3.-4. Fejezet

  

3. fejezet

 

Felicity

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Missy

 

Egy héttel később visszatért. Nem hittem a szavának, amikor azt mondta, hogy minden pelenkáért, amit ki kellett cserélnie, babakakit fog kenni a bátyám ágyára. De megjelent Garrett szobájának ajtajában,amikor egy este kiléptem a sajátomból, hogy lemenjek a földszintre.

Tágra nyílt szemmel, tetten érve megtorpantunk.

Végül elkomorultam, és csípőre tettem a kezem. – Nem tetted meg újra – suttogtam nyersen. – Ugye, nem?

A vigyora azonnali és olyan aranyos volt, hogy teljesen elmosta arosszallásomat. Aztánnemtörődöm módon megvonta a vállát.

Szememet forgatva azt mormoltam: – Ó, hadd találjam ki!Nem loptál el semmit, igaz?

Felemelte a kezét, és elfordította, hogy megmutassa nekem a tiszta tenyerét. – Még azt a vadonatúj laptopot sem az asztaláról.

Sóhajtottam, és a fejemet csóváltam. – Nem csinálhatod ezt tovább!El fognak kapni.

A tekintete végigpásztázott a testemen, és ettől eléggé kimelegedtem.Eszembe jutott, hogynem volt rajtam más, csak egy rövidnadrág és egy trikó. Aztán azt mormogta: – Eddigmég nem kaptak el, ugye?

– Úh, elnézést! – Felhúztam egy szemöldökömet és megjátszottam a felháborodottat. – És mit gondolsz, azt minek nevezik, hogykijövök a szobámból, és itt látlak téged?

– Szerencsének? – Rám villantott egy újabb vigyort, ami, igen, azoknak a lányoknak az egyikévé változtatott engem – azoknak a hülye lányoknak az egyikévé –, akik feladtak minden gondolatot és értelmet egycsinos fiú mosolyáért.

Az agyamban minden összekuszálódott, azt sem tudtam, hogyan válaszoljak. Felfelé kezdett kúszni a pír a nyakamon, de visszaszorítottam. Nem tehettem az érzésről. Bár tetszett a gondolat, hogy szerencsésnek tartotta, hogy belém botlott.

Csakhogy nem hagyhattam, hogy ezt ő is tudja.

Magamra kényszerítettem egy mogorva pillantást. – Remélem, jó menekülési útvonalat terveztél, mert...

A lépcsőn léptek csattogtak, és ez félbeszakította aleckéztetésemet. Összenéztünk aParker fiúval. Elkezdett behátrálni Garrett szobájába, de a közeledő hangokból ítélve Garrett ésa barátja, Tad volt az, aki felfelé jött, ami azt jelentette, hogy pillanatokon belül biztosan bárkit felfedeznének a szobában.

Anélkül, hogy megálltam volna, hogy átgondoljam a döntésemet, előre intettem.– Gyorsan! Ide, befelé!

A tekintete a lépcső felé villant. Egy lélegzetvétellel később már felém szaladt. Megragadtam a karját, és berángattam a szobámba, majd becsuktam az ajtót mögöttünk éppen akkor, amikor megpillantottam valakifejének a tetejéta második szinten.

Tenyeremet rászorítva eltakartam a számat.Ó, ember, ez közel volt. Felnéztem a fiúra, hogy megnézzem, osztozik-e az aggodalmamban, de túlságosan lefoglalta, hogy rémülten bámulja a szobámat.

– Ez a hálószobád?

A homlokomat ráncoltam, és elhajoltam mellette, hogy megpróbáljam szemügyre venni a szobámat, mintha most látnámelőször.Most komolyan, mégis mi a fenére gondolt, amikor ezt mondta? Nekem nem tűnt olyan rossznak. Nem volt tiszta rózsaszín, vagy fodros, vagy túlságosan lányos. Valójában a kék árnyalataival díszítettem. Még csak nem isragasztgattam a falra a kedvenc férfi filmsztárjaim képeit, főleg mert az anyám kitagadott volna; bár Stephen Amell életnagyságú posztere nagyon jól nézett volna ki az ágyam felett.

