy tinédzser fiú vagyok. Lehet, hogy a szex nem a legfontosabb dolog, amit akarok tőled, de ó, mindig rajta van a vágyaim listáján.

– Tényleg? – Olyan reménykedőnek tűnt, ami nem igazán tett jót a libidómnak, mert a farkam hirtelen megkeményedett, és ugyanolyan reménykedővé vált, ahogy a lány nézett.

– Úgy fogok tenni, mintha ezt nem kérdezted volna meg. És itt is vagyunk. A bánatfa.

– A bánatfa?

Amikor a hátamat nekitámasztottam és lecsúsztam a gyökeréhez Cityvel az ölemben, bólintottam. – Igen. Úgy tűnik, hogy ez az a fa, amihez eljövünk, hogy kiöntsük a lelkünket.

– Ez tetszik – mosolyodott el lágyan.

Odadörzsöltem az orromat az övéhez. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. És most beszélj, kislány. Vagy kicsiklandozom belőled.

Felsóhajtott, és a fejét a vállamra hajtotta. – Képtelen leszek holnap kijönni ide. A nagy füzértánc nap lesz.

Megsimogattam a haját, és az ujjam köré tekertem egy tincset. – Igen, már láttam a szórólapjait. Azt hittem, hogy este lesz, amikor úgyis dolgozom.

– Igen, de Anyának van egy fényképész ismerőse, aki átjön délben, hogy lefotózzon a kis kerti házunkban. Fel kell vennem a ruhámat, fel kell tennem a sminkemet meg minden ilyesmit.

Vágott egy grimaszt, de én mosolyogtam.

– Fogadok, hogy gyönyörű leszel.

A szemét forgatta. – Mindig úgy érzem magam, mint egy pudli a kutyakiállításon, amikor a füzértánc napja közeledik. Ez az egyetlen időszak, amikor az anyám tényleg figyel rám.

– És emiatt aggódtál? – kérdeztem, mert nem vettem be.

Felsóhajtott. – Nem. De azt reméltem, hogy eltereli a figyelmedet annyira, hogy elfelejtsd.

– Soha nem fogok felhagyni az aggódással, ha téged valami zavar, míg nem tudom, hogy jobban vagy.

– De ez tényleg…

– Hülyeség. Tudom. Ne kímélj.

– Jó. Az apám ügyvédje jött át ma ebédre.

– Oké – sürgettem.

– És magával hozta a családját is, beleértve a… fiát.

– Tadet? – Hallottam már arról beszélni, hogy az apja ügyvédjének a fia az ő Garrett bátyjának a legjobb barátja, és hogy szinte elválaszthatatlanok voltak.

– Nem, a másik fiát– suttogta. – A fiatalabbikat. Jeremyt. Annyi idős, mint én, de mióta fent laknak északon, az Ellamore-ba járnak, nem pedig velünk a Southside-ba.

Bólintottam, készen álltam kinyírni Jeremyt, bármi is volt az, amit tett. – És?

– És semmi. – Felnyögött, és a vállamra hajtotta a fejét. – Ezért hülyeség az egész. Nem csinált semmit, csak mindig kiráz tőle a hideg. Libabőrös leszek mindig, ha rámnéz. És ma…

Mikor hirtelen félbeszakította, megfogtam a derekát. – És ma?

– Ő csak … – Megrándult, és megrázta a fejét. – Mondott valamit, ami felidegesített.

– Mit mondott? – Majdnem kiabáltam.

Felugrott, és rám bámult. – Nem volt olyan szörnyű, ne aggódj. Ne haragudj, Knox. Nem akartam, hogy aggódj.

Morogtam egyet, és elhessegettem a bocsánatkérését. – Csak mondd el, mit mondott, és majd én eldöntöm, hogy kell-e aggódnom.

– Jó, rendben. Azt mondta, hogy ma jól nézek ki, jobban, mint általában, hogy van valami ragyogás körülöttem. Aztán megkérdezte, hogy végre elvesztettem-e a szüzességemet.

– Hogy mit mondott? – Megmerevedtem a felháborodástól, kész voltam Jeremynek, az ügyvéd fiának szétrúgni a seggét.

– De ez több volt annál, inkább olyan “Végre átszakították a szűzhártyádat, mi?”. És nagyon közel hajolt hozzám azzal a képmutató, beképzelt vigyorával. Én csak… – Megrázkódott a karjaimban. – A frászt hozta rám.

– Még jó hogy. Ez egy teljesen helytelen kérdés volt. Ki a fasz ez a csávó?

– Mondtam. Ő az apám ügyvédjének…

– Igen, azt a részét megértettem. Soha ne maradj egyedül azzal a suttyóval.

– Ó, bízhatsz bennem. Biztosíthatlak, hogy nem fogok. És ma, azt hiszem, tényleg megpróbált egyedül maradni velem. De mindig elmenekültem előle. Csak az volt az érzésem, hogy próbálkozna valamivel, ha sikerülne sarokba szorítania… és nem érdekelné, hogy én akarom, vagy sem.

– Akkor valószínűleg jó oka van annak, hogy így érzel. – Közelebb húztam magamhoz, és megpusziltam a haját.

– Szóval nem hiszed azt, hogy paranoiás vagyok vagy túlreagálom?

– Basszus, nem hát. Bízz a megérzéseidben, mindig. Néha többet tudnak, mint amit az agyad.

Hirtelen felsóhajtott, és teljesen ellazult rajtam. – Ezért is szeretek hozzád jönni. Te mindig eléred, hogy jobban érezzem magam.

– Ez a dolgom.– A számat a halántékához szorítottam. – A barát első számú kötelessége.

Örömteli hangon hümmögött, felemelte egyik kezét a szívemhez, és továbbra is rajtam pihent.

A bánatfánk kérge már kezdett a gerincembe marni, de mivel ő az ölemben volt és a lábaink összegabalyodva voltak kinyújtva előttünk, egy izmomat sem mozdítottam.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk így anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna, csak élvezve a körülöttünk burjánzó természetet. Már azt hittem, hogy elbóbiskolt, és imádtam, hogy elég kényelmesen érzi magát ahhoz, hogy elszundikáljon a karjaimban. Élveztem a pillanat derűjét, játszottam a hajával, befontam néhány tincsét, majd kifésültem őket.

Amikor vett egy mély levegőt, és végigsimította a kezét a mellkasomon, rájöttem, hogy mégiscsak ébren van.

