23.-24.-25. Fejezet

 

23. fejezet

 

Knox

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Hannah

 

Ma volt a nagy nap. Visszajött.

Felicity két hete elutazott a családjával a nyaralójukhoz, és ma korábban láttam, ahogy a csicsás autó karavánjuk hazafelé tart.

Szóval, lehet, hogy a hátsó udvarukhoz közeli erdőből, a szokásostól eltérően kissé közelebbről, minden nap megfigyeltem a házukat, azzal a reménnyel, hátha hamarabb visszajönnek. Jobban hiányzott, mint az emberileg lehetségesnek gondoltam. Mintha egy állandó teher lett volna a kulcscsontom alatt, valami, amitől nem tudtam megszabadulni, vagy orvosolni. Esküszöm egy részem fizikailag hiányzott a testemből, és a két rész nem állt össze addig, amíg alig három órája, meg nem láttam négy különböző autót befordulni a Bainbridge birtokra.

Ez a lány bemászott a bőröm alá, a vérembe, és ő irányította minden fontos szervemet… talán a másodlagos szerveket is. Újra látnom kellett, ismét a karomban kellett tartanom. Beszélnem kellett vele.

Olyan sokszor kigondoltam valamit, amit el akartam mondani neki. Bentley egy játékért nyúlt, megfogta, és életében először a szájába tette. Fűtött a vágy, hogy beszaladjak az erdőbe, és elmeséljem Felicitynek, hogy aztán eszembe jusson, hogy ő nem lesz ott. És olyan érzés volt, mintha valaki felvágott volna, olyan nagyon hiányzott.

De ma visszatért.

Így, itt ácsorogtam a rakparton, remélve, hogy Felicity megszabadul a kipakolástól, és eljön hozzám, hogy beszélgessünk.

Ha még látni akart.

Felső fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, egy hirtelen gondolat következtében. Mi van, ha megismerkedett valami más pasival a tengerparton? Mi van, ha a távolléte alatt kizárt az emlékezetéből? Mi van, ha soha többé nem jön vissza az erdőbe meglátogatni?

A tenyeremben egy lapos követ dobáltam, amit a parton vettem fel, néztem a nyugodt holt ágat, próbáltam nem aggódni, de kudarcot vallottam. Gyűlölve a bizonytalanságot, felemeltem a karom, és a vízbe hajítottam a követ. Tucatszor ugrott a víz felületén, mielőtt elsüllyedt.

Valaki lelkesen tapsolt mögöttem.

Megpördültem, attól félve, hogy a Bainbridge család egy másik tagját találom ott, de a lélegzetem elakadt, amikor City lépett a rámpára.

– Lenyűgöző – mondta, miközben félénk, mégis csábító mosollyal nézett rám. – Soha nem voltam képes ilyen sokszor ugratni a követ.

Képtelen voltam megszólalni, ahogy közeledett. Szóval idegesen a zsebembe süllyesztettem a kezemet, és magamba szívtam a látványát. Lebarnult, és az arca kipirultnak tűnt állandóan, talán két-három új szeplő keletkezett a meglévő három mellett. A felsője és rövidnadrágja olyan volt, amilyent még nem láttam, hogy viselt volna korábban. A lábai hosszabbnak, dereka pedig keskenyebbnek tűnt tőlük. A különbség miatt kényelmetlenül éreztem magam. Azt akartam, hogy a szokásos, édes, csodálatos Citym legyen. De aztán megláttam a lábát, és olyan szandál volt a lábán, amit már viselt, mikor ide kijött. Így lazítottam.

– Isten hozott idehaza – mondtam. Aztán nagyot lélegeztem, és bevallottam. – Hiányoztál.

Arca felragyogott, mintha pont ezt akarta volna hallani, aztán röpült felém, és szorosan átölelt. A mellkasomhoz szorítottam, és karjaimba vontam, aztán felemeltem, hogy lába nem érintette a földet, olyan megkönnyebbülést éreztem, mert újra itt volt velem. Orromat a hajába fúrtam, és belélegeztem ismerős illatát. Körülvett, és újra minden helyreállt a világomban.

– Fogadok, hogy nem annyira, mint amennyire te hiányoztál nekem – vitatkozott a vállamon, miközben ő is mélyet szippantott az illatomból. – Esküszöm ez volt életem leghosszabb két hete.

Közel sem öleltem eleget, de letettem, és vidám mosolyt erőltettem az arcomra.

– Szóval… Mesélj el mindent. Mindent tudni akarok a kirándulásodról – kértem.

City összeráncolta homlokát.

– Én meg üdvözlésképp meg akarom csókolni a barátomat. – Lábujjhegyre emelkedett, hogy felérjen. – Hetek óta nem láttalak.

Ezúttal a vigyorom őszinte volt, és egyik ujjamat az ajkaira tettem.

– Pontosan. Életem legboldogtalanabb kibaszott hete volt, itt nélküled. Amikor elkezdelek megcsókolni üdvözlésképp, jó sokáig nem fogom abbahagyni. Szóval... előbb beszélgetünk.

– Nekem megfelel, hogy nem hagyod abba. – Ismét próbált megcsókolni, de felnevettem és kitértem előle.

– Asszony, ne próbálj kísérteni!

City utánam szaladt.

– Akkor add fel végre.

– Nem. Udvarias akarok lenni, és tudni akarom, hogy telt a nyaralásod.

– Fenébe az udvariassággal. Később is tudunk beszélni. Smárolni akarok, és talán újra teljesíteni pár bázist.

Testem izgalomba jött, ugyanazt akarta. De mielőtt beadtam volna a derekam, hogy kedve szerint legyen, City megbotlott, és a víz felé bukdácsolt.

– Fenébe! – Elkaptam, és magamhoz vontam. Egy pillanatig kapaszkodott belém, nehezen lélegezve, míg visszanyerte egyensúlyát.

– Jól vagy? – kérdeztem kezeimmel a vállán.

– Igen. Köszönöm. Nem… – A földre pillantott, hogy megnézze, miben botlott meg, majd döbbenten pislogott a születésnapos ajándékpapírba csomagolt dobozra, és a rajta lévő szomorú, csonka masnira.

Elpirultam, hirtelen kínosan éreztem magam a szánalmas ajándékom miatt. Ő egy Bainbridge volt, mindenből a legjobbhoz volt szokva, én meg az ajándékot sem tudtam rendesen becsomagolni.

– Mi ez? – Elengedett, hogy letérdeljen és tanulmányozza, mintha egy idegen tárgy lett volna.

– Minek néz ki? – Azt hittem, a sok virító Boldog Születésnapot! felirat eléggé árulkodó. Leültem az ajándék mellé, vigyorogtam a reakcióján, annak ellenére, hogy aggódtam, milyen csalódott lesz, ha kinyitja.

– Úgy néz ki, mint egy születésnapi ajándék. – Tágra nyílt szemekkel, pillantott rám. – Nekem?

– Nos, négy napja töltötted be a tizenhatot, nemde? Vagy hazudtál arról?

– Nem, tényleg tizenhatot töltöttem, csak… – Érzelmes könnyek gyűltek a szemében, ahogy mellkasára tette kezét. – Nem hiszem el, hogy vettél nekem ajándékot.

– Miért ne tettem volna? – húztam össze a homlokom zavarodottan. – A barátnőm szülinapja volt.

Ez volt az egyik dolog, ami miatt zaklatott a hiánya. Nem láthattam a nagy napján. Miközben megesküdtem magamban, hogy a következőn ott leszek, és minden utána következőn, azt mondta.

– Nem tudom. Csak nem számítottam… Tényleg nem kellett volna. Amúgy is, számomra a legjobb ajándék, hogy láthatlak.

Megvontam a vállam, furcsa mód szégyenlősen.

– Ne izgulj túlságosan. Nem valami nagy dolog. Komolyan. Bárcsak vehettem volna valami jobb dolgot, vagy többet… de… – Fájdalmas arccal néztem rá. Mindketten tudtuk, nem engedhettem meg magamnak a többet vagy a jobbat.

Mély szeretet sugárzott tekintetéből.

– Különben is, az az érzésem, ez lesz a kedvenc ajándékom. – Megragadta, és letépte a papírt.

Mély levegőt vettem, mondani akartam, ne reménykedjen. A fenébe, kicsit többet kellett volna költenem, ékszert kellett volna vennem vagy…

– Atyaég! – Hátravetette fejét, és nevetve ölelte magához a könyvet – Imádom.

Sóhajtva félrelöktem a papírfecniket az útból.

– Giccses.

– Azért tökéletes. – Miután elvettem tőle A világ legnagyobb favicc-gyűjteményét, hogy vigyoroghasson a borítóra, szemöldökét emelgetve rám pillantott.

– Alig várom, hogy elmeséljek neked néhány viccet, amikor legközelebb találkozunk.