A matracomon a takaró rendben volt, nem hevertek ruhák a padlón, még a könyveim is precízen sorakoztak a könyvespolcomon. Ez egytökéletesen elfogadható hálószoba volt, ha szabad így mondanom.

– Mi a baj vele?

– Mi? – Zavartnak tűnt, ahogy felém fordult. Nagy lélegzetet vettem,mert észre sem vettem, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. De amikor rám nézett, és atekintete az enyémbe fúródott, úgy éreztem, mintha semmi sem lenne közöttünk. Nem lenne hely.Sem levegő. Csak ő és én lennénk.

– Semmi– mondta végül kábultan.

Tényleg nem volt igazságos, hogy ő ilyen gyönyörű. A barna szemeima arany színben játszottak, de a haja még mindig olyan sötét és rendetlen volt,mint napokkal korábban, mintha csak az ujjaival fésülte volna meg.

– Akkor miért hangoztál úgy, mintha elborzadtál volna?

Aranyszínű szemeit zavarodottan forgatta, mielőtt visszanézett aszobámba. – Nem is. Én csak... – Visszafordult felém. – Nem kellene itt lennem.

Halk nevetés tört fel az ajkaimról. – Egyáltalán sehol sem kellene lenned ebben aházban.

– Jó érv. – Kinyitotta a száját, hogy többet mondjon, de egy dühös kiáltásGarrett szobájából jelezte, hogy a bátyám felfedezte a legújabb ajándék pelenkát.

Megragadtam a fiú kezét, és elrángattam az ajtótól, meglepetésszerűen húztam magammal, így kénytelen volt utánam botorkálni. – Erre!

Azon tanakodtam, hogy hova rejtsem el. A szekrénybe? A ládába? Az ágy alá?

Lépéseket hallottam Garrett szobájából, így nem sok időm volt dönteni.Magammal rángattam a fürdőszobámba. Ahogy becsuktam az ajtót ésbezártam, Garrett berontott a szobámba, és azt üvöltötte: – Felicity!– Egy másodperccel későbbelkezdett dörömbölni az ajtómon.

Halkan felsikkantottam, és visszahőköltem, belebotlottam a Parker fiúba, akimagához szorított, így észrevettem, hogy még mindig fogom a kezét.

Aranybarna szemeibe pillantva némi vigaszt találtam.Így hát továbbra is a szemeibe néztem, miközben visszaszóltam a bátyámnak. – Mi az?A fürdőszobában vagyok.

– Láttál itt valakit átjönni? Valami kibaszott halott fiút?

– Igen, Garrett. Egy fiú van itt velem, amíg borotválom a lábam.– Parker szemei tágra nyíltak, mielőtt hozzátettem volna: – Mit gondolsz? Jézusom, nem láttam itt egy fiút sem.

Egy puffanás visszhangzott az ajtómon, mintha a bátyám épp most ütött volna rá frusztráltan az öklével. Szökkentem egyet, aztán... nem akartam, deközelebb csúsztam a mellettem lévő fiúhoz. Az ujjai megnyugtatóan szorultak az enyémek köré.Amikor Garrett nem próbált meg bejutni a fürdőszobámba, a fiúhoz simultam, és úgy tűnt, ő is osztozik a megkönnyebbülésemben, mert hozzám dőlt.

– Nem a megfelelő alkalom az okoskodásra, Felicity – morogta Garrett. – Ha látod, azonnal szólj nekem!

– Oké– szólaltam meg, és a szememet forgattam.

És ennyi volt. Kieresztettem a levegőt, ahogy a bátyám léptei rohanva távolodtaka szobámból, és rámosolyogtam a fürdőszobai társamra.

De nyilvánvaló volt a zavarodottsága. Nem mosolygott vissza. – Most éppen hazudtál miattam.

Igen, én sem igazán értettem, miért vesződtem ennyit miatta.Ha Garrett valaha is rájönne, hogy mit tettem, ugyanúgy nem kegyelmezne nekem, mint a pelenkás vandálnak. Kivéve, hogy ha kapnék egy második esélyt, akkor is ugyanezt tenném. – Nos,... azt hiszem, hogy nem akartam bűnrészessé válni egy gyilkosságban. Éső megölne téged.

