5.-6. Fejezet

 

5. fejezet

 

Felicity

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Suzy

 

Ennek meg kellett történnie. A Bainbridge család sorsa az volt, hogy nyilvánosan keresztezze útját a Parker családéval. Csak annak örültem, hogy az apám vagy Garrett nem volt ott, amikor történt.

Anya elvitt engem a hölgyek butikjába a Broadwayn, hogy kapjak egy ruhát a bálra, amit ő és a barátnői rendeznek jótékonysági adománygyűjtés céljából. Fogalmam sem volt, hogy az emberek miért fizetnek pénzt azért, hogy nézzék, ahogy más emberek felvonultatják a lányaikat puccos, haszontalan ruhákban, de az éves bálok mindig több pénzt hoztak, mint más adománygyűjtések.

Anya egy órán belül megtalálta számomra a kedvenc ruháját, csupán egy féltucatot kellett felpróbálnom. Egy műanyagzsákban volt a karján átvetve, amikor elhagytuk a butikot. Balra fordultunk, hogy a kocsijához menjünk, amikor meg kellett torpannunk, nehogy elgázoljon minket a szomszéd barkácsüzletből kilépő lármás csőcselék.

Egy csapat beszédes, hiperaktív fiú vett körül két nőt, a fiatalabb egy babát szorított a mellkasához.

Szinte abban a pillanatban rájöttem, hogy Parkerék azok, amikor anyám zihált és hátrarántott tőlük.

Mrs. Parker is megdermedt, mire a lánya megállt,és kérdőn felnézett, mielőtt a tekintete találkozott az enyémmel.

Be kellett ismernem, Knox testvére csinos volt. Sötét haja és szeme volt, pont, mint Knoxnak, de a csontozata sokkal törékenyebbnek és nőiesebbnek tűnt, míg a fiú izmosnak és tömörnek, férfiasnak. A lánynak a mellei is nagyok voltak. Ahogy a nyűgös csecsemőt ringatta, a póló alatt kinyúltak és megemelkedtek.

Garrett kedvelte a nagymellű lányokat. Túl gyakran akadtam rá és Tadre pornót nézve ahhoz, hogy ezt ne tudjam. Valószínűleg ezek tetszenének neki.

És ekkor jöttem rá, hogy egy lány dudáit nézegetem. Felkaptam a tekintetem, hogy lássam a szemei alatti táskákat.

Mercedes Parker túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ilyen megviselt legyen. Együttérzés lángolt fel bennem.

Bár ő nem osztozott az érzésben. Amikor találkozott a tekintetünk, a szemei összeszűkültek. Szinte mintha kihívott volna, letépte a sapkát a lányáról, felfedve a sűrű vörös hajjal teli fejet. Aztán eléggé elfordult ahhoz, hogy láthassam a gyerek arcát, különösen a ragyogó kék szemeit.

– Istenem– böktem ki, túl döbbenten ahhoz, hogy a gyerek bámulásán kívül mást csináljak.

Tudtam, hogy váratlan volt, amikor a szavak elhagyták a számat, de anyám még mindig úgy érezte, hogy meg kell szorítania a karomat, erősen.

Fájdalmasan szívtam be a levegőt. – Úgy értem… Ő csak… Úgy néz ki… – Anyám karszorítása egy amputáció kezdetévé vált, így lenyeltem a meglepettségem maradékát.

Mercedes Parker engem bámult. Az anyja is engem bámult. A francba, még a féktelen fivérei is megnyugodtak annyira, hogy rám bámuljanak. Anya és én sajnos alulmaradtunk, és tengernyi gyilkos pillantással voltunk körülvéve. Közelebb húzódtam anyámhoz, szinte féltem a sokbámuló Parkertől, csak hogy rájöjjek, anyám is engem bámul.

A csend uralkodott.

Fogalmam sem volt, ki fog először megszólalni vagy mit fog mondani, de a patthelyzetet megszakította a barkácsbolt bejárata feletti csengő csilingelése, ahogy ismét kinyílt az ajtó. Egy húsz kilós zsák száraz kutyaeledelt az egyik vállán átvetve és a másik hóna alatt egy barna papírzacskót szorongatva, Knoxabbahagyta a fütyörészést, amikor észlelte, hogy a családja megállt az ajtó előtt.

– Mi ez a csődület? – Egy szempillantással később a tekintetünk találkozott.

Hátra vetette a fejét, és a szája elnyílt. Aztán az anyámra nézett, és a tekintete elsötétült. Megfeszült állkapoccsal azt motyogta:– Hát, menjünk tovább. Nincs itt semmi látnivaló.

Az állam megremegett, és a családja vonakodva követte a parancsát, elhaladtak mellettünk, és utoljára egy kollektív barátságtalan nézést küldtek felénk menet közben. Hálás voltam Knoxnak, hogy megmentett minket a nézés általi haláltól, de meg is voltam sértve, mert látásra sem érdemesnek nevezett.

A családja sorának végén várt, hogy még egyszer ránézzen anyámra és rám. Aztán megölte minden fájó érzésemet azzal, hogy halkan azt mondta:– Hölgyeim – tiszteletteljes, ha nem is feszes hangon, mielőtt ellépett mellettünk, és a Parker klán többi tagja után ment.

A vállaim ellazultak, és a lélegzetem elakadt, ahogy megfordulva utána bámultam. De annyira rohadtul szép volt. Ahogy a vállai hátulról megnyúltak, miközben tartotta a kutyatápot, lélegzetelállító volt. És a hátsója egyszerűen csak…

– Ne bámuld azt a mocskot – sziszegte anyám, megrántotta azt a karomat, ami mostanra szinte teljesen elvesztette az érzékelését.

– De a baba... – Biztosan látta őt. Biztos, hogy tudta…

Pofonvágott. Erősen. Egyenesen az arcomon.

Az anyám nem volt a legmelegebb, legszeretőbb szülő a világon, de sosem ütött meg ezelőtt. Annyira sokkolt, hogy elhallgattam.

Bámultam, miközben fenyegető ujjal mutatott az orromra. – Nem tudom, honnan szedte az a kölyök a vörös haját, de nem az én egyik fiamtól. Megértetted?

Pislogtam, gyávának éreztem magam, mert szembesíteni akartam, és tudtam, hogy nem fogom. De ő tudta– valószínűleg mindig is tudta-, hogy a baba Garretté.

Hogy állhat csak úgy ott, és tagadhatja meg a saját vérét?

– Felicity? – tagolta az összeszorított fogai közül. – Megértetted?

Lesütöttem a tekintetem és bólintottam. Persze, megértettem és utáltam, amit hirtelen megtudtam.

– Jó. – Még egyszer megragadta a karomat, a szorítása még mindig erős volt. – Soha többé nem beszélünk erről.