– Tudod – motyogta olyan álmos hangon, mintha bármelyik pillanatban elaludhatna – , még nem mondtad el nekem, hogy mi akarsz lenni, ha felnősz.

Vigyorogtam a kitartásán, és felhúztam a haját az orromhoz, hogy megszagoljam. – Mert nem tudom.

Ujjai lassan araszoltak a mellkasomon a hasam felé.

– Mit szólnál a főiskolához? Csak idemennél az Ellamore-ra, vagy valami másra gondoltál?

Sóhajtottam, és elengedtem a hajtincsét. – Nem fogok főiskolára menni.

– De…

– Esély sincs rá, hogy megengedhessem magamnak.

Felült az ölemben, hogy a szemembe nézhessen és megrázta a fejét. – Ez csak duma, Knox. Van egy csomóféle kölcsön, ösztöndíj…

– Ösztöndíj? – prüszköltem hitetlenkedve. – Alig tudom végigcsinálni a gimit bukás nélkül. Már így is egy évet visszafogtak. Nem kapnék semmilyen ösztöndíjat. És nem akarom az életet hitellel kezdeni… amikor biztos vagyok benne, hogy nem is fogom tudni végigcsinálni a diplomáig.

Különösen, mivel már elterveztem, hogy minden fölös fillért félreteszek a keresetemből, hogy innen is támogassam őt az iskoláztatásban, ha arra kerülne a sor.

Zavartan ráncolta össze a szemöldökét. – Várj, téged visszafogtak egy évvel?

Bólintottam, és újra elkezdtem játszani a hajával, hogy eltereljem a figyelmemet a növekvő szégyenemről. Nem szerettem bevallani neki, mennyire hülye vagyok. Azt akartam, hogy olyannak lásson, aki… értékes.

– Másodikban – mondtam. – Mert az olvasási eredményeim szarok voltak. Még egy évbe telt nekik, mire rájöttek, hogy diszlexiám van.

Oldalra döntötte a fejét és hunyorgott, mintha egy kirakót próbálna kirakni. – Szóval… akkor a testvéredet is visszatartották?

– Mercyt? – ráncoltam össze a szemöldököm, nem értettem, hogy jutott erre a következtetésre. – Nem, neki nincs diszlexiája. Csak nekem. Még az öcséim sem végezték így.

– Ó… nahát. Mindig azt hittem, hogy ti ketten ikrek vagytok… mert hogy egy osztályba jártatok.

És ez volt minden, amit a dologról mondott. Meg sem említette a diszlexiámat. Meg sem kérdezte, hogy csináltam végig. Csak egyszerűen elfogadta, mintha nem is lenne nagy dolog.

– Egy évvel idősebb vagyok, mint Mercy – magyaráztam. – Ami egy újabb megaláztatás, ha ugyanabba az osztályba jársz, mint a kishúgod. Imád azzal cikizni, hogy milyen idióta vagyok.

City összehúzta a szemeit. – Nem számít. Egyáltalán nem vagy idióta. Te vagy az egyik legokosabb, leglogikusabb ember, akit ismerek.

– Ó, tényleg? – Imádtam, hogy megvédett, és mosolyognom kellett, mikor megkérdeztem. – És hogy jutottál erre a következtetésre?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Talán mert ezen a nyáron minden egyes napomat veled töltöttem. És beszélgetünk, tudod. Egy csomót. És meg sem tudom mondani, hogy mennyi értékes információmorzsát tanultam tőled. És azt is észrevettem, hogy milyen fotografikus memóriád van.

– Igen, ez volt az egyetlen mentőövem, mivel az olvasási képességeim szarok.

– Hát, az egész valód értékesnek tűnik számomra – csókolta meg az arcomat. – Szóval lehet, hogy soha nem leszel az iskola legjobbja, mert a te szemeid máshogy látják a dolgokat. De így is csodálatosan gyönyörű vagy annyi más módon. Furfangos vagy és van túlélő képességed. Még mindig lehetsz bármi, ami csak lenni akarsz.

– Azt hiszem, akkor gondolkodnom kell azon, hogy mi akarok lenni – motyogtam, lenyűgözve a belém vetett bizalmától.

– Ez jó ötlet, mivel kelleni fog valami terv jövő tavaszra, ha végzel a gimivel.

– Van tervem – mondtam. – Hogy kiszabaduljak.

Furcsa pillantást vetett rám. – És hova mennél?

– Nem tudom – vontam meg a vállamat. – Bárhova. Mindig is el akartam innen menekülni… Elmenni valahova, ahol érek valamit, ahol nem egy szardarab Parker vagyok, hanem ahol csak Knox lehetek, és a saját utamat járhatom.

Együttérzés árasztotta el babakék szemeit, ahogy tenyerébe vette az arcomat. – Nekem érsz valamit.

A homlokát az övének támasztottam. – És ezért várok, hogy meglássam, hogy te merre mész. Mert bárhol leszel, én is ott leszek.

Tátva maradt a szája – Knox – suttogta.

– Szeretlek, City. – Bizonytalanul megtört a hangom, mikor rájöttem, hogy ez volt az első alkalom, hogy kimondtam neki ezeket a szavakat. Hangosan. – Te vagy a jövőm.

– Ó, Istenem. Ó, Istenem. – Az ujjai remegtek az arcomon, szemei üvegessé és nedvessé váltak. Aztán reszkető ajkai a világ leggyönyörűbb mosolyára húzódtak. – Az rendben van, ha én is mondom?

Felnevettem a megkönnyebbüléstől. – Igazából nagyra értékelném, ha megtennéd.

Felsikoltott a maga éles hangú, rajongó tini lányos sikolyával. – Akkor én is szeretlek téged. Ó, Istenem, Knox. Mi szeretjük egymást.

– Igen, vettem az adást. – Aztán megcsókoltam őt, nedvesen és nyitott szájjal és olyan éhesen, hogy egy kicsit túl lelkes is lettem. Mielőtt észrevettem volna, megragadtam a csípőjét, és szorosan az ölembe húztam, míg nem már a farkamon lovagolt ruhán keresztül, és a szám falta az övét.

– Várj, várj, várj – zihálta, elhúzta a száját az enyémtől, és fejét a homlokomhoz nyomta.

Lehet, hogy az ajkaink elváltak, de továbbra is nyomta feszülő farkamat.