Én is alig vártam. Ez volt az egyik olyan dolog, amit a legjobban vártam. Mert azt jelentette, több időt tölthetek vele.

– És még van más is? – City hitetlenkedve tette félre a könyvet, hogy kiszedje a selyempapírt a dobozból, hogy megnézhesse a doboz alján lévő lábbelit.

– Mondtam, hogy veszek neked egy újat.

– Olyan cuki – Levetette a szandálját, és felvette a balerina cipőt. – Pont jó. – Kinyújtotta a lábát, hogy megmutassa.

Megfogtam a bokáját, és felcsúsztattam a kezem a sima, aranybarna vádlijára.

– Gyönyörű. – Mikor ránéztem, úgy mosolyogtunk egymásra, mint amikor csak boldogsággal telve nézel rá valakire.

Elégedetten és boldogan, hogy visszatért, kicsit feljebb simogattam a vádliját.

– Ilyen közel voltam ahhoz, hogy valami praktikusat vegyek neked, amit viselned kellene az erdőben járkálva, de utána arra gondoltam, az egyáltalán nem az én Citym.

– Bármilyen cipőt felvettem volna, amit adtál volna – vonta meg a vállát.

Lehajoltam, és a térde belsejéhez nyomtam ajkaimat. Fellángoló tekintettel csúszott közelebb hozzám, és tudtam, hogy azt várja, szájon csókoljam, de csak mosolyogtam, és talpra ugrottam, majd felé nyújtottam a kezem.

– Készen állsz az utolsó részre?

– Utolsó rész? – Arcán zavarodottság jelent meg, miközben megfogta a kezem. – Miről beszélsz? Nem lehet… ennél több?

– Ez az ajándék semmibe sem került, de gondoltam... – vontam meg a vállam – Talán tetszene.

– Nos, hol van? – Körülnézett, kíváncsiságát mi sem mutatta jobban, mint ahogy lábujjhegyen toporogva ugrándozott az új cipőjében.

– A fánknál van. – Megfordulva a hátamra mutattam, felajánlva azt az utazáshoz. – Mássz fel! Nem akarom, hogy első alkalomkor tönkretedd az új cipődet.

– Knox… Nem kell ezt tenned.

– Hidd el, hátsó szándékaim vannak – kacsintottam rá.

– Ó, igen? Éspedig? – nézett óvakodva, miközben felmászott a hátamra.

Amint elhelyezkedett, hátranyúltam, és megfogtam a combját, hogy biztonságosan tarthassam. Aztán a vállam fölött hátrapillantva rá elmosolyodtam. – Hogy érrezem a lábaidat, ahogy körém fonódnak, és a melleid, ahogy a hátamnak préselődnek.

– Így gondoltad? – Feljebb kapaszkodott a hátamon, szándékosan lapockámnak tolva a melleit. Nyögve csúsztattam feljebb kezeimet a combján.

– Pontosan így.

– Csak gondolj bele – mormolta a fülembe ajkait a nyakamra tapasztva. –, ha nem lennél ennyire udvarias, mostanra már meztelen lennék.

– Ne aggódj. Az is része a tervnek. Előbb-utóbb.

– De már most nedves vagyok. – Megnyalta a fülcimpámat, én pedig majdnem eszemet veszítettem.

– A fenébe, City. Te aztán tudod, mivel indíts be.

– Az jó, mert én már akkor beindultam, amikor megláttalak a stégen, ahogy köveket dobáltál.

Összerezzentem, készen álltam a nap azon részére, ugyanakkor meg akartam várni a megfelelő pillanatot. Azt akartam, hogy a mai nap tökéletes legyen számára.

– Megérkeztünk – jelentettem ki. Megfordultam, hogy háttal legyünk a fánknak, miközben letettem.

Talpra állt, és körülnézett, az utolsó ajándéka után kutatva.

– Hol…?

– Fordulj meg – javasoltam.

Megpördült, és döbbenten szorította kezét a szájához, ahogy szemügyre vette a szívet, amit a fánk törzsébe véstem, benne pedig a nevünk kezdőbetűit.

– Knox, ez tökéletes.

Megfogtam a kezét, és együtt tanulmányoztuk a jelet.

– Először rosszul éreztem magam, amiért megsebeztem a bánatfánkat, de aztán elgondolkodtam… mindig, amikor megvágjuk a bőrünket, és visszanő az új bőrréteg, az a hely keményebb lesz. És tetszett a gondolat, hogy a mi jelünk örökre itt lesz, ebben a fában, ahol az a legerősebb.

– Mert a köztünk lévő kötelék elszakíthatatlan. – Rám nézett, szeme szerelemmel telve ragyogott.

– Pontosan – csókoltam meg az ujjperceit.

Ezúttal nem állítottam meg, amikor odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. A bennem lévő vágy sürgető volt, de hagytam, hogy ő kezdeményezzen és hogy ő szabja meg a tempót. A gyengéd lassú ritmust választotta, előbb édes csukott szájú csókokkal, csak azok után simogatta nyelvével a nyelvemet. De amint a szánk szétnyílt, mindketten felnyögtünk, és egymást simogattuk. Én a mellét markoltam, ő a seggemet.

– Tönkretettél, Knox Parker. – Miután kigombolta a nadrágom gombját, lehúzta a cipzárt. – Most minden este kényeztetnem kell magam azt kívánva, bárcsak velem lennél, hogy simogass és nyalogass.

– Bassza meg – motyogtam megrándulva a tenyerében, amikor keze becsúszott a nadrágom nyílásán.

Beleharapott a nyakamba, és a fülembe suttogta:

– Folyton arra gondolok, milyen érzés lenne, ha ezt lenne bennem, az ujjaid helyett.

Nyeldekeltem, és csípőmet még erősebben toltam a tenyeréhez, amikor az alsónadrágon keresztül megsimogatott.

– Istenem, City. Én is. Minden egyes nap gondolok arra.

– Akkor adnál nekem még egy utolsó születésnapi ajándékot? – Beletúrt a rövidnadrágja első zsebébe, és elővett egy kis csomagot.

Megszédültem, és a látásom elhomályosult, miközben az óvszert bámultam. Majd csodálkozva megráztam a fejem.

– Esküszöm, magát az Istent is képes lennél bűnbe vinni.

– Akkor gyerünk, húzzuk fel ezt a rossz fiút. – Kivette meredező farkamat az alsónadrágból, és elkezdte kibontani az óvszert.

– Még nem – fogtam meg a kezét. Megcsókoltam a homlokát, amikor félve, bizonytalanul rám nézett. – Ne itt a hideg, kemény földön. Azt akarom, hogy az első alkalom különleges legyen.

– De így is különleges lesz, mert veled történik meg – lágyult el a tekintete. – És ez itt a mi fánk. A mi bánatfánk. Hol máshol szeretnéd, hogy megtörténjen?

– Inkább egy ágyon. Talán pár gyertya mellett és kellemes zene kíséretében. Pezsgő és csokoládé, vagy egy kis eper. Csak valami különleges és… romantikus.

– Ó, Knox. – Homlokát az enyémhez érintve lazán simogatott, mintha nem lenne tudatában, milyen hatással van rám. – Tudod, nincs szükségem minderre.

– De én úgy akarom – vitatkoztam gyengéden. – Nem adhatok neked sokat. Ezért kérlek... hadd adjam meg ezt. Engedd, hogy eltervezzem a mikort és hogyant.

– Lesz-e hamarosan mikor?

Gyorsabban mozgatta rajtam a kezét, túlságosan kísértett. Felnyögtem, és hátamat nekitámasztottam a fának. Bólintottam, zihálva a gyönyörtől.

– Mintha tudnék többet várni.

– Jól van. – Dorombolva csókolta végig a nyakam vonalát. – Akkor megengeded, hogy ezt most megtegyem érted?

– Csak ha viszonozhatom. – Megfogtam a nadrágja korcát, és lassan elkezdtem kigombolni. Amikor becsúsztattam a kezem, zihált és ficánkolni kezdett.

– Megegyeztünk.

Megcsókoltam, és kezeinkkel kényeztettük egymást, miközben mindketten a különleges bánatfánknak támaszkodtunk.

24. fejezet

 

Felicity

 

Napjainkban

Fordította: Maya

 

A hálószobám ajtaja felől hallatszó léptekre ébredtem. Eltartott egy percig, mire tájékozódtam, és eszembe jutott, hogy az új lakásomban vagyok, így az ajtóm előtt elsétáló személy csakis az új lakótársam lehetett.

Hirtelen felriadtam, és felpattantam. Három napja éltünk együtt, és három napja voltam egy feszült, érzelmi roncs. A beköltözésünk óta egyszer sem találkoztunk. Segített felcipelni az összes holmimat Noel teherautójának hátuljából, és miután ezzel végeztünk, eltűnt a szobájában.