Elvonszolt a kocsihoz, és én nem tudtam megállni, de utoljára visszanéztem. Mikor megtettem, Knoxis kezdett hátrapillantani.

Mindketten elfordultunk, amint szemkontaktusba kerültünk, de a tudatbizsergése, hogy akart egy utolsó pillantást rólam, elkísért a nap hátralévő részében.

Azon kaptam magam, hogy minden délután lelkiismeretesena házamhoz közeli erdő szélénlődörgök. Céltalanul bolyongtam a telekhatáron, és azzal a kis túlélőcsomaggal foglaltam le magam, amit magammal hurcoltam. És alkonyatkor csalódottan ballagtam haza.

Három nappal később megütöttem a főnyereményt, amikor egy alakot láttam a fák között felém lopakodni.

A szívem a torkomba ugrott.

Visszajött.

Nem látott meg, így behúzódtam egy fa mögé, és mögé osontam, ahogy elhaladt. Feldobódtam a közelségétől, az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a vigyort, de attól kiszökött. Rögtön azelőtt, hogy elhagyta volna a fák lombkoronáját és kiléphetett volna a tisztásra, ahonnan a gyepünk kezdődött, megköszörültem a torkom.

Riadtan megpördült és leguggolt, védekezően felemelve a kezeit. Az egyik marka tele volt egybűzös, használt pelenkával.

A nindzsaállása nevetségesen nézett ki, halálos szorítással kapaszkodotta pelenkába. A számra ütve kirobbant belőlem a nevetés. – Esküszöm, hogy sosem bocsátom meg, ha ellenem használod azt a pelenkát.

– Szent szar, Felicity. – Megrogytak a vállai, leeresztette a kezeit – és a pelenkát – az oldalához. Aztán kiegyenesedett teljes magasságába. – A szart is kiijesztetted belőlem.

Folytattam a vigyorgást. – Hát ja, szerintem sokkal ijedtebb lennél ma este, haa sheriff megjelenne a verandádon, mert egy kémkamerát telepítettünk Garrett szobájába. Ha legközelebb beteszed oda a lábad egy olyannal – a pelenka felé biccentettem –, a kamera fel fog venni.

Elmormolt egy káromkodást az orra alatt, és azonnal leejtette a pelenkát a lába mellett a földre. Bár egy szemöldökráncolás után gyanakodva nézett rám. – Most játszadozol velem? Tényleg telepítettek egy kémkamerát?

Komoran néztem rá, és a csípőmre tette a kezem. – Nyugodtan menj csak be, és nézd meg magad, hogy hazudok-e.

Knox egy pillanattal tovább figyelt. Majd kifújta a levegőt, és végigsimított a haján. Aztán vágyakozva nézte a házamat, mintha a Garrett ágyának megrongálása utáni késztetés több lett volna, mint amit el tud viselni, és visszafordult felém. – Miért segítesz nekem folyton, megmentve engem az elkapástól?

A kérdés váratlanul ért.

– Me-mert… – vállat vontam, és elnéztem. Nem mondhattam meg neki, hogy azért, mert ő elbűvölő; ez hülye indok lenne. Kivéve, hogy ez volt az oka.

Istenem, akkora idióta voltam.

– Mutatnom kell neked valamit – mondtam ehelyett, miközben elővettem a Kindle-ömet a vállamra vetett hátizsákomból, amiben rágcsákat és italokat és könyveket tartottam, amik segítettek elütni az időt, amíg megfigyelősdit játszottam és vártam, hogy felbukkanjon.

Ahogy bekapcsoltam és a fényképfáljokhoz lapoztam, Knox közelebb jött, amíg meg nem éreztem a pézsmás, almás fiúillatát. Az ujjaim ügyetlenkedtek. Megköszörültem a torkom, és végül odagörgettem a képhez, amit kerestem.

– Tessék. – Ráböktem, hogy kinagyítsam.

Knox a homlokát ráncolta, és kivette a Kindle-t a kezemből. – Honnan szereztél képet Bentley-ről?

– Bentley? – Egy pillanatnyi zavart homlokráncolás után ziháltam. – Úgy érted, a baba neve Bentley? – Amikor grimaszoltam, felnézett rám, felvont szemöldökkel.

Megköszörültem a torkomat, és rögtön megpróbáltam ellágyítani az arckifejezésemet.

Szórakozott vigyorral nézett rám.

– Bentley– ismételtem meg, ezúttal sokkal nyugodtabban. – Ez… – Akartam valami pozitívat mondani, de sosem hallottam senkiről, aki Bentley-nek nevezett volna el egy lánytés számomra ez furcsának hangzott.

Knox ajkai megrándultak, ahogy ráébredt a dilemmámra, és tetszett neki a szorongásom.– Mercy úgy gondolta, hogy autós névnek kellene lennie, mivelhogy ő Mercedes.

Bután bólintottam.– Hát, szerintem jó, hogy nem a Lamborghinit vagy a Porschét választotta vagy a… Ferrarit.

Felhúzta a szemöldökét. – Szóval szerinted a Bentleytényleg jobb, mint a Lamborghini, a Porsche és a… Ferrari?

Amikor rájöttem, hogy ő sem volt nagy rajongója a névnek, megkönnyebbülve elmosolyodtam és hozzátettem. – Nem igazán.

Lágyan elnevette magát. – Ja, naponta csesztetem őt a név miatt.

Jesszus, miért kellett olyan jól kinéznie, amikor mosolygott?

– Tényleg van Cobra és Speed nevű testvéred? – kérdeztem, csak hogy szóval tartsam és még több mosolygásra késztessem.

A nevetése erősebb lett, ahogy hátravetette a fejét. – Sajnos igen. Ahogy Hash és Rocket is.

– Hűha. Neked van a legnormálisabb neved a csapatból.

A derűtől csillogó szemekkel rázta meg a fejét. – Ja, de a középső nevem…

– Arrow[1]– motyogtam, mielőtt megállíthattam volna magam.

Amikor meglepetten hátrahúzódott, a szemeim tágranyíltak. – Úgy értem… – Ó, Istenem. Csapdába estem. Most már tudta, hogy egy ijesztő zaklató vagyok, aki a középső nevére vadászott.

Ahelyett, hogy rám szólt volna, lágyan elmosolyodott. – Igen – motyogta.– Arrow. A DC képregény, a Zöld Nyíl után. De ne kérdezd, hogy honnan jött a többi név a családban; eléggé biztos vagyok abban, hogy nem is akarom tudni.

Kissé megnyugodott a mosolya, miközben engem figyelt, de a szemei – azok az aranybarna szépségek – továbbra is csillogtak a derűtől. – Szóval tényleg. – Felemelte a Kindle-t.– Honnan szerezted ezt a képet Bentley-ről?– Elgondolkodva nézte. – Kicsit elavultnak tűnik. Vagyis, igazán elavultnak.