De mindketten tudtuk, hogy egyáltalán nem ez volt az oka. Az arcom kipirult, és az idegvégződéseim zizegtek az elektromosságtól, ahogy a figyelme az ajkaimra terelődött, majd végigkalandozott a testemen. A fogaival végigsimított az alsó ajkán, amikor a tekintete a szemeimig visszafelé is bejárta ezt az utat.

– Mi a keresztneved? – böktem ki a kérdést, bár mostanra már tudtam a választ.

Az első találkozásunk után elővettem a birtokomban lévőösszes iskolai albumot, ésegy egész estét – vagy hármat – azzal töltöttem, hogy minden egyes képet, amit találtam róla, megnézzek. De inkább meghalnék, minthogy ezt elmondjam neki.

– Knox– mondta enyhén reszelős,halk hangján.

Hű, de tetszett, ahogy kimondta a nevét. Sokkal jobban hangzott, mintha magamban mondanám,vagy egy papírfecnire firkálnám, vagy mintha sóhajtozva emlegetném,miközben lehetetlen forgatókönyvekről álmodozom.

Ostobán bólintottam Knox felé. Knox Parker. Knox Arrow Parker. – Felicity vagyok.

Nem válaszolt, én pedig elvörösödtem. Még ha nem is tudta volna a nevemet, azt csak meghallotta, ahogy Garrett az ajtón keresztül kiabálta.

Akkora idióta voltam.

A kínos forróságtól egyre inkább melegem lett. Az egyik kezemmel kifésültem a hajam a szememből, és a bezárt fürdőszobaajtóra pillantottam. Ezzel a figyelmema másik kezem felé terelődött, oda, ahol az ujjaimmég mindig Knox Parker bőrkeményedéses fiú ujjaihoz tapadtak.

De nem engedtem el, és ő sem engedett el engem.

– Hogy van a fejed?– suttogta.

Elszakítottam a tekintetem a kezünkről, hogy zavartan ráncoljam a homlokom. – A … micsodám?

Szórakozottan elvigyorodott. – Olyan erősen löktelek neki a fának, hogy elfelejtetted,hogy a múltkor megsérült a fejed?

– Ó. – Megérintettem a fejem hátulját, ahonnan a libatojás méretű dudor már régen eltűnt.– Ó... az. Igen, semmi baj. Olyan vagyok, mint újkoromban. Vagy... tudod, olyan jól, mintkorábban, ami... tényleg nem mond sokat, de... igen, jól vagyok.

Megköszörültem a torkomat, és kirántottam a kezemet a hajamból, mielőtt újra visszatértem az egymásba fonódó ujjaink bámulásához. Egyáltalán nem volt természetes, hogy mámoros voltam,azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, mégis kényelmetlenül zavarban voltam,és ugyanakkor meg akartamhalni amegaláztatástól. De ha tényleg meghalnéka kezemmel a kezében, egészen biztos voltam benne, hogy boldog lányként távoznék el.

Ami bizonyára tévedés volt.

Meg kellett állítanom ezt az őrületet.

– Mit gondolsz, meddig kell várnunk, amíg tiszta lesz a levegő?

Egy tompa kiáltás visszhangzott a házban.

Knox az ajtóból rám pillantott.  – Azt hiszem, hogy még egy kicsit.

Elmosolyodtam, és ő visszamosolygott.

– Csoda lesz úgy kijuttatni innen téged, hogy bárki meglássa.

Bólintott, de nem úgytűnt, mintha túlságosan aggódna miatta. Egyszerűen csak tovább nézett engem,amíg meg nem köszörültem a torkomat, ami felhívta a figyelmét arra, hogy mit csinál.

Figyelmét a pipereasztalra irányította, és szemügyre vette a pultot, ami szétszórtan tele volt aszemélyes kozmetikumaimmal. Újra megköszörültem a torkomat, kissé ideges voltama vizsgálódása miatt.

– Bocsánat, ez... igen, totális rendetlenség van itt.

A tekintete visszatévedt rám. – Ugye, te nem vagy olyan, mint ők?

Pislogtam, nem tudtam követni.– Mint kik?