Erre azonban nem sokat tudtam mondani, mivel én ugyanolyan nyilvánvalóan kerültem őt. De kétlem, hogy visszatartotta volna a lélegzetét, amikor meghallott engem a papírvékony falakon keresztül, nem úgy, mint én. Többnyire csak ültem, és vártam, hogy a léptei újra elhaladjanak az ajtóm előtt. Hallgattam őt a konyhában, amikor ételért ment, a fürdőszobában, amikor zuhanyozott, az ajtóban, amikor munkába indult. Elképesztő volt, hogy most már ilyen közel volt, ennyire... ott volt, és én nem tettem semmit.

Megnéztem az időt, és majdnem hangosan felnyögtem, mert azon tűnődtem, hogy mit keres fent reggel hétkor. Tegnap este dolgozott, így csak jóval kettő után érhetett haza. Próbáltam megvárni, hogy halljam, amikor bejön – mivel a személyes zaklatójává váltam –, de valamikor egy óra után elájultam.

Hacsak nem most jött be – ebben az esetben azon kellett gondolkodnom, hogy kivel töltötte az éjszakát –, de ez nem tűnt igaznak, mivel úgy hangzott, mintha távozásra készülve nyitotta volna ki a bejárati ajtót, nem pedig érkezéshez.

Várj. Elment? De hová ment?

Ledobtam magamról a takarót, kirepültem az ágyból, beledugtam a lábam valami házipapucsba, felkaptam egy melegítőt, és kirohantam a szobámból. Keresztül rángattam a karomat és a fejemet az összes lyukon, miközben forró nyomon rohantam ki a lakásból. Fogalmam sem volt, miért késztet erre a kíváncsiságom, de olyan voltam, mint egy megszállott nő. Tudnom kellett, hová megy, mit csinál. Mindig.

Hiába kapkodtam a fejem, hogy utolérjem, mire kiléptem az épületből, már a háztömb felénél járt, ami tulajdonképpen tökéletes volt. Talán nem kap rajta, ha ilyen messze maradok.

Knox felhúzta a kapucniját, és zsebre dugta a kezét. Nem tűnt sietősnek – csak olyan gyorsan sétált.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire elgyalogol, de hat háztömbnyire rá már ziháltam és izzadtam, mint egy őrült a flanel hálóingemben, és készen álltam egy kis szünetre és talán egy talpmasszázsra. Ismét elgondolkodtam azon, hogy mi a fenéért volt olyan fontos számomra, hogy kövessem őt. Már éppen fel akartam adni, őrültnek nevezve magam, és hazamenni, de végül egy parkolóba kanyarodott, ahol kocsisorok mellett haladt el, hogy belépjen egy Speedy's Gym nevű épületbe.

Megálltam, és pislogtam, amikor eltűnt odabent.

Oké, tehát edzett. Valamiért erre nem számítottam, pedig mostanában úgy nézett ki, mint egy téglaház. Egyszerűen nem úgy tűnt, mintha a tizennyolc éves Knox ilyet tett volna, ami még nehezebbé tette számomra, hogy elhiggyem, hogy ugyanaz a személy, mint az a férfi, akit az imént nyolc háztömbnyire követtem.

De komolyan, hogy változhatott meg valaki ennyire?

Rájöttem, hogy épp egy edzőterem előtt ólálkodom pizsamában, mint egy totális zaklató, ezért hazaindultam, és visszabújtam az ágyba.

Amikor végre elaludtam, az erdőmről álmodtam, a szalagavatóról és egy fiúról, aki láthatóan már nem is létezett. Olyan gyönyörű, keserédes álom volt, hogy amikor újra felébredtem, könnyek lepték el a szempilláimat.

A fürdőszobában folyt a víz. A tudat, hogy ő ott van, meztelenül és beszappanozva, kezét végig simítva azon a széles, határozott mellkason, ismét teljes éberségre késztetett. De aztán elképzeltem, ahogy póló nélkül, hanyatt fekve nyújtózik a stégen, és várja, hogy ébren csókoljam meg. Aztán elképzeltem őt a pavilonban, amint vigyorogva üdvözli a melleimet. A kocsim hátsó ülésén, ahogy nővé tesz.

Fájt a szívem, és még több könny töltötte meg a szemem, ahogy gyászoltam annak a fiúnak az elvesztését. Körülbelül ezredszerre kérdőjeleztem meg ezt az egész nevetséges lakótársi helyzetet. Tudtam, hogy csak kínzom magam, mint ahogy azt is, hogy nem fogok semmit tenni ellene. Szellemekbe kapaszkodtam, és valószínűleg ez volt életem legostobább hibája, de úgy tűnt, nem tudok leállni. Közel kellett lennem hozzá, még akkor is, ha most teljesen idegen volt számomra.

De először beleegyezett ezekbe a lakhatási szabályokba, és nem tudtam véget vetni a reménynek, hogy az én Knoxom talán még visszatérhet.

Nem is vettem észre, hogy ilyen sokáig úsztam a depressziómban, amíg meg nem hallottam, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Ismét visszatartottam a lélegzetemet, és csak a lépteire koncentráltam, ahogy a konyhába tartott.

Valahogy féltem szembenézni vele, féltem, hogy sírva fakadok, ha megteszem. De aztán én is szarul éreztem magam, mert az elmúlt napokban egy nyuszi voltam, csak bujkáltam.

De nem kerülhettük egymást örökké. Ha tényleg lakótársak akartunk lenni, és ezt működtetni akartuk, meg kellett tanulnunk kommunikálni.

Felhúztam a metaforikus nagylányos bugyimat, ledobtam a takarót, és kimásztam az ágyból. Amikor mezítláb és ásítva csoszogtam be a konyhába, Knox megpördült a kenyérpirítónál, hogy rám bámuljon. Földbe gyökerezett a lábam, nem számítottam rá, hogy póló nélkül és csak egy kék csípő farmerban találom. A nyaka köré tekerte a fürdőlepedőjét, és a frottíranyag eltakarta a mellkasának egy részét, de azt semmiképp sem fedte el, hogy mennyire ki volt gyúrva.

Szent...

Hű, de jól nézett ki mostanában. Még jobban, mint a tizennyolc éves Knox.

Leesett az állam. Azt hiszem, izmok nőttek ki az izmaiból.

És hegek. Először alig vettem észre őket. De egy fehér vágás csúfította el a mellkasát, míg a jobb oldalán, majdnem a válla magasságában lévő inkább egy begyógyult szúrt sebnek tűnt. Nyelnem kellett, mert azon tűnődtem, hogy a pokolba szerezhetett ennyi heget. Valamilyen okból ostoba módon azt hittem, hogy az arcán lévő az egyetlen, amit az elmúlt hat évben szerzett. De mi van, ha még több is volt, több, amit nem láthattam?

Mi van, ha...

Gah, abba kellett hagynom, hogy megőrjítsem magam ezekkel a gondolatokkal. Nyilvánvalóan nem fog megnyílni előttem, és egyetlen részletet sem fog megosztani velem a bebörtönzéséről, úgyhogy abba kellene hagynom a gondolkodást.

Jó mantra. Nem mintha működött volna. A kíváncsiság megölt, de legalább megpróbáltam kijátszani. Integetve neki, és remélhetőleg vidámnak tűnő mosollyal üdvözöltem: – Jó reggelt – miközben a kávéfőző felé suhantam.

Hátat fordítottam neki, miközben összeszedtem a készleteimet. Végül visszament, hogy elkészítse a saját reggelijét, és hallottam, ahogy kiveszi a kenyerét a kenyérpirítóból, és megkeni egy kis vajjal és lekvárral. Közben sikerült lefoglalnom magam, amíg a kávém elkészült.

Amikor már egy bögre bátorító kávé volt a kezemben, végre megfordultam. Nem mozdult az asztal felé, hogy leüljön. A konyha másik oldalán lévő pultnak támaszkodott, miközben a pirítósát rágcsálta, és ravasz humorral figyelt engem.

Mivel ő nem ült le, én sem éreztem úgy, hogy leülhetnék, ezért én is a pultnak támaszkodtam, és nagyot kortyoltam. A gőzölgő főzetem nem töltött el olyan bátorsággal, mint reméltem, de azért úgy tettem, mintha mégis megtette volna, és felfrissülten sóhajtottam egyet.

– Korán keltél – mondtam.

Knox bólintott, de nem mondta el, hová ment, ami eléggé szúrta a szemem.

Még annyira sem tudott megnyílni, hogy elmondja, csak edzett. Ezt utáltam.

Valamikor régen mindent elmondtunk egymásnak, a banális dolgoktól a fontosakig. Mindig olyan nyíltak és őszinték voltunk egymással. Azt hiszem, leginkább az hiányzott, hogy megosszam vele az életemet.