– Hé. – Sértődötten ráncoltam a homlokom, és kitéptem a kezéből a Kindle-t. – Ez a kép még nincs tizenhat éves, köszönöm szépen.

Felcsillantak a szemei. – Úgy érted…

– Ez az én babafotóm.

Tátva marad a szája, visszanézett a portréra. – Ó, Istenem.

– Nem tudom, miért vagy meglepve– kezdtem csevegően. – Már mondtad nekem, hogy hasonlít rám. És aztán személyesen is megláttam őt a városban, így… ez egyikünknek sem sokkoló.

– De, az. Azt mondtam, hogy úgy néz ki, mint te, nem azt, hogy a te babafotód pontos másolata. Szent szar, Felicity. Ez…

Elhagyták a szavak, így bólintottam. – Tudom. Ő tényleg Garrett gyereke. Ő az én… unokahúgom.

Ez volt az első alkalom, hogy hangosan mondtam ki a beismerést, így ismét kimondtam. – Van egy unokahúgom, és sosem találkoztam vele, a nevét sem tudtam egészen máig. Fogalmam sincs, mikor van a születésnapja.

– Áprilisharmincadikán– mondta halkan Knox.

Ránéztem, és ő vállat vont.

Átkaroltam magam, ahogy ott álltunk, egyikünk sem beszélt. Aztán halkan azt motyogtam:– Sajnálom.

Rám nézett, és a homlokát ráncolta. – Micsodát?

– Nem hittem neked.

Közelebb lépett hozzám, lassan felemelte a kezét, mielőtt megfogta az egyik önfejű tincsemet, és az ujja köré tekerte, aztán a fülem mögé tűrte. – Tényleg semmi okod nem volt arra, hogy higgy nekem, amíg nem láttad a saját szemeddel. Parker vagyok. Te meg Bainbridge. Emlékszel? A vérünkben van, hogy nem bízunk egymásban.

– De legalább el kellett volna ismernem a lehetőségét. Kivéve, hogy még mindig semmi értelme. Garrett olyan felháborodottan és sértetten viselkedik.

Knox felhorkant. – És azt hitted, hogy másként fog viselkedni?

– Hát… ja. Te nem érted. Amikor megúsz valamit, amit rosszul csinált, mindig sokkal… önelégültebb.

Megfogott még néhány tincset a hajamból, elkezdte összefonni őket. – Talán még mindig aggódik, hogy elkapják, szóval színészkedik.

– Hmm. Lehet. – Néztem az arcát, ahogy elmélyültenjátszott a hajammal. Én is pont annyira belemerültem, ahogy ő, miközben összecsavart két tincset csak azért, hogy elengedje őket és nézze, hogy szétválnak, mielőtt újrakezdte az egészet.

Elégedett, békés csend nőtt közöttünk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is észrevette, hogy egyikünk sem beszélt több mint egy perce.

Végül felsóhajtottam, ahogy tanulmányoztam őt, magamba szívva a markáns, Parker vonásait.

– Tudod, én tisztában vagyok azzal, hogy az apám egy ravasz, számító üzletember, mindenféle irgalom vagy lágyság nélkül, de keményen dolgozik, hogy gondoskodjon a családunkról. És az anyám… biztos, hogy ő az évszázad legnagyobb sznobja, de olyan sok jótékonysági eseménye tette szebbé ezt a várost, és segített…

– Próbálsz rávenni arra, hogy kedveljem a családodat?– Knox furcsa pillantással nézett rám.

– Mi? Nem.– Egy pillanatig habogtam, próbáltam felidézni, mire is akartam kilyukadni. Aztán minden eszembe jutott. – Én csak… mindenki kedvesen bánik velem, mert a családom az, aki. És én… én mindig is büszke voltam arra, hogy Bainbridge vagyok, tudod. Bármelyik rokonomat megvédtem volna, akár tudtam, hogy igazuk van, akár nem.

Felnéztem a kíváncsi szemeibe, és beharaptam az ajkam.– És tudom, hogy úgy tűnt, mintha a fivérem ellen fordultam volna, amikor nem segítettem neki elkapni téged azért, amit az ágyával tettél, de ez nem tiszteletlenség volt vele szemben. Ez csak…

– Kedvesség?– mondta Knox halkan, feszülten figyelt. – Számomra.

Elpirultam, és lágyan kihúztam a hajam a kezéből, mert túlságosan elterelte a figyelmemet. – Nem tudom. Talán. De a tény az, hogy pár napja még tiszteltem a családomat. De amikor az anyám még annak a lehetőségnek az elfogadását is megtagadta, hogy a baba az unokája lehet, főleg miután látta őt, én... én… szégyent éreztem. Annyira szégyelltem, hogy felvágós, tudatlan Bainbridge vagyok.

Knox egy szippantással ismét a hajamhoz nyúl. – Ez nem olyan mély, sötét vallomás. Én szinte minden átkozott nap szégyellem, hogy Parker vagyok.

A tekintetével találkozva ünnepélyesen ráztam meg a fejem. – Mégis átosontál ide háromszor, hogy bosszút állj a húgod becsületéért.

Vállat vont, és a figyelmét arra fókuszálta, hogy az ujját lassan végigcsúsztassa az egyik csillogó vörös tincsen. – Értem, amit mondasz. Ők a családunk. Hibákkal és mindennel, a mieink, és ők az egyetlenek, akiket valaha is kapunk. Így természetesen hűséget akarunk érezni feléjük. De azt is el kell ismerned, hogy rendben van, ha csalódást érzel, amikor cserbenhagynak. És nem kell mindig elfogadni vagy követni azt, amit mondanak vagy tesznek.

Amikor a barna tekintete találkozott az enyémmel, akkora levegőt fújtam ki, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam. – Jó érv – suttogtam. Aztán rájöttem valamire. Egy villanásnyi egyértelműséggel böktem ki. – Bentley a családom.

Kiejtette a hajamat a kezéből, és a homlokát ráncolta, szinte gyanakodva.– Oké, igen. Azt hiszem. A lényeg?

Kiegyenesítettem a hátamat. – A többi… rokonom talán nem tart igényt rá, de én igen. – Kivéve, hogy nem tudtam, hogyan. Valószínűleg sosem látnám újra azt a kis vöröshajú bébit, hacsak…Oldalra döntöttem a fejem. – Hé… Gondolod…?

Elpirultam, tudtam, ez egy lehetetlen kérés.

– Mit?– kérdezte közelebb húzódva.

– Semmit. Én csak… szeretném újra látni őt. Úgy értem, tudok… nem tudom. – Idiótának éreztem magam, a homlokomra tapasztottam a kezem, és kezdtem elfordulni, de Knox hangja megállított.

– Azt akarod, hogy szervezzek meg neked egy találkozástMissBentleyvel?