– Ne haragudj – kértem rögtön bocsánatot. – Leállok. Nem úgy értettem, hogy…

– Nem, rendben van. Csak szükségem van egy percre.

Bólintottam. – Annyi időd van, amennyit csak akarsz, bébi. Előttünk áll az egész élet. Semmivel nem kell sietnünk.

Kifújta a levegőt, és bólintott. – Rendben. Köszönöm.

Majdnem pontosan egy perccel később vett egy újabb mély levegőt. Aztán felnézett rám, és megkérdezte.

– Hány lánnyal voltál eddig?

Mivel egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre, hátrahőköltem a meglepetéstől. Aztán elvigyorodtam.

– Mellettük ülök mindig háztartástan órán.

Megbökte a mellkasomat, hogy a vigyora ellenére is leszidjon. – Fogd be, Forrest Gump, komolyan mondom.

Még mindig késztetést éreztem arra, hogy szivassam, mert olyan féltékenyformán nézett, ami tetszett, és megkérdeztem. – Mit gondolsz, mennyivel?

Egy másodpercig elgondolkodva harapott az ajkába, majd megszólalt. – Nyolc?

Kíváncsi lettem volna, honnan jött neki egy ilyen szám, de megráztam a fejemet. – Nem.

Elsápadt arccal nyögött fel. – Többel? Ó, Istenem, meg tudom egyáltalán számolni a kéz- és lábujjaimon?

Amikor újra megráztam a fejem, elkezdett elhúzódni tőlem. Annyira összetörtnek és rémültnek látszott, hogy abba kellett hagynom a szivatását. Megfogtam a kezét és visszahúztam. – Azért, mert még annyi sem volt, hogy egyetlen ujjadon megszámoljad.

A válaszom összezavarta őt – látszott rajta, mert összehúzta a szemöldökét és úgy bámult rám, mintha nem értett volna. Aztán a fejét előre-hátra mozgatta. – De…

– Nulla– mondtam. – A szám nulla.

Elkerekedtek a szemei. – Ó Istenem. Te…

Elpirultam, ahogy a kezemmel befogtam a száját. Olyan rohadt kínos volt.

City lefejtette az ujjaimat a szájáról. – Nem lehetsz szűz. Hogy lenne ez lehetséges?

– Hé, te is az vagy – sziszegtem, emlékeztettem őt, hogy neki sincs több tapasztalata, mint nekem, és nincs joga engem fikázni, még akkor sem, ha rendben… én fiú voltam. Tizennyolc éves. Mostanra már fel kellett volna mutatnom valamit.

– Igen, de én …

Mikor nem fejtette ki, felhúztam a szemöldököm várva a magyarázatára, miért volt az rendben, hogy ő még szűz, de az nem, hogy én is az vagyok.

Megköszörülte a torkát, és rám mutatott. – Te olyan… olyan csodálatos vagy és okos és vonzó és csak … gyönyörű. Azt hittem, hogy a lányok egyfolytában azért könyörögnek, hogy veled lehessenek.

– És én vagyok Bruce Parker fia is. – Megvontam a vállam. – Ez kitaszítottfélévé tesz engem errefelé.

Felhúzta az orrát egyet nem értése jeleként. – Ez nem tűnik fairnek. Egy csomó lány lemarad arról nagyszerűségről, amit te jelentesz.

– A nagyszerű és hatalmas Abbott Bainbridge ártatlannak megőrzött lányának lenni sem kevésbé fair. Fogadok, hogy ezelőtt soha még csak meg sem érintett senki, mert mind kurvára félnek az apádtól.

Végigsimítottam az ujjammal lágy porcelán arcán. Ő tényleg olyan tiszta volt és érintetlen az élet ocsmányságaitól, ami tetszett benne. Áldott, boldog jelenlétében lenni mindig reményt adott nekem a világban.

– Te megérintettél – mondta rekedt hangon, láthatóan hatással voltak rá az ujjaim, ahogy a nyakát simogattam.

– Mert én egy szemét Parker vagyok, akinek fogalma sincs semmiről.

A puha rész, amit megérintettem, túl finomnak tűnt, hogy ellenálljak, úgyhogy előre hajoltam és megcsókoltam ott, pont a füle mögött. Becsukta a szemét és oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban hozzáférjek. – Ne nevezd magad szemétnek – dorgált meg, de nem volt melegség a hangjában, mert túlságosan el volt foglalva a sóhajtozással. – Te tényleg jó vagy ebben. Biztos voltam benne, hogy több tapasztalatod van.

– Nem mondtam, hogy nincs tapasztalatom. Én csak azt mondtam, hogy még sosem szexeltem eddig.

Elhúzódott, fájdalom és meglepetés csillog a szemében. – És … meddig jutottál?

Nyeltem egyet, remélve, hogy nem basztam el vagy dühítettem fel őt, vagy ami még rosszabb, nem bántottam meg. – És te milyen messze jutottál? – feleltem.

Felhorkan. – Gyerünk, Knox. Tudod, hogy meddig jutottam. Aznap, mikor beléd botlottam az erdőben, voltam életemben a legközelebb egy fiúhoz. Senkit nem csókoltam meg előtted, senkivel nem fogtuk egymás kezét. – Majd kiengedett egy gúnyos választ. – A francba, még csak nem is táncoltam senkivel.

Felszaladtak a szemöldökeim. – Még soha nem táncoltál egy fiúval sem eddig?

– Nem – morogta összeszorított fogai között. – Még nem. De most te jössz. Meddig jutottál el?

Megköszörültem a torkomat, hirtelen óvatos lettem. Féltékeny volt, és már láttam a fájdalmat a szemeiben. Megbántottam őt. De nem hazudhattam neki, úgyhogy félrenéztem és bevallottam. – Első év, gimis csaj, a nagy baseball győzelem utáni éjszakán volt. Volt egy buli, mindenki ünnepelt. Azt hittem, hogy részeg, de odajött hozzám, és azt mondta, hogy cuki vagyok és … – Megvontam a vállam. – Smároltunk.

– És? – nyomult City. – Elmentél az … első bázisig? Második? Harmadik?

Kiürült az agyam, mert azt sem tudtam, hogyan válaszoljak. – Hát, igazából én nem tudom, mi történik az egyes bázisokon, szóval…

– Az első bázison csak csókolózás van – kezdte, több, mint kész volt elmagyarázni. – Nyelves csók is. A második bármi derék felett, a harmadik bármi derék alatt, de nem minden és a hazafutás… hát tudod.