Kezdtem azon tűnődni, vajon olvas-e a gondolataimban, mert szomorúan nézett rám, mintha neki is ez hiányzott volna a legjobban. Ezért megkérdeztem: – Mi az? – remélve, hogy végre megoszt velem... valamit.

De megrázta a fejét, és félrenézett, mintha azt akarná mondani, hogy nem gondolt semmi említésre méltóra. Aztán azt mondta: – Most már iszol kávét.

Döbbenten pillantottam le a csészémre, mintha, nahát, most már tényleg kávét iszom. Igaza volt; nem tettem ilyet, amikor korábban ismertem. Igaz, akkor még csak tizenhat éves voltam, de akkor is... Mindig panaszkodtam, hogy apám milyen fontosnak tünteti fel magát, amikor megitta a reggeli adagját. Most mégis itt voltam, és én is ezt ittam.

Knox észrevette a változást. Ez egy pillanatnyi aprócska elégedettséggel töltött el, nem csak azért, mert valóban észrevette, hanem mert úgy tűnt, szomorú miatta.

Egyszerűen láttam minden változását, mióta kiszabadult. Egyfolytában emlékeztettek rá, ordított róla, hogy már nem ugyanaz a srác, aki hat évvel ezelőtt volt. Csak úgy tűnt, hogy végre valami mást lát bennem, és hiányolta, hogy elvesztettem azt, aki voltam.

Megvonta a vállamat. – Igen. Az első lakótársam, aki azután volt, hogy elköltöztem otthonról, nagy kávéivó volt. Ő szoktatott rá.

A tekintete kiélesedett. – Pick mondta, hogy amint betöltötted a tizennyolcat, elhagytad a családodat. Most már semmi közöd hozzájuk.

Egy részem keserű akart lenni, és vissza akartam vágni, hogy "Azt hittem, nem akarsz beszélni", de egy nagyobb részem annyira örült, hogy végre beszélni akart.

A lehető leglazábban viselkedve azt mondtam: – Így van – miközben belekortyoltam az italomba.

– Miért? – kérdezte halkan, és a szemei megteltek zavarodottsággal. – Mi az istenért határolódtál el tőlük?

Majdnem kiköptem a kávémat, annyira fuldokoltam a döbbenettől. De tényleg, miért kellett ezt egyáltalán megkérdeznie tőlem? A Bainbridge-klán lerombolt minden lojalitást és együttérzést, amit valaha is éreztem irántuk, azon az éjszakán, amikor Knoxot börtönbe küldték. Könyörögtem minden egyes családtagnak, hízelegtem és sírtam, érveltem és kiabáltam velük. De egyikük sem mutatott felé semmiféle kegyelmet.

Bármi is történt vele az elmúlt hat évben – minden egyes sebhely a testén – az ő kezüktől származott.

És ezért elmenekültem tőlük, amint ez törvényesen lehetséges volt.

– Mert ők nem voltak számomra semmiféle családtagok – mondtam. – Amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk, nem voltak mellettem.

Megrázta a fejét. – De...

– Nem.– Felemeltem a kezem, mert nem értette. Nem érthette. Őt sem igazi család nevelte. – Az elmúlt néhány hónapban, mióta a Tiltottban dolgozom, megismertem, mi az igazi család. Összefognak, ha nehéz a helyzet, támogatják egymást, heccelik és ugratják egymást, bíznak egymásban, és legfőképpen elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Nekem sem az anyám, sem az apám, sem a testvéreim nem adták meg ezt. És az, hogy elhatárolódtam tőlük, a legkönnyebb, legbékésebb döntés volt, amit valaha is hoztam. Soha nem bántam meg.

– De mi lesz a főiskolával? – erőltette, és úgy nézett rám, mintha egy szavamat sem hinné el. – A nagy álmod. Úgy volt, hogy gyermekpszichológus leszel.

Sóhajtottam, szeretettel emlékeztem arra az álomra... de nem hiányzott az elvesztése.

Rápillantottam, és azt mondtam: – Úgy döntöttem, nincs szükségem puccos diplomára ahhoz, hogy embereken segítsek.

Kinyitotta a száját, de én feltartottam a kezemet, miközben az asztal felé indultam, és leültem, mielőtt a térdeimet a mellkasomhoz húztam, hogy átölelhessem őket.

– Amikor Gamble-ék házában laktam, mielőtt ideköltöztem, Noel tízéves öccse minden éjjel bemászott hozzám az ágyba, miután rémálma volt. Azt hiszem, másfél évvel ezelőtt ő és egy másik testvérük és egy húguk az anyjával éltek... aki elhanyagolta őket. Alultáplált és félholt volt, amikor Noel rájött, milyen rosszul vannak.Ezért felkapta mindhárom testvérét, és beköltöztette őket magához. De a kis Colton még mindig szorong, aggódik, hogy az anyja visszatér, és elviszi, visszarángatja abba a másik életbe.

Knox lassan hátra tolt egy széket, és leereszkedett rá. Mosolyogtam, ahogy néztem őt, imádtam ezt, imádtam, hogy megoszthatok vele valamit.

Az elmúlt túl sok évben, valahányszor volt egy boldog pillanatom, és késztetést éreztem arra, hogy elmeséljem neki a napomat, olyan volt, mint egy kés a gyomromba, amikor eszembe jutott, hogy többé nem osonhatok ki a fák közé, és nem mondhatok el neki semmit.

De most itt volt, és meghallgatott.

– Végül rákerestem a neten, hogy mit kell tenni a rémálmokkal küzdő gyerekekkel, aztán alkalmaztam néhányat a javaslatok közül. Meg kell hallgatni és meg kell érteni, ezért megkérdeztem tőle, és ő tényleg mindent elmondott. Aspen már elmesélte valamennyire, de még szívszorítóbb volt Colton szemszögéből hallani. Úgyhogy megnyugtattam, ahogy mondták, és tudattam vele, hogy Noel most már megkapta a teljes felügyeleti jogot, nem kell aggódnia. És megpróbáltunk kitalálni valamit a félelem leküzdésére. A cikk, amit olvastam, éjjeli lámpákról és biztonsági tárgyakról szólt, és néhány szórakoztató, sötétben játszható játékról, amivel legyőzhetjük a félelmeit. Így hát megkértem, hogy sötétben keressen a szobában néhány apróságot, amit én vettem neki, és sötétben világító csillagokkal csomagoltam be. Vettem neki egy szerencsét hozó nyúlláb kulcstartót, az egész magyarázattal, hogy miért hoz szerencsét, aztán a nyúllábhoz egy kulcstartó méretű, leheletfrissítő spray-s flakont erősítettem. Azt mondtam neki, hogy ez szörnyriasztó, így ha valaha is félve ébredne fel, csak be kell fújnia a szájába, és kifújnia, hogy távol tartsa a rossz álmokat.

Knox kíváncsian felvonta a szemöldökét. – És ez tényleg működött? – Huncut vigyort küldtem felé. – Persze, hogy működött. A gyerek még csak tízéves.

Amikor megrázta a fejét, és az ajkai megrándultak, mintha mosolyogna, a szívem megdobbant. – Honnan jött az ötleted a szörnyriasztóval kapcsolatban?

Megvonogattam a vállamat. – A cikkben az állt, hogy legyünk kreatívak, és az eladó spray ott lógott a nyúlláb mellett, így jött az ötlet. De a történet tanulsága: soha többé nem jött be éjszaka a szobámba.– Kivirult a mosolyom. – Annyira kielégítő és csodálatos volt, hogy tényleg segítettem neki. Noel és Aspen megdöbbentek, hogy mennyivel több energiája van, mióta átalussza az éjszakát. Én csak... nem is tudom, hogyan írjam le, ez mennyire jó érzéssel töltött el. És ha belegondolok, én még egy órát sem ültem végig a főiskolán.

Knox kifújta a levegőt, miközben engem nézett. Aztán bólintott, miközben talpra állt. – Akkor rendben van – mondta. – Meggyőztél arról, hogy elégedett vagy az életeddel. Ez minden, amit valaha is akartam.

Ahogy kilépett a konyhából, utána bámultam.

A kijelentése teljesen megdöbbentett. Összességében sosem mondtam volna magam elégedett embernek. Inkább idegesnek és beteljesületlennek, mintha valami lényeges dolog hiányzott volna belőlem, mert ő hiányzott. De hallani, hogy ezt mondja, és aztán csak úgy... elmegy?

Nem.

Felpattantam, utána siettem, és a nappaliban értem utol.

– Hé!

Úgy nézett ki, mintha már kész lett volna elmenekülni a szobájába, de megállt, és visszafordult felém.

Kinyitottam a számat, de nem tudtam, mit mondjak. Biztosan nem akartam bevallani neki, hogy mióta elment, csak fél embernek érzem magam, és még mindig vágytam arra a kapcsolatra vele. Újra egésznek kellett lennem.