Reménykedve fordultam vissza hozzá. – Gondolod, hogy ez lehetséges?

Vállat vont. – Nem látom, miért ne? Mondhatnám, hogy elviszem őt sétálni vagy valami. Mercy hálás lenne egy kis szünetért. Aztán te csak találkoznál velünk az erdőben.

A fülem mögé tűrtem a tincset, amivel játszadozott.– Tényleg?

Bólintott. – Tutira.

A szívem elkezdett vágtázni. Megszerveztem egy randevút Knox Parkerrel. Igaz, egy baba jelenlétében, de akkor is… túl izgatott voltam, hogy megbirkózzak vele.

Megráztam a fejem. – Oké, ez… nagyszerűen hangzik. Köszönöm.

Ő is bólintott. – Nincs mit. Megfelel neked a ma délután?

Amikor ismét bólintottam, vigyorgott. – Király. Találkozhatunk, nem is tudom, a fánál, ahol először egymásba futottunk.

Emlékezett a fára, ahol találkoztunk? Hűha. Oké, jó, csak alig pár hete volt. Persze, hogy emlékezett a helyre, ahol megfogott egy lányt, hogy visszatartsa attól, hogy a bátyjainak kiáltson és figyelmeztesse őket a jelenlétére, így azok nem ölték meg.

De akkor is…. emlékezett!

– Jó tervnek hangzik – válaszoltam, túlságosan lazának hangzott ahhoz képest, mennyire ki voltam borulva belülről. – Majd ott találkozunk.

---

[1] jelentése: nyíl

6. fejezet

 

Knox

 

Napjainkban

Fordította: Suzy

 

Szóval, hazamentem Pick Ryannel.

A gimiben mindig sajnálatot éreztem a srác iránt. Mindenki ismerte a történetet arról, hogyan hagyta őt a kórházban a szülőanyja, amikor megszületett. Sosem ismert mást a nevelőszülőkön kívül, és mindig úgy tűnt, hogy a lehető legrosszabb szerencséje volt a gondozókkal.

A családom szegény volt, az apám egy semmirekellő alkoholista, az anyám pedig szinte alig volt otthon, mert nagyon keményen dolgozott, hogy pénzt keressen. Mi, gyerekek elvadultunk,és alig mentünk bárhová is tiszta, rendezett ruhában. De ott voltunk egymásnak, és ez számított valamit. Pick Ryannek még ez sem volt meg.

Mégis, itt ültem a klasszikus szörnyautójának anyósülésén, és tőle vártam a következő étkezésemet, lakhatásomat és ellátásomat.

Mert most én voltam az, akinek nem volt semmije.

Furcsa volt ezekre a szavakra gondolni. Semmi. Se anya. Se apa. Se testvérek. Az egész családom… Eltűnt.

Megemelkedő mellkassal szorítottam ökölbea hirtelen remegő kezeimet az ölemben,és próbáltam nem arra gondolni, hogy anyám vagy a húgom, vagy Bentley baba csapdába esett a házunkban, halálra égtek. De talán a lángok nem érték el őket. Igen, valószínűleg először a füst végzett velük, elvágva a levegőellátásukat, és lassan megfulladtak.

Oké, ez nem segített. Izzadtság folyt le a halántékomon, és arrébb kellett csúsznom Pick hirtelen szűkké vált kocsijában.

Azon tűnődtem, hogy álmukban haltak-e meg, anélkül, hogy ráébredtek volna, mi történik vagy ébren voltak, sikoltoztak, könyörögtek, hogy valaki mentse meg őket.

– Szóval van egy gyereked? – bukott ki belőlem Pick felé nézve.

Láttam hátul egy autós gyerekülést, amikor először beszálltam. Nem terveztem, hogy bármit is megemlítek, mert nem éreztem magam beszédesnek. De most üdvözöltem bármit, ami elterelte a figyelmemet.

– Igazából kettő – válaszolta Pick.

Ahogy bólintottam, nem tudva biztosan, mit mondjak, folytatta. – Emlékszel Tristyre, akivel együtt lógtam?

– Aha. – Sosem kedveltem. Túl keserű volt, túl fogékony, túl megátalkodott. És mindig sikerült belerángatnia Picket valami bajba, amiből a srácnak kellett kimentenie. Megtudni, hogy Picknek gyereke volt tőle, lehangolt. Valahogy reméltem, hogy megszabadult tőle.

De várjunk. Nem azt mondta, hogy beleszeretett egy gazdag ember lányába? Tristy ugyanabban a hajóban evezett, mint ő – egyik nevelőcsaládtól a másikig sodródott.

– Meghalt – jelentette ki Pick elég szelíden ahhoz, hogy megijedjek.

– Tristy?

Bólintott, beszívta az alsó ajkát, hogy a fogait a két ajakgyűrűjén pöcögtesse. – Amikor meghalt, adoptáltam a fiát. És Csingnekvan egy saját lánya, így most két tipegő totyog a házunkban.

– Csing? – kérdeztem.

Pick egész arca felragyogott. – A nőm – magyarázta. – Csingilingnekhívom, de az igazi neve Eva. Hamarosan találkozol vele.

Fel sem fogtam, mennyire hamar, csak mikor leparkolt egy apartmankomplexum előtt, majd felvezetett egy harmadik emeleti bejárathoz.

– Hé, Csing– kiáltotta, amint kinyitotta az ajtót és belépett, otthagyva engem, hogy kövessem. – Itthon vagyok.

Fogalmam sem volt, hogy a saját lakásába akar vinni, így bizonytalanul megálltam az ajtóban.

– Mi? Máris?– egy női hang hallatszódott, mielőtt egy lenyűgöző szőke bukkant fel a folyosón egy totyogóval a csípőjén, egy másik pedig a háta mögött volt. – Mi van Zoey-val és…

A szavai elhaltak a nyelvén abban a pillanatban, hogy meglátott. – Ó! Üdv… – mondta tétován, zavarodott pillantást vetett Pickre és aztán vissza rám.

– Kicsim, ő egy régi barátom a suliból… Knox Parker.

– O…ké. – Összevonta a szemöldökét, mielőtt tétova mosolyt küldött felém. – Szia, Knox. Örülök, hogy… – De a szemei tágra nyíltak, mielőtt Pickre fordította a figyelmét. – Várj. Ő az, aki…

– Igen – vágott közbe Pick, rögtön és hangosan válaszolva. Amikor a padlón lévő gyerek felébicegett és felemelte a karjait, Pick lehajolt, hogy felvegye a gyereket, és a csípőjére ültette. – Knox pontosan az, aki. És majd mindent el fogok magyarázni… – Jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökeit. – Később.