Mikor megfordultam és ránéztem, elpirult. – Két idősebb bátyám van – sietett megvédeni magát. – És ők nyíltan beszélgetnek a barátaikkal.

– Rendben – fújtam ki a levegőt. – Akkor határozottan a második szint volt.

Tátva maradt a szája. – Benyúltál a pólója alá?

– Ö... hát… levette a pólóját, úgyhogy igazából nem, tudod… nyúltam be alá.

– Levette a melltartóját is?

Hú, hirtelen érdekesnek tűntek a cipőim, és bassza meg, kopottak voltak, mint az állat. Tényleg szükségem van egy új pár sportcipőre.

– Knox? – Halk hangja hallatán összeszorítottam a fogam. Bassza meg, miért éreztem ezt, az elkerülhetetlen szükségét annak, hogy mindent bevalljak neki?

– Igen – motyogtam, kidugva a lábujjamat a cipőm szélén lévő lyukon. Aha, tényleg muszáj lesz vennem új cipőt… valamikor. – Levette a melltartóját is.

Mikor megmerevedett a karjaimban, azonnal ránéztem és bepánikoltam. – City…

Feltartotta egyik kezét, és olyan viccesen kezdett lélegezni. – Ne haragudj, csak ez nem tetszik nekem. Nem tetszik a tudat, hogy megérintetted egy másik lány cicijét. A mellbimbóit… és az enyémet még csak nem is láttad.

– Én... – Amikor a szavait végül dekódolta az agyam, teljesen összezavarodva pislogtam. – Mi?

Átölelte magát, és arrébb húzódott. – Ne haragudj. Féltékeny vagyok. Tudom, ez hülyeség, de nem tehetek róla. Én csak… Utálom a gondolatát annak, hogy egy másik lányt jobban ismersz, mint engem.

Hirtelen felnevettem, megráztam a fejem, és kinyúltam érte. – Bízz bennem, City. Kurvára többet tudok rólad, mint róla valaha is tudtam. Basszus, még a nevét sem tudtam, mígnem másnap a suliban hallottam, hogy a barátai szóltak neki…. közvetlen azután elsétált mellettem, észre sem vett engem, valószínűleg nem is emlékezett rám.

Az ajkát rágcsálta, mogorván, elgondolkodva bámult a semmibe. Aztán rámnézett. – Még mindig nem tetszik. Nem tudom elviselni, hogy ismered a bimbói színét, az enyémet meg nem.

Vigyorogtam. – Akkor ez azt jelenti, hogy el fogod mondani, milyen színű a tiéd? – Tetszett, hogy ilyen irányba megy a beszélgetés.

Állkapcsa határozottan, majdnem haragosan megkeményedett. – Nem. Meg fogom mutatni neked.

És levette a pólóját. Csak úgy. Amikor deréktól felfelé már nem volt rajta semmi, csak a melltartó, tátva maradt a szám. – Huh… Jézusom, City. Biztos vagy benne?

– Igen. Le akarod venni a melltartómat?

– A francba is, igen. De… lehet, hogy nem kellene. Mi…

Az enyémre tette meleg, lágy kezét, amitől valami oknál fogva elakadt a nyelvem.

– Kérlek, segíts át ezen a féltékenységen. Adj nekem többet, mint amit valaha is neki adtál.

Ettől a pillanattól fogva elvesztem. A lány, akit szerettem, megkért rá, hogy tegyem meg neki, úgyhogy meg fogom tenni. És imádni fogom minden kurva másodpercét.

– Rendben – suttogtam. Amikor egyik kezemet a csípőjére tettem, sugárzó arccal nézett rám. Meleg volt a bőre és rohadt lágy. Nem is tudtam, hogy a bőr lehet ennyire lágy. És amikor megsimogattam a tenyeremmel ezt a meztelen, lágy bőrt, libabőrös lettem. Ugyanilyen sima és meleg volt felfele is. Amikor elértem a melltartója hátulját, megálltam, és úgy döntöttem, hogy nem erre megyek tovább. Túl sok horror történetet hallottam fiúkról, akik túl sokáig babráltak a melltartó kapcsával, úgyhogy én kihagytam ezt az egészet és a bal vállán lévő vékony, selymes pánthoz nyúltam.

Találkozott a tekintetünk, és bedugtam a pánt alá az ujjamat. Aztán mosolyogva lassan lehúztam a karján. A melltartó kosarának felső része meghajlott, felfedve a mellének felső domborulatát. A számon keresztül vettem a levegőt, kábult csodálkozással tanulmányoztam őket, mielőtt felemeltem a tekintetemet, hogy megbizonyosodjam róla, hogy City rendben van-e.

Rámvigyorgott, tenyerébe vette az arcomat, és azt mondta:– Izgatottnak tűnsz, mégis aggodalmasnak.

Bingo. – Csak nem akarom ezt elcseszni – vallottam be.

Megrázta a fejét, és biztosított. – Az nem is lehetséges. – Aztán beharapta a száját. – Ha csak nem tetszik neked, amit látsz.

Felhorkantam. – Hát az lehetetlen.

Lecsúsztattam a másik pántot is, és a melltartó eleje még lejjebb csúszott, míg már majdnem láttam a mellbimbóját.

Még egy utolsó pillantást vetettem az arcára, hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben van vele, és lehajtottam az elejét teljesen.

– Ó. – Beszívtam a levegőt, még csak észre sem vettem, hogy bent tartottam. – Hű. – Felpillantottam az arcára. Ragyogó vörös volt az arca, de még mindig mosolygott, úgyhogy visszatértem a bimbóihoz. Rózsaszínek voltak, és már kemény gyöngyökké merevedtek, nem tudtam megállni, hogy ne nyújtsam ki a kezem és simítsam végig őket a hüvelykujjammal.

Zihált és megragadta a vállaimat. – Ó!– Most rajta volt a sor, hogy lihegjen. – Hű.

Egymásra mosolyogtunk, aztán a tenyereimbe fogtam a halmait, mielőtt a hüvelykujjaimmal újra megcirógattam a feszülő bimbóit.

– Istenem, Knox. – Az ölét az enyémre szorította. – Rohadtul ingerelsz.

Felkuncogtam, aztán lehajoltam, és a számba vettem az egyik érett csúcsot.

Belemarkolt a hajamba, és erősen meghúzta. – Ó Istenem, ó Istenem, ó Istenem.