Az állával a fürdőszobám ajtaja felé bökött. – A családod többi tagja.

Tehetetlen levertség söpört végig rajtam. Lenéztem akezemre – a mi kezeinkre –, amelyek olyan ismerős módon kapcsolódtak össze. A vigasztaló érzés, hogy beléje kapaszkodhatok,szöges ellentétben állt azzal, amit minden egyéb kínos testrészemben éreztem.

– Nem – vallottam be komoran. – Azt hiszem, nem. Egyfajta kívülálló vagyok.

Határozottan kívülálló.

Amikor Knoxsóhajtott egyet, felnéztem. Összevonta a szemöldökétés csücsörített, mintha akart volna mondani valamit, csakhogy nem tette.

Elhúztam a kezemet a kezéből, biztos voltam benne, hogy örülmajd, hogy végre megszabadult tőlem.

Az ujjaimat hidegnek és kissé nyirkosnak éreztem attól, ahogy korábban összekulcsoltam őket az övével.Tenyeremet a csípőmbe töröltem, de aztán szomorúnak éreztem magam, hogy lesikáltamaz érintését.

Megpördültem, hogy elrejtsem megalázottságomat, és a kilincsért nyúltam. – Utánanézek, hogy még mindig keresnek-e.

Csakhogy egy újabb fojtott kiáltás miatt elrántottam az ujjaimat az ajtótól.

– Vagy nem. – Visszafordultam hozzá. – Szóval, mit akarsz, mivel töltsük el az időt? – böktem ki, miközben a bőröm úgy bizsergett azidegességtől, mint még soha életemben. – Úgy értem, mi...

Körbepillantottam a fürdőszobában.

Rengeteg dolog volt, amit az ember a fürdőszobában csinálhatott, de egyik semvolt olyan, amit egy idegennel lehetett csinálni. Ráncok barázdálták a homlokomat. Hát, a francba. Elég szar vendéglátó voltam.

Knox halkan felnevetett, és a figyelmem ismét ráirányult.Barna szemei olyan melegen és jókedvűen csillogtak, hogy a lélegzetem is elállt a csodálkozástól.

Közelebb húzódott. – Amikor azt mondtam, hogy nem vagy olyan, mint ők, akkor úgy értettem, hogy kedves vagy. –Felém intett.– Úgy értettem, hogy kedves vagy, nem pedig valamifélefurcsa kis különc.

Tátva maradt a szám. Az arcomon lévő kifejezés biztosan felhívta a figyelmét arra, hogymilyen erősen hatottak rám a szavai.

Színt kapott az arca. Megköszörülte a torkát, és félrenézett. – Úgy értem,te nem vagy... tudod. –A kezeivel hadonászott, én pedig a homlokomat ráncoltam, mert teljesenösszezavarodtam.

Újra megköszörülte a torkát. – Tudod, azon a napon, amikor apám elrángatott minket ide...

Bólintottam, tudtára adva, hogy jól emlékszem rá.

Ő is bólintott. – Igen, nos... A családodban mindenki úgy nézett ránk, minthaszemét lennénk. Anyukád, apukád, mindkét bátyád. De te...soha nem néztél így rám. Akkor sem, és most sem.

Az ajkaim szétnyíltak. Ez olyan találó bók volt, hogy nem is tudtam, hogyanviszonozhatnámhízelgőbbel.Így hát azt motyogtam: – Nos, tényleg nem tudok lenézni rád. Ahhoz túl magas vagy.

Amikor kuncogni kezdett, a mellkasombanszétáradt az öröm. A megfelelő dolgot mondtam.

– Vicces vagy. – Kinyújtotta a karját, megfogta egy hajtincsemet, és az ujjai között dörzsölgette.

Azt hiszem, tetszett neki a hajam. Ettől…mindenütt… melegem lett.

– Vicces, csinos és kedves– motyogta inkább magának, mint nekem. – Erre nem számítottam.

Tátva maradt a szám. A fejemben olyanzűrzavar volt az őrült, zúzósérzések miatt, amelyekről tudtam, hogy nem kellene éreznem,és fogalmam sem volt, hogyan válaszoljak.