A Csingilingje csak pislogott. – Oké, de mi van…

Amikor Pick szemei sokatmondóan kikerekedtek, elhallgatott és rám nézett. Én próbáltam minél jobban összezsugorodni, így nem tűntem olyan nagynak és gyilkosnak, amilyennek nem tudtam nem látszani. Aztán kiléptem a lakásból vissza a folyosóra.

Mert mi a franc?

Pick hazahozott az otthonába... a feleségéhez és a gyerekeihez, anélkül, hogy először tisztázta volna vele? Megőrült?

Az asszonya ki fogja dobni a seggemet, és akkor hol leszek?

– Reméltem, hogy pár napig itt maradhat– kezdte Pick. – Csak addig, míg nem talál egy saját helyet.

Igen, megszívtam. Eva ijedtnek tűnt, hogy egy nagy, félelmetes exfegyencet talált a nappalijában. – Elmehetek – ajánlottam, a hüvelykujjammal a vállam felett az épület kijárata felé mutattam.

De Eva felemelte a kezét, hogy megállítson. – Ne legyél nevetséges. Persze, hogy maradhatsz. Örülünk, hogy velünk vagy. – Aztán előremutatott. – Gyere, és csukd be az ajtót végre.

– Köszönöm, kicsim. – Pick szájon csókolta, aztán megpuszilta a karjában tartott kislányt a feje búbján. – Esküszöm, semmi perc alatt talpra állítjuk. De most, tényleg el kell intéznem egy telefont.

– Fel fogod hívni… – kezdte Eva, de Pick félbeszakította– Aha –, mielőtt befejezhette volna a kérdést. Aztán ismét megcsókolta, és kivonult a szobából egy gyerekkel a csípőjén.

Egyedül maradni Pick feleségével… barátnőjével… akármijével, nem igazán jött be nekem. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, és próbáltam nem egyenesen a szemébe nézni.

– Szóval. – Túláradó vidámság volt a hangjában. – Üdvözöllek a Casa deRyanben. Egyébként Eva vagyok. Ez a kis álomszuszék Skylar. Pick épp most lépett le Juliannel, és ez a mi szerény kis hajlékunk. Együtt alszunk majd a gyerekekkel, így a tiéd lehet Julian szobája, mert az ő ágya nagyobb, mint…

– Aludhatok a kanapén – ajánlom, nem terveztem, hogy bárkit is kirúgok az ágyából, különösen egy kisfiút nem.

– Ó, nem. Rendben van. – Elutasította az ajánlatomat. – Az a kettő egyébként is jobban szeret együtt aludni. Az egyik általában felkel az éjszaka közepén, és megkeresi az utat a másik szobájába. Nem vagyok biztos abban, hogy minek is próbálkozunk azzal, hogy elválasszuk őket.

Miközben beszélt, a karjaiban lévő kislány ficánkolt, hogy leszálljon.

Eva hagyta, hogy a gyerek lecsússzon a padlóra. – Szóval, ahogy mondtam, Julian szobájában fogunk elhelyezni téged– folytatta, mintha nem vette volna észre, hogy a gyereke egyenesen felém totyog. – Mert nekem könnyebb lesz, ha nem kell minden este felcicomáznom a kanapét.

A kölyök megállt előttem, és felemelte a karjait, nyilvánvalóan azt akarta, hogy vegyem fel.

Az anyjára szegeztem a tekintetem, de Eva csak mosolygott rám, és felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná, Nos, mire vársz?

A letartóztatásom reggele óta nem volt a kezemben gyerek, amikor a húgomnak, Mercynek szüksége volt rám, hogy elaltassam Bentley-t.

A fájdalom tűje szúródott a mellkasomba.

Letérdeltem Skylar elé, próbáltam nem hagyni, hogy a bánatom eluralkodjon rajtam, de aztán elmosolyodott, amitől még inkább üvölteni akartam.

– Maw-maw-da-da-gah-gah-bah – mondta, a kezével hadonászott minden egyes szónál.

Evára pillantottam, hogy lássam, vajon megértek-e valamit ebből az egész zagyvaságból, de ő csak fejét rázta, és vállat vont.

– Skylar a mi kis csacsogóládánk. Általában Julian az, aki nem mond semmit, hacsak nincs valami komoly és érthető mondanivalója.

Skylar közelebb lépett hozzám, és szemen vágott. – Maw-maw– da-da-gah-gah-baw.

Eva fújtatott, és előrébb lépett. – Skylar! Nincs ütés.

– Nem, semmi baj – biztosítottam, felemeltem a kezem, hogy tudassam vele, nem sérültem meg… pont, mielőtt Skylar megragadta mindkét fülem, és egyenesen a szemeimbe nézett. – Maw-maw– dadddddaaaa– ordította.

Fogalmam sem volt, mit próbált elmondani nekem, így felvettem. A pelenkás popsija az alkaromhoz nyomódott, egy éles emlékeztetőt küldvenekem azokból az időkből, amikor Bentley-t tartottam, és hogy Mercedes hogyan sikoltott rám, mert túl kicsi volt még ahhoz, hogy ilyen egyenesen tartsák, kivéve, hogy én mindig biztonságos fejtartással fogtam, és úgy tűnt, a kicsi élvezi, hogy szétnézhet a szobában, hát továbbra is így csináltam.

– Gah-gah-baw– motyogta Skylar, szinte megbékélve, mielőtt a vállamra tette a fejét, ellazult és elégedetté vált nálam.

– Hát… – Eva felvont a szemöldökét, mint akit lenyűgözött a képességem. – Szerintem, megkapta, amit ő akart.

Próbáltam ellazulni, de a feszültség ezt lehetetlenné tette. Nem lett volna szabad egy ilyen ártatlanságot fognom, itt állnom egy ilyen kedves, családorientált otthonban, egy aranyos kisfiú ágyában aludnom. Nem tartoztam ide, és továbbra is vártam a pillanatot, hogy végre valaki erre kurvára rádöbbenjen.

Hogy még rosszabb legyen a helyzet, a gyomrom megkordult. Délelőtt szabadultam, és már régen elmúlt az idő, amikor felszolgálták volna az ebédet.

Eva ravasz mosolyt küldött felém. – Csináljak neked valamit enni?

Megráztam a fejem, nem akartam leköteleződni. – Nem, asszonyom, köszönöm. Jól vagyok.

Kivéve, hogy a gyomrom megint megkordult, meghazudtolva a szavaimat.

– Biztos vagy ebben? – Eva felvonta a szemöldökét. – Ha itt leszel pár napig, előbb-utóbb enned kell majd, attól tartok. És tényleg nem vagyok olyan rossz szakács.

Összeszorítottam a fogaimat, mielőtt aprót bólintottam. – Akkor rendben. Köszönöm.

Bólintott, mintha elégedett lenne a válaszommal. – Ó, és ha nem bánod, hogy tartanod kell, míg alszik, akkor leülhetsz vele a hintaszékbe. – Felém lépett, és felemelte a karjait. – Vagy elveszem, és beviszem a szobájába.