Mélyen beszívtam őt, és a délután többi részét azzal töltöttem, hogy kurvára élveztem a második bázist.

18. fejezet

 

Knox

 

Napjainkban

Fordította: Mandy

 

A legnehezebb dolog, amit valaha is tettem, hogy kint ültem a lépcsőházban és hallgattam, ahogy sír.

Történtek velem nagyon szar dolgok, olyanok, amiket újraéltem legsötétebb rémálmaimban, de mindig képes voltam visszaütni, őrjöngtem azok ellen a támadások ellen, reagáltam. Kényszerítettem magam, hogy ne reagáljak, miközben Felicity sírt, mert megbántottam azzal, hogy feláldoztam magam. Valami elsorvadt bennem, aztán elporladt.

Valószínűleg az emberségem.

De ez volt a legjobb neki, ezt mondogattam folyton magamnak. Csak akkor tudom bántani őt, ha újra belépek az életébe.

Szóval mi a francért volt itt kint és bőgött, miután én megpróbáltam rohadtul helyesen cselekedni? Abba kellett hagynia. Abba kellett hagynia a sírást, különben elvesztettem volna a fejem.

Nekinyomtam a hátamat a falnak, behajlított térdemre könyököltem, fejemet a kezeimre támasztottam, és fogcsikorgatva hallgattam a világ legrosszabb hangját.

Aztán abbahagyta. Nem tudom, mennyi ideig tartott – úgy éreztem, mintha kibaszott évtizedekig és ekkor már félig önkívületben voltam – de a csuklás fokozatosan alábbhagyott, aztán összeszedte magát a padlóról és elment.

Én maradtam, csak ültem a lépcsőház külső felén, a kezeim remegtek, a szívem zakatolt, a látásom pedig elszürkült a szemem szélén.

Fogalmam sem volt, hogy megpróbált meglátogatni a börtönben… pláne a születésnapján. Tisztán emlékeztem a születésnapjára. A hasamon feküdtem a kórteremben, próbáltam nem sírni a fájdalomtól, miközben összevarrták a szakadást a végbelemen. Elfordítottam a fejemet az eszközökkel teli tálcától, hogy ne kelljen látnom a sok tűt meg szarságot, amit használtak rajtam, úgyhogy végül a puszta falat bámultam, amin nem volt semmi egy naptárt leszámítva. Mikor rájöttem, hogy aznap volt a tizennyolcadik születésnapja, becsuktam a szemeimet, és magamban elénekeltem neki a boldog születésnapot, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet arról, ami épp történt.

Bár annak a napnak a felidézése sem nyugtatott meg. Düh, ugyanaz a beteges rombolás iránti vágy, ami múlt éjjel kapott el Pick irodájában, gyűlt fel bennem. Rossz érzésem volt, hogy ahogy felállok, szétszedem az egész termet, kiszakítom az összes ajtót, szétverem a falakat és kidobom a poroltót az ablakon. Úgyhogy csak ültem ott, összeszorítottam és ellazítottam a kezeimet, és a légzésemre koncentráltam.

Olyan erősen fókuszáltam arra, hogy egyben tartsam magam, hogy nem hallottam meg a lépcső felől jövő lépteket, mígnem Eva kanyarodott be a sarkon egy babával a csípőjén, szabad kezében táskákat cipelve.

– Ó! Knox. Ne haragudj, nem láttam, hogy itt vagy. – Táncolnia kellett a lábaim körül, hogy ne botoljon el bennem.

Ahogy beljebb húztam a lábaimat, és rémülten felpislogtam rá, ő rám vigyorgott, halvány fogalma nem volt, hogy milyen közel voltam a robbanáshoz.

– Hála Istennek, hogy úgy döntöttél, visszajössz. Szereztem neked pár ruhát ma reggel. Csak saccoltam a méreteket, úgyhogy drukkolok, hogy valami tényleg passzoljon.

Felálltam, mert nem tűnt jónak, hogy ott ülök előtte, míg ő annyi súllyal a kezében ott áll.

– Hadd vigyek valamit.

Kinyúltam a táskákért, de ő a gyereket adta oda. Megdermedtem, és halálra rémültem, mikor a kicsi lány a karomban landolt. Mi a francért adta oda nekem a gyerekét, mikor ilyen állapotban voltam? Bármelyik pillanatban elveszthettem az önuralmamat. De úgy tűnt, sem az anyát, sem a lányt nem érdekelte ez. Ahogy Eva elindult előttem a lakásuk ajtaja felé, Skylar rám vigyorgott, megmarkolta a pólómat, és üdvözlésként gügyögött valamit.

Összeszorult a gyomrom, ahogy visszanéztem rá. Bentley is lehetett volna, ha vörös lenne a haja. Lehetett volna az én édes, ártatlan unokahúgom, aki tragikus körülmények között halt meg, de ő egy igazi élő kislány volt itt a karjaimban, és teljes bizalommal nézett rám.

Hideg veríték folyt le a hátamon. Eva után siettem, és megálltam az ajtóban tétovázva, amikor Pick és Julian bejöttek a nappaliba a konyhából, nyomukban kávé illata érződött. Megállt, amikor meglátott és én visszagondoltam arra, amit előző este mondott nekem. Rám bízta a gyerekeit.

Csakhogy mindettől a felelősségtől, amit rámbízott, még jobban pánikba estem. Mi van, ha véletlenül bántom valamelyik gyerekét?

– Mit szólsz? – kérdezte Eva, és kihúzott valamit az első bevásárlótáskából. – Sötét színeket választottam, mert úgy tűnik, azok illenek hozzád. – Felém fordult, és feltartott egy tengerészkék színű pólót, majd előre lépett, hogy hozzám mérje a vállaimnál és megnézze, hogy állna. – Vettem néhány kapucnis pulóvert is. Mindegyik extra nagy méretű. De visszavihetjük őket, ha nem jók.

Mikor felemelt egy újabbat, zavartan pislogtam. – Te tényleg vettél nekem ruhákat? – Abban sem voltam még biztos, hogy tudnám neki viszonozni. – Nem kellett volna.

Megvonta a vállát, és elfordult. – Így akartuk.

Pickre pillantottam. Ő is megvonta a vállát.

Hát, basszus. Többel tartoztam ezeknek az embereknek, mint amit ők valaha is gondolnának, és hogy fizettem vissza nekik? Leromboltam Pick irodáját. Nekilöktem őt a falnak. Behúztam egyet a kedvenc alkalmazottjának.