– Szóval, tényleg– mondta, és úgy folytatta, mintha nem állította volna a feje tetejére a világomat.– Mivel fogjuk elütni az időt? – Hagyta, hogy a hajam szálról szálra kibomoljon az ujjbegyei közül, mielőtt egy újabb tincset fogott volna meg, és megismételte volna a műveletet.

Amikor a tekintete a számra tévedt, szinte elvesztem, beszippantott amagával ragadó kisugárzása. De az utolsó pillanatban rájöttem, hogy milyen őrült dolog lenne lábujjhegyre állni és megcsókolni.

Ezt le kellett állítanom.

Meg akartam szólalni, hogy megjegyzést tegyek arra, mennyire megszállottja lett a hajamnak – és ezzel megtörjem a pillanatot –, de aztán rájöttem, hogy én is ugyanolyan megszállottan figyeltem, ahogy játszadozik vele.

Eléggé elvarázsolt páros voltunk.

Megnyaltam kiszáradt ajkaimat. – Nem is tudom. Mit akarsz csinálni?

Megvonta a vállát, a figyelme újra a hajamra irányult, ahogy elkezdte az ujja köré tekerni, majd dugóhúzó-szerűvé alakítani, miközben kiszabadította az ujját.– Ha tényleg le akarod borotválni a lábad, ne hagyd, hogy feltartsalak benne.

Felhorkantam, és a szememet forgattam. – Ja, bocs, de ma már leborotváltam.

Ami fura volt. Tegnap is leborotváltam, és tegnapelőtt is,és minden rohadt nap, mióta összefutottam vele az erdőben.

Komolyan, mi volt ebben a cuki fiúban, ami hirtelen arra késztetett egy lányt, hogyminden egyes nap leborotválja a lábát? Valami nagyon rossznak dolognak kellett lennie.Átkozottul aranyos fiúk.

– De atiédet nyugodtan leborotválhatod. – A kezemmel a fürdőkád felé intettem,és ő megint felnevetett.

Hú. Mi volt ezekben azátkozottul aranyos fiúkban, akiktőlegy lány szíve még hevesebben vert, mert a szakállasviccein nevettek?

– Kihagyom, köszönöm.

Imádtam, ahogy kihallottam a mosolyt a hangjából. A lelkem énekelt.

Hangos, drámai sóhajt hallattam, félresimítottam a frufrumat a szemem elől,csak hogy véletlenül hozzáérintsem a kezem az övéhez, azon a helyen, ahol még mindig a hajammal babrált.

A gyomrom görcsölni kezdett a sok érzéki forróságtól odabent, és áthelyeztema súlyomat egyik lábamról a másikra, és idegesenösszevissza fecsegtem.

– Azt hiszem, megcsinálhatnánk egymás haját, kifesthetnénk a lábkörmeinket, és pletykálhatnánk acuki fiúkról, mint egy átlagos pizsamapartin.

A vidámságtól a szeme még sötétebb csokoládébarna színt öltött. – Azt hittem, hogyti lányok bugyibanpárnacsatáztok a pizsamapartikon.

Undorodva fújtam ki a levegőt. – Közel sem. Csak tisrácok feltételezitek, hogy ezt tesszük. Az a helyzet, hogy addig disznólkodunk, amíg undorítóan fel nem puffadunk, aztán megpróbáljuk egymásra böfögni  a rossz fokhagymás leheletünket. – Knox úgy bámult rám, mintha sípcsonton rúgtam volna.

– Épp most zúztad összelegszebb álmaimat a pizsamapartikról – mondta a legkomolyabb hangon,amit valaha is hallottam tőle.

Pislogtam, mire rájöttem, hogy viccel. Aztán elvigyorodtam ésmegböktem a vállát. – Mindegy.

– Nem, komolyan. Kérlek, mondd, hogy legalább egy kis kísérleti csókolózás lenni szokott.Vagy cicifogdosás, hogy összehasonlítsátok a méreteiteket. Egymás bugyijának felpróbálása?

– Fúj. – Rávillantottam a tekintetem, de ő csak nevetett.