Nem akartam birtoklóan a gyerek tarkójára tenni a kezemet, de pont ott landolt a tenyerem, amikor Eva előrelépett. Nem vettem észre, hogy Skylar elaludt rajtam; ettől még jobban kötődtem hozzá. Annyira emlékeztetett Bentley-re. Fogalmam sem volt, hogy minden gyerek ennyire hasonló illatú.

A babahintőpor nosztalgiával töltötte meg az orrlyukaimat, és valamit lecsillapított bennem.

– Nem bánom, haringatni kell.

Pick épp akkor jött be ismét a szobába, amikor leereszkedtem a székbe, próbáltam vigyázni, hogy nem ébresszem fel a lányát.

Zökkenve állt meg, és felvonta a szemöldökét. Aztán szélesen elvigyorodott. – Látom, Miss Sosem-Találkoztam-Olyan-Idegennel-Akit-Nem-Kedvelt felfedezett téged.

– Azt hiszem – motyogtam, próbáltam úgy tenni, mintha nem örülnénk, hogy tartom a gyereket.

A túloldalán Julian észrevette, hogy az anyukája karjai üresek, és próbált odavetődni hozzá, hogy most ő következik. Miközben Pick és Eva átadták egymásnak, Eva komoly pillantást vetett Pickre. – Elérted őt?

Tömören, reszketően rázta meg a fejét. – Még nem. A hívásom egyenesen hangpostára ment. De beszéltem Tennel, és Zoey-nak meglett a babája.

Ahogy a hírekre kíváncsian felemeltem a tekintetem, Eva levegőért kapkodott. – Ó, Istenem, máris? Mindenki jól van?

Megragadta Pick karját, a szemei kitágultak. Pick magához húzta őt és a gyereket is egy ölelésbe. – Azt hiszem, igen. Bébi J.B.-t a PIC-re vitték, mert a tüdeje még fejletlen volt, de minden orvos optimistának tűnik. És Ten azt mondta, hogy Zoey nagyszerűen csinálta. Mindannyian voltak meglátogatni. Quinn nem mozdult mellőle. – Pick rám nézett Eva válla felett. – Úgy látszik, épp időben vitted be a kórházba, Parker.

– Várj. Mi?– Eva elhúzódott Pick öleléséből, így összehúzott szemöldökkel nézhetett ránk. – Miről maradtam le? Úgy érted, Knox vitte be Zoey-t a kórházba? Egyáltalán, hogy találkoztak?

– Ez is része annak a millió és egy dolognak, amiről tájékoztatnom kell téged – válaszolta Pick.

Eva megragadta a karját. – Hát akkor gyere ki velem a konyhába, mert rohadtul most akarok egy frissítést.

Pick kuncogott, de teljesítette a kívánságát.

Ahogy magamra maradtam Skylarrel, elfordítottam a fejem, hogy beszippantsam a sötét haja illatát, azt kívánva, bár vörös lenne. Sóhajtott álmában, mindenkis izma ellazult, miközben bizalommal aludt rajtam. Képes voltam visszaadni neki egy kicsit a saját bizalmamból, és a bennem lévő szoros csomók ellazultak. Lehunytam a szemeimet, és tovább simogattam a fejét.

Az ujjaim alatti puha haj emlékeket idézett bennem. Amikor körém lopakodott az alvás, ez volt az első dolog, amiről álmodtam, az ujjaim sűrű, vörös hajba mélyedtek. Hosszú, sötét szempillák rebegtek, mielőtt a kék szemek felnyíltak olyan melegséggel nézve rám, ami azelőtt sosem érzett örömmel töltött el.

A békés, kötődő érzet követett engem, ahogy körülnéztem a körülöttünk lévő erdőben, a madarak csicsergése még inkább lecsillapította a lelkem. Végre, nagyon hosszú idő után először otthon éreztem magam, kinyúltam a kéz felé, amit bárhol felismertem volna, és finom, ismerős ujjak fonódtak össze az enyéimmel.

Az élet tökéletes volt, míg valaki meg nem bökte a vállam. – Hé, Parker. Csing csinált neked egy kis ebédet.

Kipislogtam az álmot a szememből, és elkezdtem felemelkedni a székből, amíg a karjaimban lévő súly nem figyelmeztetett arra, hogy mégmindig tartom Skylart. – Bocs – motyogtam, elhúztam a babát a vállamtól, és a karjaimba helyeztem. – Biztos elbóbiskoltam.

Ahelyett, hogy még fáradtabbnak éreztem volna magam, ahogy általában szoktam a rémálmokkal teli pihenés után, úgy éreztem, felfrissültem és rájöttem, hogy azért, mert szép álmom volt. Róla álmodtam.

Összeszorult a gyomrom. Évek óta nem álmodtam róla, hacsak nem rémálmot, amiben valami rossz történt vele.

– Nem gond – mondta Pick. – Állandóan elalszom, amikor leteszem őket szundítani. – Lehajolt, és elvette tőlem az alvó gyereket. – Beteszem az ágyba, így kimehetsz a konyhába. Eva összeütött neked egy szendvicset és egy kis levest.

A gyomrom megint megkordult, így kikeltem a hintaszékből. Julian egy etetőszékben ült, egy tányérnyi szeletelt banánt és mazsolát mócsingolt, keveset evett is belőle. Amikor megálltam a bejáratnál, Eva felnézett a tűzhelytől, ahol egy tálba szedte ki a levest.

Mosolygott. – Ülj le, ahová szeretnél, de figyelmeztetlek, ha túl közel ülsz Julianhez, ragacsosan és undorítóan végzed. Hajlamos dobálni az ételt.

Mindenesetre leültem a kölyök mellé, mert az volt a legfeltűnésmentesebb, félreeső hely az asztal és a fal között.

Julian megállt a tányérjában lévő banán trancsírozásának közepén. Aztán felkapta a megcsonkított darabot és felém nyújtotta, mint valami békeajánlatot.

Megráztam a fejem. – Nem, köszönöm.

Eva kuncogott, és letette elém a levest és a szendvicset. – Pick mindig felajánl neki egy falatot a tányérjából, így azt hiszem, Julian azt feltételezi, hogy most az étel megosztása az elvárható etikett.

Letéptem egy héj nélküli darabot a grillezett sajtból, amit Eva csinált nekem, és odakínáltam Juliannek. Kecsesen elfogadta, aztán nem olyan kecsesen betolta a szájába, mielőtt hatalmas vigyort küldött felém.

– És a férfiköteléketek teljes. – Eva lecsúszott a velem szemben lévő székre, és még ha meleg mosolyt is küldött felém, megfeszültem.