Az epe felgyűlt a torkomban.

– Majdnem lehetetlen volt hosszú nadrágokat találni – folytatta Eva, kihúzva egy kék farmernadrágot a táskából. – De én nem a semmiért vagyok vásárlótündér. Csak remélem, hogy elég kényelmesek lesznek.

Megpróbált felém lépni vele, de Pick közbevágott. – Tink, ezt talán lehetne később is. Szükségem van Knoxra az irodában, hogy segítsen valamiben egy darabig. Nem baj?

Eva úgy sandított rá, mintha tudná, hogy hazudik. De aztán megvonta a vállát, és mosolygott. – Persze, rendben. Mulassatok jól. Később találkozunk, szerelmem. – Miután egy puszit cuppantott a szájára, elvette mindkét gyereket tőlünk és a konyha felé terelte őket. – Nézzük meg, mit csinált Apu reggelire, jó?

Ahogy eltűntek szem elől, Pick keményen rám pillantott. – Menjünk.

Egyetlen szó nélkülkövettem őt az ajtón kívülre. Fogalmam sem volt, hogy mit tervezett, de ha felhozza Felicityt, azt nem fogom tudni elviselni.

Az öklöm elszabadulna.

Mikor már az autójában voltunk, és a klubtól ellentétes irányba indultunk el, átpillantottam rá. – Szóval akkor igazából hová is megyünk?

Azt vártam, azt mondja, hogy ki fog dobni engem az első útpadkánál, amit talál, ami eléggé messze van a családjától. De azt válaszolta. – Eszembe jutott egy ötlet, egy hely, ahova elmehetsz, ha ilyen vagy, mint most.

Összeszorítottam az állkapcsomat. – Mint milyen?

A francba, tudta? Észrevette, hogy milyen közel került az erőszakosságom a felszínre kerüléshez, miközben ez a családja többi tagja előtt teljesen észrevétlen maradt?

– Ne baszakodj velem, Parker. Pokoli sokat teszek fel egy zsigeri érzésre veled kapcsolatban, és annál többet kockáztatok, ha tévedek. A legkevesebb, amit tehetsz, hogy őszinte vagy velem. És ugyanazt a tekintetet látom a szemeidben, amit tegnap este, mikor szétromboltad az irodámat.

Szégyen futott ám rajtam. Az ujjaimat a térdeim közé szorítottam, és figyeltem, hogyan fehérednek el az ujjperceim. – Nem bántottam volna a családodat – motyogtam, habár még én magam sem voltam biztos a saját állításomban. Senkit nem akartam volna bántani, de nem voltam biztos benne, hogy eléggé tudtam volna-e uralkodni magamon ahhoz, hogy leálljak.

– A fenébe is, azt én is tudom. – pillantott rám szárazon. – Jobban tudom, mint te. De az sem egészséges, hogyha magadba fojtod. Kell valami, ahol ki tudod engedni.

Amikor bekanyarodott egy parkolóba, az épületet néztem, ahova hozott engem. Egy edzőterem volt, bokszleckéket hirdetett büszkén az ablakában.

– Szerzek itt neked tagságit.

Végigpillantottam a kocsi belsején. Elment az esze? – És nem gondolod, hogy ez csak még több erőszakot idéz elő bennem?

– Nem, baszki – nevetett fel Pick, és megveregette a vállamat. – Bízz bennem, haver. Komolyan, mi van mindenkivel, hogy újabban nem bíznak bennem? Nekem kurva jó megérzéseim vannak. Tudom, miről beszélek.

Mikor kiszállt a kocsiból, én is kiszálltam, hajlandó voltam megtenni bármit.

Majd kigúvadt a szemem, mikor megláttam, hogy mennyit kellett fizetnie azért, hogy bejelentsen és rendszeresen járhassak ide. Mikor megpróbáltam ellenkezni, csak egy ujját tartotta fel. – Bízz bennem, haver.

Befogtam a számat, de megráztam a fejem, és fejben összeszámoltam mindent, amivel eddig tartoztam neki, és amivel ezután fogok.

– Ne is aggódj emiatt – mondta végül, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Csak egyszer majd add tovább.

Szipogtam, nem voltam biztos benne, hogy tudnám valaha is bárkinek továbbadni, amit ő adott nekem.

De hagytam, hogy megtörténjen. Megkaptam a tagságot, és megismertettek egy edzővel, aki kedd délutánnál előbb nem tud velem foglalkozni. De engedélyezve volt, hogy az edzőtermet azonnal látogathassam. Így megtettem.

Pick otthagyott engem, és én nekiálltam. Az izmaim merevek voltak, mert már eltelt pár nap azóta, hogy utoljára edzettem a börtön udvarán, egy kis idő a lábgépen, az erőgépen, ellipszisjárón és mellgépen, és máris lazábbnak éreztem magam, és tényleg sokkal nyugodtabbnak is.

Lehet, hogy Pick rájött valamire. Itt akartam lógni egész nap. De mivel tegnap este óta nem ettem, így visszatértem Ryan lakására. Eva adott nekem egy késői ebédet, aztán a gyerekek játszottak körülöttem a padlón, míg el nem aludtak rajtam. Kora délután Pick elment, hogy dolgozzon valamit a klubban, én pedig elindultam egy kis időre, még mindig kényelmetlen volt egyedül maradni Evával és a gyerekekkel.

Ahogy vándoroltam a város utcáin, belélegeztem a szabadságomat, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg végleg kint voltam Statesburgból, és az erdőmre gondoltam. Hiányzott az illat, a béke, Felicity. Fájdalom kezdett nőni a mellkasomban.

Amikor elmentem egy virágbolt mellett, bementem, hogy belélegezzem a természet legközelebbi illatát, amit csak találok. De így csak a fájdalom lüktetett jobban, így percekkel később ki is jöttem.

Aztán a Tiltottban találtam magam. Felicity dolgozott ma éjjel, és mostanra már elkezdhette a műszakját. Figyeltem az épületet, a bejárati lámpákat, a kialakuló sort, mivel az ajtónálló egyszerre csak kis csoportokban engedte be a vendégeket.

Ő ott volt bent.

Kifújtam a levegőt, majdnem megnyugodtam, hogy ilyen közel van. Habár megígértem magamnak, hogy békén hagyom őt és nem fogom megkeresni, hol van, de most, hogy tudom, élveztem ezt a tudást.