Ezért úgy döntöttem, hogy most rajta a sor, hogy beszéljen.

– Most lenne egy kérdésem hozzád.

Hátra felé araszolt, és félénk pillantást küldött rám, a tekintete fátyolos volt. De válaszolt: – Mi lenne az?

– Miért ölted meg Jeremyt?

Sóhajtott egyet, és kezével végig simította a borostát a fején.

Tudtam, hogy önvédelemből tette. Tudtam. De hallani akartam, ahogy kimondja. – Csak... már csak két hét volt hátra a szabadulásig. Nem gondoltad, hogy elkapnak, vagy csak nem törődtél eléggé a szabadságoddal?

Reméltem, hogy egy ilyen vádaskodás magyarázatot csal ki belőle, és a szeme valóban kitágult, mintha nem tudná elhinni, hogy ilyesmit kérdezek. Őszintén szólva, én sem tudtam elhinni, de hajlandó voltam bármit megpróbálni, hogy megtörjön.

– Úgy állítod be, mintha valami nagyszabású, kitervelt összeesküvés lenne, mintha szándékosan öltem volna meg.

Imádkozva, hogy jó nyomon járok ezzel a kérdéssorral, megvonom a vállam.

– Nos, nehéz másképp gondolni. Nemrég szállították Statesburgbe valami floridai börtönből, ahol néhány nappal a támadásod előtt lelőtt valakit, és megpróbálta megölni a volt barátnőjét. De, ó, ha azt akarod mondani, hogy az egész véletlen egybeesés volt, hogy nem szándékosan oltottad ki az életét, akkor egy kicsit többre lesz szükséged, hogy meggyőzz.

– Azt sem tudtam, hogy ki ő – morogta halkan.

A szemében forrongtak az érzelmek; olyan közel járt ahhoz, hogy az egész csak úgy elszabaduljon. Úgyhogy felhorkantam, mintha ezt egyáltalán nem venném be. – Bocsáss meg, ha még mindig nem hiszek neked. De az apja miatt kerültél börtönbe.

– Nem – felemelte a hangját – A te apád az oka annak, hogy én börtönbe kerültem. Az a fickó csak az ügyvédje volt, és a munkáját végezte. Fogalmam sem volt róla, hogy az a punk az ő fia.

– De én megmondtam neked Jeremy nevét. Beszéltem neked arról, hogy milyen hátborzongató volt. És te csak úgy, elfelejtetted ezt, mi?

– Soha nem hallottam a nevét – köpte a szavakat Knox. – Soha nem láttam őt a börtönön belül vagy kívül azelőtt a nap előtt. Nem igazán tartanak találkozót az új raboknak.

Megforgattam a szemem. – Mindegy.

– Mondtam, hogy kurvára nem tudtam, hogy ki volt!

Felugrottam, megijedtem az üvöltésétől, pedig az elmúlt percekben én uszítottam. Még mindig nem számítottam rá.

Az erek kidudorodtak a nyakán, és zihálva fújta ki a levegőt. Ujjai újra és újra begörbültek, emlékeztetve a kárra, amit a pihenőszobában okozott azon az éjszakán, amikor megcsókolt. Rájöttem, hogy már majdnem megint azon a ponton volt, mert túlságosan erőltettem, sajnálkozva a szívemre szorítottam a kezem, és azt suttogtam: – Akkor mondd el, mi történt valójában!

A szempillái megrebegtek, mintha csak most jött volna rá, hogy játszottam vele, és tudta, hogy nem tartom hidegvérű gyilkosnak. Kifújta a levegőt, és hátrált tőlem. – Nem mondhatom el, mi történt velem odabent.

Reménykedő kis mosolyt küldtem felé. – Rendben. Ne most. De talán majd egyszer.

Megrázta a fejét, és kísértetiesen nézett. – Nem. Soha.

Megpördülve kiszaladt a lakásból, otthagyva engem, és csak ott álltam, a világ legnagyobb seggfejének éreztem magam, amiért ennyire erőltettem őt.

 

25. fejezet

 

Felicity

 

Hat évvel korábban

Fordította: Maya

 

– És mit csináltál az igazi születésnapodon? Csinált neked valamit a családod?

A szempilláim felrebbentek, amikor Knox kérdése a mellkasán keresztül a fülembe visszhangzott, ahol az arcomat a szívveréséhez szorítottam. Miután csúcsra juttattuk egymást, a földre hanyatlott, és az ölébe húzott. Most egymást öleltük, miközben a meleg egy kómához hasonló állapotbaringatott minket.

– Mmm? – motyogtam, mielőtt a fejünk felett a fába vésett szívre mutattam. – Semmi sem olyan csodálatos, mint ez.

– De kaptál valamit, igaz?

Nem értettem, miért akart ma annyira beszélgetni az ölelkezés helyett. Először aggódtam, attól féltem, hogy továbblépett és talált valaki mást. De most, hogy itt voltam a karjaiban, az volt az utolsó aggodalmam, hogy elveszítem.

– Persze, hogy csináltak valamit – forgattam a szemem. – Anyám a partiszervezés királynője. Imádja, ha van oka megünnepelni nagyjából bármit. Homárt rendelt, és a legközelebbi barátaik közül is meghívtak néhányat.

– Homárt? – Knox felhorkant. – Jó hallani, hogy megszerezték az összes kedvenc ételedet.

A szarkazmusa nem maradt el. – És azt mondtad, hogy az legközelebbi barátaik?

Bólintottam. – Apám néhány munkatársa, anya jótékonysági eseményeinek tervező társai és családtagjai, az ügyvédjük...

– Az ügyvédjük? Elhozta a kellemetlen fiát? Hogy is hívják? Jeremy?

– Igen – sóhajtottam, és közelebb kuporodtam hozzá. – Ő is ott volt.

Simogatni kezdte a hajamat. – Nem próbálkozott nálad, ugye?

– Nem. Csak azzal ugratott, hogy tizenhat éves vagyok, és még sosem csókoltak meg.

– A segg. Várj, miért gondolta, hogy még sosem csókoltak meg, ha legutóbb, amikor látott, azzal vádolt, hogy szexuálisan aktív vagy?

– Valószínűleg azért, mert aznap, amikor megvádolt, helyre tettem őt mindezzel kapcsolatban.– Lusta módon a mellkasára rajzoltam az ujjammal a szeretlek szót.

– Én is szeretlek – nyomott egy csókot a halántékomra, és megkérdezte: – És ő nem próbált meg megcsókolni téged?

Megráztam a fejem. – Nem.

Ujjai megtalálták a hajamat. – Jól van. Kaptál valami jó ajándékot?

Összeszorítottam a fogaimat, és azt kívántam, bárcsak ne kérdezte volna meg. Így hát elmormoltam a választ, remélve, hogy ejti a témát. Csakhogy elkomorult, és a fülemet a számhoz eresztette. – Bocsánat, mi volt ez?

– Azt mondtam, hogy kaptam egy autót – motyogtam sóhajtva.

A szemei tágra nyíltak. – Szent szar! Tényleg? Egy kocsi? Milyet?

Idegesen felnéztem rá. – Nem vagy dühös?

– Mi? – Pislogott, és a homlokát ráncolta. – Mi a fenéért lennék mérges?

– Mert... – Elpirulva elfordítottam a tekintetem. – A szüleim csak úgy elmehetnek és vehetnek nekem egy vadonatúj...

Megfogta az állam, és rábeszélt, hogy felnézzek rá. – Nem tehetsz róla, hogy a te családodnak van pénze, az enyémnek meg nincs. Szerintem csodálatos, hogy van mit vezetned. Légy hálás, ne szégyelld a szerencsédet!

Adtam egy nem diplomatikus hangot, és hozzábújtam, azt kívánva, bárcsak átadhatnám neki a "szerencsém" egy részét, hogy ne kelljen mindig olyan keményen dolgoznia.

– Milyen márka? – kérdezte, a vállával megbökve az enyémet.

– Egy Audi.– Még időben néztem fel, hogy lássam, ahogy lenyűgözve felvonja a szemöldökét.

– Király. Meg akarom nézni. Várj! Megnézhetem?

Ahogy eszembe jutott egy ötlet, felkaptam a fejem. – Akarod vezetni? – ajánlottam fel helyette.

A szája tátva maradt, mielőtt kinyögte: – Ööö... a fenébe is, igen.

 

– A francba, City, még sosem ültem ilyen szép autóban. Az istenit, még az illata is király. Hát nem szereted ezt az új bőrillatot?

Az anyósülésről vigyorogtam rá, a lábaimat felhúztam magam mellé az ülésre, és az arcomat a térdemre támasztottam. – Téged jobban szeretlek.