A gyerekéhez való kötődés egy dolog. A vele való haverkodás az egészen más. És egy pillanattal később pontosan rá is jöttem, miért, miközben nézte, ahogy a kenyérhéjamat belemártottam a paradicsomlevesembe, hogy bekapjam az első falatomat.

– Pick mesélte, hogy az a sebhelyed nem volt meg, mielőtt letartóztattak.

És itt van az oka annak, hogy a felnőttek sokkal bonyolultabbak. Olyan kérdéseket tettek fel, amire te nem akartál válaszolni. Bár, hogy őszinte legyek, a sebhelyem volt az utolsó téma, amerről azt hittem, hogy támadni fog.

Futólag megérintettem a területet. – Nem. – A durva válaszom kitette a vészjelzéseket, figyelmeztetve őt, hogy ne feszegesse. – Nem volt.

De attól megtette. – Akkor kaptad, amikor megölted azt a két férfit a börtönben?

Mereven néztem rá, megtagadva a választ. Mindeközben a lelki szemeim előtt láttam a durván megmunkált pengét felém villanni, éreztem a hegyének szúrását, ahogy feltépte a húsom, éreztem a számba csöpögő vér ízét.

– Szóval ez egy olyan történet, amit nem kívánsz megosztani – bólintott Eva tiszteletteljesen. – Nekem van párilyenem. – De ahelyett, hogy békén hagyott volna, folytatta. – Pick mondta, hogy teljesen másként nézel ki, sokkal nagyobbnak, izmosabbnak. És mogorvábban beszélsz. Még másként is jársz, egy kicsit bicegve.

Emlékezve a fekete bakancs sajátos fekete talpára, ami belém vágott, pont mielőttbelerúgott a légcsövembe és összezúzta, és a fájdalomra a lábamban, amikor megszúrták, megköszörültem a torkom, és arra koncentráltam, hogy lenyeljem a száraz pirítóst.

– Súlyt emeltem, hogy segítsen eltölteni az időt – mondtam, úgy éreztem, mintha valami választ kellene adnom neki, különben tovább zaklatna.

Szélesen elmosolyodott. – Gondoltam, hogy te nem az típus vagy, aki szeret tétlenkedni.

– Nem, ’szonyom.

Egy bólintással hozzátette – Akkor esetleg szeretnél segíteni nekem levinni néhány doboznyi régi babaruhát a kocsimhoz, ha már befejezted az evést.

– Oké. – Letettem a kanalamat, és elkezdtem felállni, de ő nevetett és intett, hogy üljek vissza.

– Nem most. Miután ettél. Nem kell sietni. Már hetek óta be vannak dobozolva és készen állnak, hogy elvigyem őket a Goodwillbe. Állandóan meg akarom kérni Picket, hogy vigye őket ki, de valami oknál fogva mindig elvonódik a figyelmem, akárhányszor meglátom őt.

Pick jelent meg az ajtóban, és én pontosan meg tudtam mondani, miértvonja el a figyelmét a jelenléte, ahogy Eva tekintete felforrósodott és végigfutott rajta. Pick odament hozzá, és az egyik karjával átfogta a vállát, így én elfordultam, próbáltam elfelejteni, hogy éreztem magam mindig annak a különleges személynek a közelében, hogyan tudott csupán egyetlen mosolya feltüzelni engem.

Julianre összpontosítottam, miközben a perifériás látásomban figyeltem, ahogy Pick és Eva csókolózik. Julian felajánlott nekem egy újabb darab banánt. Ezúttal szó nélkül elvettem.

– Megnézem az egyik pincérnőmet, aki nem veszi fel a telefonját. Szóval, elmegyek néhány percre.

Amikor felnéztem, észrevettem, hogy nekem mondja a terveit, nem Evának. Ő nem tűnt meglepettnek, így rájöttem, hogy Pick már megosztotta vele ezt a hírt, együtt azzal a millió meg egy dologgal, amit elpletykált rólam, amíg aludtam.

A másodperc töredékével később megfeszültem, ráébredtem, hogy egyedül hagy Evával. Az idióta nem találkozott velem hat éve, és még akkoriban sem voltunk olyan közeli, inkább csak futó ismerősök. Tudta, miért tartóztattak le; tudta, mit csináltam, amikor a börtönben voltam. Mi a fenéértlenne olyan hülye, hogy itt hagyjon engem a nőjével és a két gyerekével?

Eva megköszörülte a torkát. – Akarod, hogy én menjek, és beszéljek vele?

Pick lehajolt, hogy megpuszilja a feje búbját. – Ezúttal nem. Nem kedvelem a barátját, és nem akarom, hogy szembenézz vele, ha ott lenne.

Eva összehúzta a szemöldökét. – Szerintem, megbirkózom vele.

– Nem, ha rajtam múlik.

Mielőtt Eva megint tiltakozhatott volna, mélyen szájon csókolta. Aztán kiegyenesedett, lekapott egy kulcscsomót a falról, és Julianre mutatott. – Viselkedj az anyád kedvéért, míg elvagyok, öcskös.

– Pá-pá – kiáltotta a gyerek, és az apja felé emelt egy banánt.

Pick rávigyorgott, és lehajolt, hogy a fogaival vegye el a falatot egyenesen Julian ujjai közül.– Mmmn. Kösz, haver.

Eva megrezzent. – Ez olyan gusztustalan. Tudod, hogy épp most nyálazta össze az egészet.

– Úgy érted, mint ahogy én szoktalak mindenütt összenyálazni téged?– Gonosz vigyorral lerohanta a nőt. Az visítva felnevetett, és elfordította az arcát, de Pick mégis elkaptaés megcsókolta.

Megint elfordultam, elkapva Julian tekintetét. Ő rám vigyorgott, úgy tűnt, a mosolya azt mondja, állandóan ezt csinálják.

Amikor Pick elhúzódott, felém intett. – Átbeszéljük majd a munkabeosztást, amikor visszajövök.

Amikor elment, még mindig túl óvatosan vettem levegőt. Nem tudtam rájönni, hogy miért nem akarta, hogy Eva elmenjen egy olyan helyre, ahol nem kedvelte az egyik pincérnője barátját, de kétszer sem gondolta meg, hogy egyedül hagyja velem.

– Pick nagyszerű emberismerő– mondta Eva, amitől megugrottam.

Azon tűnődve, hogy hangosan mondtam-e valamit, vagy csak a gondolataimban olvasott, gyanakodva néztem rá. Lágyan rám mosolygott. – Esküszöm, érzem a belőled áramló feszültség szagát. Nem akartál velünk egyedül maradni, de ne aggódj, nem foglak tovább zaklatni és egy rakás kérdést feltenni. Oké?

Azt akartam neki mondani, bármit kérdezhet, amit akar. Ez az ő otthona volt; joga volt tudni, hogy milyen ember tartózkodik benne. De túlságosan megkönnyebbültem a haladéktól, hogy hangot adjak ennek.