Péntek lévénAsher estéje volt, hogy fellépjen a zenekarával, és a hely elég zsúfoltnak tűnt. Ebből arra következettem, hogy elég népszerű banda lehetett. Neki határozottan jó hangja volt tegnap, mikor énekelgetett magában, amíg letörölgette az asztalokat és felmosta a padlót. Lehet, hogy igazából be is mentem volna meghallgatni őt, ha nem tudtam volna, hogy Felicity is bent van.

Nem is érzékeltem, hogy mennyi ideig támaszkodtam az épületnek a tömb végén csak a klubot figyelve, míg már a dolgozók kezdtek kifele jönni. Végül az járt az eszemben, hogy milyen megszállott vagyok. A fenébe. Most tényleg itt leskelődtem órákon keresztül arra várva, hogy meglássam őt?

Mikor kilépett Mason kíséretében, felhúztam a pulóverem csuklyáját, és visszahúzódtam az árnyékba.

Mohó tekintetem szinte felfalta őt, ahogy ők ketten átmentek az úton. Mason udvariasan a kocsija mellett maradt, míg ő kinyitotta az ajtót, és integetett neki.

Az az ócska tragacs, amibe beszállt, köhögve kelt életre, egyetlen fényszórója bevilágította a parkolót és ügyetlenül kipöfögött az útra.

Megráztam a fejem. Mi a szart vezetett? Még csak beazonosítani sem tudtam azt a szart.

Figyeltem, ahogy eltűnt a tömb végén és hallgattam, ahogy durrant, mikor elkanyarodott a sarkon, és ez tehetetlen frusztrációt okozott bennem, azt a kontrollálatlan szükségét éreztem a rombolásnak minden alkalommal, mikor arra gondoltam, hogy az az egy nyár, amit vele töltöttem, mennyire romba döntötte az egész életét. Ha nem hagyta volna el a családját, valószínűleg valami luxus vagy drága autót vezetne most, valami biztonságosat, amivel esélye sem lenne soha, hogy összetörjön vagy lerobbanjon.

Ez volt a terv. Ha megtettem volna, amit az apja mondott, akkor rendben lenne és vigyáztak volna rá, és akkor most biztonságban lenne, és soha nem kellene ilyen szar tragacsot vezetnie felszolgálóként, követhetné az álmait, és mehetne főiskolára. De mindent lerombolt, mikor elhagyta őket.

Felnéztem a csillagokra, mikor a belső Hulkom arra vágyott, hogy szétzúzzon valamit. Folyton bennem kavargott, úgyhogy visszagyalogoltam az edzőterembe, és kellemesen meglepődtem, hogy egész éjjel nyitva volt. Néhány órát edzéssel töltöttem, hogy lenyugodjak.

Hajnalodott a város felett, mikor visszaértem a lakásba. Eva már ébren volt, és egyenesen az ágyba küldött, ahogy kinyitotta nekem az ajtót. Ledőltem Julian pókemberes lepedőjére, és mélyen aludtam, egyetlen rémálom nélkül, míg nem eljött az ideje, hogy felkeljek, mert kezdődött a műszakom a klubban.

Egy rendes ingben, ami tényleg passzolt és farmerban, ami elég hosszú volt, hogy eltakarja a bokámat ma éjjel, közeledve a bárhoz félig embernek éreztem magam.

Ellenőriztem a beosztást, csak, hogy biztos legyek benne, Felicity nem dolgozik ma, és eközben felfedeztem, hogy Asherrel és Tennel vagyok beosztva. Kint minden jel arra utalt, hogy karaoke est lesz, és az első dolog, amit észrevettem, ahogy beléptem, hogy Asher a színpadon áll, vezetékekkel és gombokkal játszadozott, hogy tesztelje a hangosítást.

– Cső, Parker – kiabált Ten a bár felől. – Vonszold át ide a segged, hadd mutassam meg, hogy kell kicserélni ezeket a hordókat.

Kigurított egy tartályt a pult alól, ahogy csatlakoztam hozzá. Ahogy felkapta a cseretartályt, elmagyarázta a folyamatot, kérte, hogy adogassam neki a szarokat, egyenesen a tenyerébe és olyan szavakat köpködött, hogy – Tömlő…kampó…bökő.

Az utolsónál rábámultam, és egy másodperccel később felpillantott rám, mert nem tettem semmit a kezébe.

– Mi a baj?

Összehúztam a szemem, és végre úgy tűnt, megértette. – Nem az a fajta bökő, buckalakó. – Mögöttem a pulthoz nyúlt, és felkapott egy kör alakú fémdarabot. – Ez… ez a bökőszár. Ez csatlakozik a sör csapjához, így ni.

Amíg mindent a helyére csavarozott, én figyeltem és tanultam. Utána rámnézett, és felhúzta a szemöldökét.

Megvontam a vállam. – A másik fajta bökővel több tapasztalatom van.

– Én meg csak összeszartam magam – mondta, és rámbámult. – Te most kurvára nem szórakozol velem, ugye?

Pedig azt kívántam, bárcsak szórakoznék. – A létező legjobb védelem bent.

– Igaz. – Megköszörülte a torkát, és a figyelmét a gépre fordította, amin megmutatta, hogy kell összerakni. – Észben fogom tartani.

Már csak néhány lépés volt hátra, amit meg kellett tanítania nekem, úgyhogy újra teljesen üzletivé vált, ahogy ezt tette. Bólintottam, és nagyon odafigyeltem, hogy mindent magamba szívjak.

Azután Ten kifújta a levegőt, és kiegyenesedett. Amikor felém fordult, és kinyitotta a száját, tudtam, hogy amit mondani fog, annak semmi köze nem lesz a munkához, és az volt az érzésem, hogy nem is olyasmi, ami jókedvre derít majd.

– Szóval…igen. Az ikerhúgom meghalt… majdnem öt évvel ezelőtt.

Pislogtam, nem értettem, hogy ez most honnan jött. – Tessék?

Egyik lábáról a másikra állt idegességében, és a tarkóját dörzsölte. – Igen – motyogta. – Ez tényleg szívás.

Mikor mást nem mondott, ráhunyorítottam, mire ő is összehúzta a szemét. – Csak azt akarom mondani… Értem, oké. Ezt az egész elvesztetted az egész családod szarságot. – Felém fordította az egyik ujját. – Én megértem.