– Dettó.– Rám vigyorgott, miközben a tenyerével végigsimított a kormánykeréken. – De el kell ismerned, hogy ez a kocsi nagyon kellemes.

Megvontam a vállamat, mert igen, szép autó volt, de nem éreztem, hogy az enyém lenne. Az előttem húzódó vezérlőpanelra nézve Knox felnyögött, miközben előrenyúlt, hogy végigsimítsa az ujjaival a műszerfalat.

Felvontam az egyik szemöldökömet, és megkérdeztem: – Fogod vezetni valaha is, vagy csak ülsz ott, és egész éjjel simogatod?

– Csitt! – Felemelte felém az egyik ujját. – Kiélvezem a pillanatot.

Lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, majd felsóhajtott. – Istenem, ez szép.

Csodálkozva ráztam a fejem. – El sem hiszem, hogy kivettél egy szabadnapot a munkából, csak azért, hogy beülhess a kocsim vezetőülésébe, és beleszagolhass.

– Ó, Uram. De igen!– Újra beszívta a levegőt, én pedig felnevettem. Aztán kinyitotta a szemét, és beindította a gyújtást. – Oké, vezessünk!

– Végre.

Túlzottan drámai sóhajomra megrándult az ajka. – Nem bánod, ha kiviszem az autópályára?

Egy mellékúton találkoztunk. Knox majdnem egy mérföldet túrázott, hogy odaérjen és találkozzon velem, ami nekem nem nagyon tetszett, de az ő ötlete volt. El kellett ismernem, hogy okos gondolat volt. Senki más nem volt a közelben.

Egy kézmozdulattal intettem neki, hogy menjen. – Vidd, ahová csak akarod!

Rám pillantott. – Veszélyes szavak, édesem. Mi van akkor, ha a hely, ami tetszik, az egy teljesen más város, messze innen, ahol egyikünket sem ismeri senki, és én összeköltözöm veled, és életünk végéig magam mellett tartalak?

Egy vigyor teljesen felpezsdített. – Akkor azt mondhatom, hogy taposs bele a gázba, hogy gyorsabban odaérjünk.

Enyhén kuncogva fordította figyelmét a kocsira, miközben óvatosan az útra húzódott. – Bárcsak így lenne. Ha most elmennénk együtt, valószínűleg örökké menekülnénk a szüleid elől. Soha nem találnék munkát, és egy héten belül csórók és hajléktalanok lennénk.

Sóhajtottam. – Pont most kell olyan gyakorlatiasnak és reálistának lenned, nem igaz?

– Őszintén? Igen, muszáj, különben talán kísértésbe esnék, hogy valóban valami pontosan ilyen hülyeséggel próbálkozzak.

Az izgalom repkedő pillangóként sepert végig a gyomromon a gondolattól, hogy megszökhetek vele, és soha többé nem jövök vissza, hogy soha többé nem kell aggódnom amiatt, hogy elosonjak, hogy vele lehessek. Felvillanyozott, hogy ő is ugyanezt akarja. Egy pillanatra elképzeltem, milyen lenne, ha most azonnal lelépnénk, és soha többé nem jönnénk vissza.

– Készen állsz, hogy megnézzük, mire képes ez a dolog? – kérdezte, kizökkentve az ábrándozásomból. Éppen elértük az autópályát, és megállt egy stoptáblánál.

– Hajrá!

Megemelte az egyik szemöldökét. – Biztos vagy benne?

– Csak menj! – Nevettem a tétovázásán, aztán felsikoltottam, és kapkodtam a fejemet, amikor kihajtott, felrúgva a port mögöttünk, és égette a gumit, amikor az aszfaltra értünk. – Ó, Istenem, te megőrültél!

– Azt mondtad, azt csinálok, amit akarok – kaptam tőle egy olyan pasik és a játékszereik szemforgatós pillantást, és erősebben nyomta a lábát a gázra. – Basszus, ez a teremtés tud mozogni.

Hátravetettem a fejem, és csatlakoztam az öröméhez, mert olyan felszabadító érzés volt.

Körülbelül egy mérföldön át tartotta a csúcssebességet, és elértük a 200 kilométer/órát, mielőtt úgy döntött, hogy visszavesz a tempóból. De a száguldás még mindig mindkettőnket átjárt, amikor lekanyarodott egy másik kavicsos útra. – A fenébe, ez jó móka volt – lihegte ki,miközben talált egy rést, ahová behúzódhatott, ahol egy fasor részben eltakart minket.

Miután leállította a motort, lekapcsolta az összes lámpát, így csak a holdfény szűrődött be az ablakokon, aztán szembefordult velem. Én is szembefordultam vele. Láttam az elégedett mosolyt az arcán, ahogy megfogta a kezem. – Köszönöm. Ez mókás volt.

Bármi, amiben ő is benne volt, az nálam szórakoztató volt, így csak vállat vontam.

– Örömömre szolgált.

Néhány másodpercig még figyelt, és a hüvelykujjával végigsimított a kézfejemen, mielőtt felsóhajtott. – Istenem, de hiányoztál. Annyira hiányoztál, hogy kurvára megijedtem. És olyan volt... olyan volt, mint egy nagy, nyomorúságos előérzet, hogy milyen lesz az életem nélküled.

Zavartan ráncoltam a homlokom. – Nélkülem?

Bólintott, és kinézett az első ablakon. – Soha nem aggódsz emiatt? Amikor valami kezd túl jól alakulni számomra, mindig kiborulok, mert azt hiszem, hogy mindjárt elveszik tőlem.– A holdfény visszatükrözte az összes aggodalmat az arcán, amikor visszafordult felém. – És nem tudom, mit tennék, ha elveszítenélek.

– Hát, engem nem fogsz elveszíteni – nyugtattam meg, és átnyúltam az üléseken, hogy megsimogassam az arcát. – Ennél sokkal nehezebb megszabadulni tőlem.

– Megígéred? – Megfogta a kezemet, megfordította, hogy egyenként megcsókolja a tenyereimet.

– A szívemre esküszöm.– Előrehajoltam, hogy megcsókoljam őt, de morogtam, amikor a sebességváltó és a pohártartók az utamba kerültek. – Szálljunk be hátra! Szeretnék hozzád bújni.

Kéjes vigyor futott át az arcán. – Á, fel akarod avatni az új kocsidat, mi?

Felhúzogattam a szemöldökömet és kuncogtam. – Valami olyasmi.

Ahelyett, hogy kinyitottam volna az ajtót, és így szálltam volna be hátra, a két első ülés közé másztam, és végig röhögtem.

– Mmm, szép kilátás.– Knox keze a hátsómon landolt, miközben megpróbáltam átpréselni a csípőmet, és egy hümmögéssel lezuhantam a hátsó ülésre.

Mivel képtelen voltam uralkodni a nevetésemen, a hasamat fogtam, és oldalra csúsztam, hogy ő is átférjen.

Azonnal beleverte a térdét a középkonzolba. – Aú! A francba.

Elkezdtem felé nyúlni. – Jól vagy? – De ő már botorkálva haladt előre, és nekem félre kellett ugranom, hogy ne legyen az útjában.

Kuncogva és kifulladva, ügyetlenül landolt mellettem, majd addig tekergőzött, amíg a megfelelő irányba nem ült. Aztán kifújta az oxigént, és így válaszolt: – Igen, jól vagyok.

Odakuporodtam hozzá, és megmasszíroztam a térdét. – Akarsz rá egy csókot, hogy jobb legyen?

Megrázta a fejét. – Valójában nem. Azt hiszem, az ajkam még jobban megsérült. Talán inkább azt kellene megcsókolnod.

Megcsaptam a mellkasát. – Hazug!– Nem ütötte meg semmijét, ami akár csak távolról is az arca közelében lett volna.

Vigyorogva az ölébe rántott. – Mit szólnál, ha mégis megcsókolnál ott?

Így is tettem. A következő pár percben csak lassú, kábító csókokon osztoztunk. Keményedett alattam, és tudtam, hogy nedves vagyok, de egyikünk sem tett semmit.

Egy hosszú, elégedett sóhaj után elhúzta az ajkait az enyémről, és a homlokunkat egymáshoz nyomta, miközben lustán dörzsölte a hátamat. – Néha azt kívánom, bárcsak ne estem volna beléd ennyire. Nem aggódnék annyit, és csak a szórakozásunkra koncentrálhatnék.

– Nem kell aggódnod, Knox! – Megcsókoltam az arcát. – Még ha ideiglenesen el is válnánk, én mindig veled lennék.– A mellkasára helyezve a kezem, a lelkem teljes őszinteségével a szemébe néztem. – És mindig visszatalálnék ehhez.

A kezemet befedte a sajátjával, és még erősebben a szívéhez szorította. – Folyton azon gondolkodom, hogyan lehetne ezt működőképessé tenni – vallotta be érdes hangon. – Ezen a nyáron te lettél a legfontosabb dolog a világomban, és én csak a legjobbat akarom neked, de... mi van, ha nem én vagyok a legjobb neked?