– De, munkára foglak fogni, amint befejezted az evést.

És tényleg így tett. Miután eltűnt a levesem és a grillezett sajtos szendvicsem, felvette Juliant, és utasított, hogy melyik dobozokat fogjam meg, és hová vigyem őket.

Mire befejeztem, Julian elaludt a vállán, és Skylar felébredt a szundiból. Miután az egyiket letette az ágyba, és a másikat kihozta a nappaliba, kimerülten felsóhajtott. – Hiszed vagy sem, egyszer volt olyan időbeosztás, amikor egyszerre aludtak, de többé már nem.

Próbáltam meglátni benne a saját anyámat, örökké kimerülve, túl elfoglaltan ahhoz, hogy csak leüljön és pihenjen. Mindig sokkal idősebbnek tűnt a koránál, és szomorúnak. Annyira rohadtul szomorúnak. Bár Eva nem tűnt szomorúnak. Energia és fiatalság áradt belőle, ami azt mondta nekem, hogy boldogult a neki jutott élettel.

Nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, hogy úgy tűnik, az anyasága egy műremek, de kinyílt a bejárati ajtó, és Pick visszatért.

– Szia!– Eva egy csókkal fogadta. – Hogy fogadta?

Pick sóhajtott, a vállai megereszkedtek. – Nem volt ott. Valami más nő nyitotta ki a ajtót, és úgy tűnik…– Pick rám nézett. – A pincérnőm többé már nem lakik ott.

Eva levegő után kapkodva rázta meg a fejét. – Mióta?

Pick vállat vont. – Nem tudom. Nem maradtam ott, hogy kiderítsem. – Türelmetlenül morogva tovább sétált a szobába, és a kezével végigsimított a haján, csak akkor állt meg, amikor elkapta az őt figyelő tekintetemet.

Eva mögé ment, és megragadta a karját. – Mikor lesz legközelebb beosztva dolgozni?

– Pénteken– válaszolta Pick, még mindig engem nézve.

– Szerinted jól van?

– Jobb neki, ha igen. – Pick felém intett az állával. – Szerintem, holnap kezdjük el veled a bárban. Ez egyfajta beavatási szertartás, hogy az új csaposaink valahogy a hölgyek estéjén kezdenek. – A vigyora titokzatos és vidám volt, amitől összehúztam a szemem, de vállat vontam, mert nekem nem számított, melyik este kezdek. Igazából nyugtalan voltam, hogy a lehető leghamarabb kezdjek. Minél hamarabb szerzek pénzt, annál hamarabb elhúzhatok tőlük.

Az este hátralévő része eltelt. Mindkét gyerek körbeszaladgált, gondoskodva némi szórakoztatásról. És Pick beszélt, tájékoztatott engem az emberekről, akikre mindketten emlékeztünk a középiskolából, kivéve, hogy egyetlen részletet sem osztott meg arról személyről, akiről igazán tudni akartam. És én nem voltam hajlandó kérdezni róla, mert az volt a legjobb, ha sosem tudom meg, hogy merre és hová jutott.

De mégis tudni akartamés viszkettem tőle, hogy még csak meg sem említette, egyetlen morzsányi információt sem adott önként.

Eva előszedte Pick néhány régi fekete pólóját, amikor még csapos volt a bárban, ami most az övé. Túl szűkek voltak rám, de úgy találtuk, jók lesznek, míg meg nem tudom venni a saját ruháimat.

Aztán Pick csinált egy internetes keresést az öcséimről. Egyetlen élő Parker tartózkodási helyét sem találtuk meg, akivel rokonságban álltam, de azt megtaláltuk, hogy Speed egyike volt a tűzben elhunytaknak, és Hash túladagolta a kokaint.

Amikor aznap este lefeküdtem, egy Pókemberes takaróba bújva, nem tudtam nem gondolni az öcséimre, a húgomra, Bentleyre. A szüleimre. Azon tűnődtem, hogy hol lehet Rocket és Cobra, és aggasztott, hogy mennyire fájdalmas volt a többiek halála. Amikor végre nyugtalan álomba merültem, vér és szirénák és füst töltötte meg a fejemet. Az anyám és a húgom segítségért sikoltoztak. Az apám egy érkező vonat fényszóróiba bámult. És minden rémálmom gyökereként, a fejemben lévő hang azt mondta: „Hónapok óta arra várok, hogy újra a kezeim közé kerüljön az édes segged, Parker.”

Nyögés közepette ébredtem, szétdúlva és összeizzadvaaz egyszemélyes ágyat. Mikor rájöttem, hol vagyok, a hátamra gurultam és felbámultam a plafonra ragasztott fénylő csillagokra, amíg a légzésem meg nem nyugodott.

Biztonságban voltam. Szabad voltam. Volt mit várnom. Ez több volt, mint az előző este és mégis, valami nehézkedés telepedett mélyen a csontjaimra. A családom eltűnt, a bűnlajstromom mindig távol fog tartani attól, hogy túl magasra törjek, és a nő, akit szerettem – mindig szeretni fogok –, odakint volt valahol, valószínűleg egy másik férfi karjai közé bújva.

Az oldalamra gurulva felráztam a párnámat, amikor észleltem, hogy valaki belépett a szobába. Megdermedtem a sötétben és hunyorogtam, remélve, hogy nem ébresztettem fel Picket vagy Evát a rémálmommal, de amikor megláttam a vendégem sziluettjét, rájöttem, hogy az egyik gyerek az.

Az ágy felé döcögött, és elkezdett felmászni hozzám a matracra. A hajáról meg tudtam mondani, hogy Julian az.

– Éj-éj – motyogta mielőtt nekem dőlt, és elhelyezkedett az alváshoz.

Ott feküdtem megdermedve, nem tudtam, mit tegyek. Nem éreztem helyesnek, hogy kirúgjam a srácot a saját ágyából, de ugyanakkor rossz érzés volt, hogy engedjem itt maradni. Nem akartam, hogy Pick azt gondolja, valami pedofil vagyok, aki ellopja a gyerekeit az éjszaka közepén, és az ágyba rángatja őket. De Julian máris otthon érezte magát, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar mozdulni.

Így hagytam, hogy nekem dőljön. Másodpercek alatt kidőlt. Öt perccel később a testvére talált ránk. Felmászott az ágyra, egy újabb fészket rakott magának rajtam, és majdnem olyan gyorsan elaludt, mint Julian.

Valamiért nem zavart a betolakodás. Az édességüknek és az ártatlanságuknak nyugtató hatása volt. Miután nem sokkal utánuk elaludtam, az éjszaka hátralévő részében nem volt rémálmom. Az álmaim vörös hajjal, kék szemekkel teltek meg és egy mosollyal, ami a világot jelentette nekem.