Ó, a francba, ne. Ez a srác őszintén meg akart vigasztalni a gyászomban? Ne. Csak…ne. De a szemében lévő szimpátia kiváltott a zsigereimben valami kemény, ördögi csavart és akkor tudtam. Ő tényleg megértett engem.

Bassza meg, én nem akartam kedvelni ezt a punkot. De együttérzést kínált nekem, nagyon furcsa, bosszantó módon. Tényleg éreztem, hogy a hűvösségem vele szemben kezd felengedni.

Egy gyors bólintás után odamotyogtam. – Oké.

Pislogott, oldalra fordította a fejét, és összeráncolta a homlokát. Aztán szórakozottság töltötte el a vonásait. – Hát, minden rendben akkor – felelte, és keményen meglapogatta a karomat. – Örülök, hogy beszélgettünk. De ne várj el egy ölelést vagy ilyesmit tőlem, mert nem vagyok benne ilyen szarságokban. Jó?

– Nem vártam el.

– Hát… akkor jó.

Már fordult volna el, mikor megkérdeztem. – Te kurvára megöleltél volna?

Szipogva összeráncolta a homlokát. – Nem. – Aztán megvonta a vállát. – Nem tudom. Talán… ha valami kis puhapöcs lettél volna, és elkezdesz sírni vagy valami.

Felemeltem a szemöldököm. – Tényleg azt hitted, ha elmondod, hogy ez szívás és hogy megérted, akkor attól elkezdek sírni?

– Hé, baszd meg, haver. Legalább én megpróbáltam együttérezni.

Tudtam, hogy a dühtől felbőszülve ki fog viharzani, úgyhogy csendben hozzátettem.

– Jó, rendben. Köszönöm, hogy megpróbáltad.

Megállt, gyanakvóan hunyorgott rám.

Úgyhogy még hozzátettem. – És igazad van. Szívás.

Kissé lejjebb ereszkedtek a vállai, és bólintott. Szomorúság öntötte el az arcát. – Esküszöm, a boldog emlékek érintenek meg a legjobban. Olyan érzés, mintha csikorgó fűrészlapokon vagy valami ilyen szarságon keresztül próbálnál levegőt venni.

Élesen beszívtam a levegőt, és bólintottam, most éreztem ezeket a pengéket, ahogy Bentley ártatlan kis kék szemei és vörös haja úszik gondolataim előterébe. Aztán Mercy mosolya, ahogy körbetáncolta a konyhát Hash-sel, Speed és Cobra lovagi tornát vívnak üres WC papír gurigákkal, amiket ők ragasztottak össze.

Igen, a boldog emlékek fájtak a legjobban.

– Igen – motyogta Ten, visszhangozva a gondolataimat.

Bólintott, sokkal lágyabban megütögette a karomat, aztán elindult kifele a bár mögül, kiabálva az összes pincérnőnek és a várakozó ajtónállóknak, hogy ideje kinyitni.

Őt figyelve megfordultam, és majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor ott találtam Felicityt a pult másik oldalán, és homlokráncolva nézett hol rám, hol Tenre.

– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem, belül összerezzenve attól, hogy milyen keményen és vádlón hangzott a hangom.

Láthatóan nem számított a kérdésre, felkiáltott és eldobta a szalvétás dobozt, amit épp feltöltött.

Vad, kék szemek bámultak rám. – Én… én dolgozom – dadogta, mielőtt összeráncolta a szemöldökét és a fogait csikorgatta, mintha haragudott volna magára, hogy így megrezzent tőlem.

Megráztam a fejem. – Nem vagy benne a beosztásban.

Összehúzta a szemöldökét. – Mandynek beteg a gyereke, úgyhogy beugrottam helyette.

– Pick tudja?

Megrázta a fejét, és elhadarta. – Nem hiszem. Miért? Ha találunk helyettest, akkor nem zavarjuk őt ilyen csip-csup dolgokkal.

Francba, egy teljes éjszakán át együtt kell vele dolgoznom. És tényleg jól nézett ki abban a fekete Tiltott pólóban, kék farmerszoknyában és egy fél kötény volt a derekára kötve.

A lehető leghalkabban vettem egy éles levegőt. De basszus. Miért kell még mindig ilyen kibaszottul lélegzetelállítónak lennie?

– Ó!– Ennyit bírtam motyogni, ahogy elfordultam.

– Ne aggódj – vágta a hátamnak, éles hangon. – Nem foglak megpróbálni szóra bírni ma este. Egyébként is, teljesen elment a kedvem attól, hogy bármit is mondjak neked.

Becsuktam a szemem, próbáltam nem megtörni, ahogy a Pick lakásának lépcsőházában elsírt könnyeinek hangja visszhangzott a fülemben.

Az a legjobb, ha távolságtartó vagyok vele, ismételgettem magamnak. Az a legjobb neki, ha eltaszítom magamtól.

– Bár elfelejtettem mondani neked, hogy sajnálom a családodat. – Hangja elvesztette fanyarságát, kissé együttérzővé vált, aminek még nehezebb volt ellenállni. – Csak tegnap tudtam meg, hogy nem is tudtál róla, míg ki nem engedtek.

Bólintottam, tudatva vele, hogy hallottam és reméltem, hogy elmegy. De nem hallottam a lépteit.

Nem tetszett, hogy tudta, senki nem mondta el nekem, hogy meghalt a családom. Ez pontosan az a fajta dolog volt, ami felkavarhatta a vérző szívét. És az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy bármilyen együttérzést mutasson irányomban. Ha sikerülni fog távol tartani magamtól, meg kell, hogy gyűlöljön engem.

Kivéve, hogy nagyon is biztos voltam abban, hogy nincs szívem annyira gonosznak lenni vele, hogy végleg elűzzem.

Mögöttem újra megszólalt City. – Még mindig hagyok virágokat Bentley sírján, ha esetleg tudni akarod, hova temették el.

Ó, Jézusom. Zokogás szakadt fel belőlem, és azonnal a számba nyomtam az öklömet. Azt hiszem, még a térdeim is megroggyantak, de lehet, hogy nem, mert sikerült talpon maradnom. Csak olyan érzés volt, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Szédülés tört rám, ahogy visszapillantottam a nőre, akit szerettem.

Könnyek szöktek a szemébe, de nem sírt nyíltan. Leengedtem a kezem, hogy rekedt hangon annyit tudjak mondani. – Oké. – Mire ő bólintott, egy aprót rám mosolygott, mielőtt megfordult és elment.