– Az vagy– erősködtem. – Istenem, fel sem foghatod, valószínűleg azért, mert korábban nem ismertél, de te adtál nekem... nem is tudom, hogy magyarázzam el, de valami kivirágzott bennem, mióta találkoztunk. Már nem érzem magam értéktelennek, feszélyezetten alkalmazkodónak. Olyan, mintha felébresztetted volna az igazi énemet, és ez a személy különleges.

– Persze, hogy különleges vagy. Te vagy a legkivételesebb ember, akit ismerek. Már akkor láttam, amikor először összefutottunk az erdőben.

– Nos, én nem. Egyáltalán nem láttam magamban semmi figyelemre méltót, amíg meg nem mutattad, hogy mi lehetek. Szóval soha ne gondold, hogy nem te vagy a legjobb nekem. Oké?

Ujjait a hajamba fonta, és a szemembe nézett, mielőtt azt mondta: – Hozzám jössz feleségül?

Tátva maradt a szám.

Megrázta a fejét, és gyorsan korrigálta: – Úgy értem, egyszer, a nagyon távoli jövőben, amikor már nem kell aggódnunk a családunk, az iskolánk vagy bármi más szarság miatt. Amikor idősebbek leszünk.

– Igen – suttogtam, és olyan erősen ráztam a fejemet, hogy akár képes lettem volna agyrázkódást előidézni magamnak. – Igen! – Közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de ő elkapta az arcom, megállított, a szemei az enyémet kutatták.

– Biztos vagy benne? Nem lesz könnyű, és fogalmam sincs, hogyan fogjuk megoldani. De gondolkodtam. A két hét alatt végig, amíg nem voltál itthon, rólunk gondolkodtam, és arról, hogyan tudnánk ezt megoldani.

– És? – noszogattam, kíváncsian, hogy milyen következtetésre jutott.

– És nekem... nekem munkára van szükségem, egy tisztességes munkára, valami elég tiszteletre méltó munkára. Szóval... tudom... azt hiszem, tudom, mi akarok lenni.

Felvillanyozódtam, túlságosan izgatottan hallgattam, mit akar mondani. – Micsoda?

– Nos... szeretem az erdőnket. Szeretem a növényeket és a kétkezi munkát, és azt, hogy körülvesz a természet. Azt hiszem... mit szólnál ahhoz, ha mondjuk én vezetnék egy faiskolát?

– Egy faiskolát akarsz vezetni? – Nem számítottam ilyen ötletre, de tetszett. Tulajdonképpen imádtam, és tökéletesen el tudtam képzelni Knoxot egy ilyen szakmában.

Megvonta a vállát, és hirtelen szégyenlősnek tűnt. – Tudom, hogy valószínűleg egy darabig dolgoznom kellene egy ilyenben, megtanulni a szakmát, tudod. De talán néhány év múlva, amikor már összegyűjtöttem némi pénzt... – Megint megvonta a vállát. – Ki tudja? Talán tényleg működne.

– Persze, hogy működne – terült szét mosoly az arcomon. – Én pedig üzleti menedzsmentet tanulhatnék, így tudnék segíteni a jogi papírmunkában.

Meglepődve pillantott rám. – Nem kell ezt tenned.

Megragadtam a karját, és megráztam. – De én akarom. Mindenben a társad akarok lenni.

Összefonta az ujjainkat. – Én is ezt akarom.

Közelebb hajoltam hozzá, a szám az övéhez ért. Az ajkaink összeértek, és hamarosan nehezen lélegzettünk, és egymásnak feszültünk.

Mire a tenyere a pólóm alá csúszott, annyira fel voltam pörögve, hogy azt hiszem, el tudtam volna élvezni, amint megérintett. – Még mindig a zsebemben van az óvszer – mondtam a fülébe.

Ő felnyögött, a csípője felemelkedett, hogy erősebben nyomódjon a lábam közé.

– Jézusom, City. Te aztán szeretsz csábítani engem.

– Úgyis összeházasodunk – hízelegtem, miközben ujjaimat lassan lecsúsztattam a hasán. – Ez eléggé olyan, mintha már férj és feleség lennénk.

Nem állított meg, amikor kigomboltam a farmerját. A fejét hátradöntötte a bőr ülésnek, és lihegett, amikor a kezembe vettem. – Biztos vagy benne? – kérdezte végül. – Még csak tizenhat éves vagy. Ha egyszer megtörtént, soha többé nem lehetsz szűz. Én pedig képes lennék évekig a harmadik bázison maradni. Nincs okod a kapkodásra.

Homlokomat az övéhez szorítottam, és erősebben pumpáltam, hogy a kezembe nyomódjon. – Minden lehetséges dolgot meg akarok osztani veled, Knox Arrow Parker. Kérlek, szeretkezz velem!

Abban a pillanatban, ahogy az ellenállása megtört, keményen megcsókolt, és megragadta a ruhámat, lerántotta a fejemen a pólómat. Hátranyúltam, és kicsatoltam a melltartómat. Lecsúsztatta a pántokat a vállamról, és végigcsókolta a kulcscsontomat, egészen a melleimig. Amikor a szájába szívta az egyik mellbimbómat, a fejébe kapaszkodtam, és nyöszörögtem.

– Knox.– Megmozdultam az ölében, és a combjához préselődtem, hogy enyhítsem a lábam közötti nyomást. – Légy óvatos, különben elélvezek, mielőtt még elkezdenénk.

– Jó – csúsztatott le az öléből az ülésekre, hogy a hátamon feküdjek, a gerincem a bőrhöz simult. – Azt akarom, hogy legalább egyszer elélvezz, mielőtt elkezdjük, így tudom, hogy tényleg készen állsz.

– Kész vagyok – bizonygattam magas hangon, miközben lecsúsztatta a lábamról a rövidnadrágomat és a bugyimat.

Csak vigyorgott, mielőtt levette az ingét. Aztán előrehajolt, és megcsókolt... a lábam között. A hátam meghajlott, és belekapaszkodtam a hajába. A nyelve gyorsan cikázott, és a testem megmerevedett, enyhülést keresve, miközben élvezte a növekvő nyomást. A nevét ziháltam, és ő tudhatta, milyen közel vagyok, mert belém nyomta két ujját.

Szinte azonnal felkiáltottam az orgazmustól.

Mikor végre lenyugodtam, felült, és lefelé rángatta a nadrágját a combjáról. – Istenem, elképesztő vagy – motyogta, miközben megtalálta az eldobott rövidnadrágomat, és előhalászta az óvszert. De amint a kezében volt, megállt. – Biztos vagy benne? – Felemelte, és megrázta a fejét. – Még várhatunk. Nekem megfelel a várakozás.

– Húzd fel! – mondtam, szétnyitottam a lábam, és megérintettem magam. – Többre van szükségem.

Beszívta a levegőt. – Bassza meg, City! Ez annyira szexi.

– Emlékszem, azt mondtad, mennyire szeretnéd látni, ahogy ezt csinálom magammal – nyöszörögtem, és meggörbítettem a hátam, amikor egy olyan ponthoz értem, ami valóban jól esett.

– Kétségtelenül te vagy a valaha volt legjobb barátnő. Annyira nem érdemellek meg téged.

Ujjai remegtek, amikor kinyitotta a csomagot, és óvatosan felhúzta az óvszert. Miután felöltözött, felém fordult. – Bármikor megállhatunk, bébi. Ezt soha ne felejtsd el!

Bólintottam. – Oké. Miért remegsz ennyire?

Még a nevetése is megremegett, ahogy fölöttem mozgott. – Mert kurvára ideges vagyok. Szeretném, ha ez csodálatos lenne számodra, és tényleg fogalmam sincs, mit csinálok.

Miután a csípőjét a lábaim közé helyezte, és a karjaival megtámasztotta a felsőtestét a fölöttem, megérintettem az arcát. – Gondolod, hogy ez jó lesz neked?

Felhorkant. – Ó, ehhez kétség sem férhet.

– Akkor nekem is jó lesz.

Miután kifújta a levegőt, és bólintott, hálás mosolyt küldött felém.

– És én még olyan biztos voltam benne, hogy nekem kell majd beszélnem veled, és megnyugtatnom téged.

– Remekül csinálod – próbálkoztam, és játszottam a szerepemet.

Megrázta a fejét, és elvigyorodott. – Fogd be, okostojás! – Aztán a farka hegyét a bejáratomhoz nyomta.

Mindketten beszívtuk a levegőt.

– Oké, most már ideges vagyok – mondtam.

– Abbahagyom.– Azonnal elkezdett elhúzódni.

– Ne! – visszahúztam magamhoz. – Csak... tudnál lassabban haladni? Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon lassan. Mint a csiga. Kérlek.

Kifújta a levegőt, és a homlokát az enyémhez szorította. – Ez már a terv része volt.

– Rendben, oké. Rendben. Akkor készen állok.– Vettem egy bátorító lélegzetet, de ő csak figyelt, mielőtt megfogott egy kis darabot a hajamból, és az ujja köré tekerte.

– Tudod, azon az első napon az erdőben, soha az életben nem gondoltam volna, hogy itt kötünk ki. Fogalmad sincs, milyen kiváltságosnak érzem magam, hogy veled lehetek.

Vakító szerelem töltötte meg a mellkasomat. Megérintettem az arcát, és azt suttogtam: – Én is pontosan ugyanígy érzek.

Továbbra is engem bámult, miközben elkezdett belém nyomulni. Az ismeretlen feszülés miatt megragadtam a karját. A szemei tágra nyíltak, amikor megállt, és azt suttogta: – Hűha –, aztán aggódva összeráncolta a szemöldökét. – Hogy vagy?

Bólintottam. – Jól.– Még akkor is, ha egyáltalán nem voltam benne olyan biztos. Valahogy teljesen ki akartam szállni a dologból, de ezt nem mondhattam el neki, miután annyi energiát fektettem abba, hogy rábeszéljem. De azért lassan haladt, ahogy kértem, úgyhogy ezt értékeltem. A világ összes idejét megadta nekem, hogy alkalmazkodjak hozzá.

Ez azonban megviselte. A homlokán gyöngyözött az izzadság, az arca kipirosodott a feszültségtől, és a karjai remegni kezdtek.

– Szeretlek – mondtam neki.

– Én is szeretlek.– Mélyebbre csúszott, és áttört valami gátat, amitől összerezzentem. Teljesen megdermedt. – City?

– Jól vagyok. Jól vagyok. Ne hagyd abba!

Mélyen elmerült bennem, és megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy most tudok-e mozogni. Annyira közel vagyok, hogy félek, hogy azonnal elmegyek, amint megteszem.

A kezeimet végig simítottam, hogy körülöleljem a farpofáit. – Akkor mozdulj meg!

Megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy együtt menjünk el.

– Bébi, én már elélveztem. Most te jössz.

Láttam az arckifejezésén, hogy vitatkozni akart velem, de a késztetés, hogy előre megmozduljon, átvette az irányítást, és kihúzódott, majd újra teljesen betolta magát. Ezúttal egyáltalán nem fájt, de még mindig... furcsa érzés volt. Knox felnyögött, és a nyakamba temette az arcát. – Ó... a francba. Olyan jó érzés.

Végigsimítottam hátul a haján és a hátán. – Imádom megérinteni a csupasz hátadat. Mondtam már neked, hogy mennyire szeretlek itt megérinteni... – Az ujjaimmal végigsimítottam a hátán, mielőtt a feszes fenekére csúsztattam őket, és erősen a megmarkoltam – És itt.

– Szeretlek, és kész!– Felemelte az arcát, hogy megcsókoljon, és még céltudatosabban kezdett el lökdösni. Úgy tűnt, a belső izmaim alkalmazkodtak az ismételt behatoláshoz, és a feszülés valójában... kellemes lett, amíg – beszívtam a levegőt, amikor egy olyan pontra ért, amit sokkal jobb volt, mint kellemes.

– Ó! Csináld még egyszer!

– Mit? Ezt? – Megismételte, egy kicsit nagyobb intenzitással. Ívbe hajolt a hátam alatta és felnyögtem. Mélyebben csókolt. Abban a pillanatban, amikor nyelvünk összeért, lefelé csúsztatta egyik kezét, és ujjai közé fogta a csiklómat. A lökés hatására elélveztem.

Knox felnyögött, belemarkolt a hajamba, és követett a viharba.

Átöleltük egymást, csókolóztunk, majd egymás nyakába lihegtünk, amikor levegőre volt szükségünk. Miután elcsendesedett a bensőm, és a testem befejezte a remegést, kisöpörte a nedves hajat az arcomból, és megcsókolta az arcomat.

Felvigyorogtam rá, és azt suttogtam: – Hazafutás, bébi!

Nevetett, és a vállamhoz szorította a homlokát. – Nem hiszem el, hogy épp ezt csináltuk.

– Én sem.– Megsimogattam nedves bőrét, és megcsókoltam a feje oldalát, majd a halántékát. Az arcát. – De azért elég klassz volt, nem igaz?

– Ha a klassz alatt a valaha volt legcsodálatosabb dolgot érted, akkor persze.– Felnézett rám. – Jól vagy?

Felhorkantam. – Ha a jól alatt azt érted, hogy teljesen csodálatos, akkor persze.

A válaszomon kuncogva kihúzta magát belőlem, és elkezdett felülni. – Valószínűleg összenyomlak.

Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy rendben, nekem ott tetszik, ahol van. De oké, tényleg úgy éreztem, hogy egy kicsit összenyomott. Felültem mellé, és arra gondoltam, hogy kínosan kellene éreznem magam, amiért meztelenül ülünk egymás mellett az új autóm hátsó ülésén, de még egy csipetnyi kínos szégyenérzetet sem éreztem.

Lenézett az ölébe, és furcsa hang jött ki a torkán. – Oké, az első használt óvszerem. Mi a fenét csináljak ezzel az izével?

– Ööö... kidobod az ablakon?

Elkezdte lehúzni, miközben én felkeltem, és áthajoltam az első ülésen, hogy gyújtást adjak a kocsira, és letekerjem neki a hátsó ablakot.

– A francba – sziszegte. – Vér van rajta. Biztos, hogy jól vagy?

Visszapottyantam mellé, és a szememet forgattam. – Nekem ez volt az első alkalom; gondolom, vérnek kellett ott lennie.

– Tudom, de... most éppenséggel nézem azt a kibaszott vért, és... még mindig fáj? Mennyire fájt? Ne hazudj nekem! Mert ha nem vagy jól...

– Knox!– Mindkét kezemmel átfogtam az arcát, és a szemébe mosolyogtam. – Több, mint jól vagyok. Csodálatosan vagyok. És nem, egyáltalán nem fáj.

– De fájt? – erőltette, aggodalom ráncolta össze a vonásait.

Elgondolkodva hunyorogtam, és bevallottam: – Talán egy fél másodpercig, de aztán olyan jó érzés volt, hogy az első kis szúró fájdalom is megérte.

– Ez az igazság?

– Igen – biztosítottam.

Megcsókolt egyszer, majd kidobta a használt óvszert az ablakon, hogy megragadhassa az arcom, és mélyebben csókolhasson. – Köszönöm – mondta, és az ölébe húzott. – Köszönöm életem legjobb nyarát. Alig várom, hogy még húszat megoszthassunk egymással, és utána még húszat.

– És mi lesz a téllel és az ősszel meg a tavasszal?

– Azokat is. Alig várom, hogy minden évszakot veled tölthessek.– Közelebb hajolt, hogy újra megcsókoljon, de a hátsó ülést fény töltötte be.

Hunyorítottam a hirtelen fényesség ellen. – Mi...

– Francba, francba, francba, francba!– Lerakott a lábáról. – Jön egy autó!

– Ó, Istenem! – Erre egyáltalán nem számítottam, és leugrottam róla, miközben eltakartam a mellkasomat.

– A ruhákat. Most! – parancsolta, első dolga volt megtalálni a boxerét, és felrántotta.

– Nem találok semmit – jajgattam, a pániktól még homályosabb lett a fejem, és képtelen voltam megtalálni a ruháim akár egyetlen darabját is.

– Tessék. Nálam van a bugyid.– Odadobta nekem, én pedig igyekeztem felhúzni, véletlenül bordán bökve őt.

– Bocsánat.

– Ne aggódj emiatt! Csak siess!

Kinéztem az ablakon a közeledő fényszórókra. – Talán elhajtanak mellettünk, és észre sem vesznek minket. – A fasor némileg eltakart minket.

Kivéve, hogy az autó lelassított, és behúzódott a kocsim mögötti helyre.

Knox megrázta a fejét. – Nem hajtanak el mellettünk.

Nyöszörögtem, az ujjaim hirtelen a világ legügyetlenebb függelékeivé váltak. – Nem tudom felvenni a melltartómat.

Felhagyott a nadrágja kibogozásával, hogy segítsen nekem a melltartómmal. Éppen csak bepattintottuk a helyére, amikor a másik járműtől ajtók csapódtak. Visszatartottam a lélegzetemet, amikor a nyitott hátsó ablakon keresztül közeledő léptek hallatszottak.

Knox és én csak alsóneműben szorongattuk egymást, amikor egy férfihang azt mondta: – Felicity?

Összerezzentem Knox mellett, és felnéztem a szemébe. – Ez Max.