– Ugyan már. Valamit adnod kell nekem. Kell lennie legalább egyilletlen dolognak, ami tényleg megtörténik a pizsamapartikon, különben nem marad remény a világon.

Kinyitottam a számat, hogy disznónak nevezzem, amikor egy kopogás az ajtómon arra késztetett, hogyfelkiáltsak.

– Felicity? – Ezúttal Max volt az. A jó testvér.

Nyugtalannak tűnt.

Aggódó pillantást vetettemKnoxra, és visszaszóltam. – Igen?

– Édesem, nem akarom, hogy aggódj, de valaki megint betört a házba. Nem vagyunk benne biztosak, hogy már elment. Úgyhogy a szobádban maradok,amíg ki nem jössz, csak a biztonság kedvéért. De apa már hívta aseriffet, aki hamarosan itt lesz, úgyhogy ne félj, rendben?

Nagyot nyeltem, és felnéztem Knoxra, aki elsápadt. – Ó, a francba! – fintorgott.

– Hm... igazából nem hoztam magammal ruhát a fürdőszobába– mondtam Maxnek az ajkamba harapva, és imádkoztam, hogy ezt bevegye.

– Akarod, hogy beadjam? –ajánlotta fel Max figyelmesen.

Leroskadt a vállam, és összenéztemKnoxszal.Barna szemeibenaggodalom kavargott.

– Nem, nem, csak... meg tudnál várni a hálószobám ajtaja előtt? Még nem tudom, hogymit akarok felvenni.

Habozott. Biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani, de végül azt válaszolta: – Rendben, de siess, oké? Apa azt akarja, hogy lent legyünk a nappaliban, mindannyian egy helyen.

– Persze. Mindjárt jövök.

Lehunytam a szemem, és visszatartottam a lélegzetem, amíg meg nem hallottam a szobámon keresztül távozó lépteit, majd a hálószoba ajtajának csukódását.

Halkan kifújtam a levegőt,és a lehető leghalkabban kisurrantam a fürdőszobából,de fogalmam sem volt arról, hogy miért vagyok csendben.

Lábujjhegyen beléptem a hálószobámba, és azonnal hiányoltam azt a szoros intimitást,amit megosztottunk Knoxszal.

Mivel láttam, hogy tiszta a terep, teljesen kinyitottam az ajtót, hogy kiengedjem.Nagyon sápadtan lépett be a hálószobámba.

– És most mi lesz?– suttogta homlokráncolva. – Még mindig az ajtó előtt áll.

Ó, persze. A francba. Miért nem gondolkodtam ennyire előre?

Megrezzentem. – Az ablak?

Odapillantott, és az arca beteges zöldre váltott. – Biztoscsak viccelsz velem.

– Van ott egy lugasrács – ajánlottam fel reménykedve.

Visszafordult felém. –Tériszonyom van.

Nagyot nyeltem. – Ó.

Ez rosszul sülhet el.

De úgy tűnt, hogy nem stresszel a tériszonya miatt. Csak vett egy nagy lélegzetet, és lassan közeledett az ablakhoz, úgy tanulmányozta azt, mint egy elszánt, küldetésen lévő férfi, aki a végzetével készül szembenézni. Miután kinyitotta az ablakot éskidugta a fejét, hogy kiszámítsa az esést, visszahőkölt, és elkezdettszaporán lélegezni.

Amikor hátrapillantott rám, a tekintetéből vad pániksugárzott. Az aggodalomtól ökölbe szorított kezeimet a számhoz emeltem. Annyira azért nem akartam, hogyszembenézzen a félelmével. – Talán várhatnál a fürdőszobámban késő estig, és majdkicsempészlek, miután mindenki lefeküdt.

Erősen megrázta a fejét. – Ha jönnek a zsaruk, akkorminden szobát ellenőrizni akarnak majd, mielőtt elmennek. Nem gondolod?

Kissémegvontam a vállamat, nem tudtam, hogy mi fog történni.

Ismét megrázta a fejét. – Nem, meg tudom csinálni. A rács stabilnak látszik.

Látszik? Nem túl megnyugtató kifejezés.

A körmömet rágva figyeltem, ahogy lábbal előre kimászik az ablakon. Amikor a felsőteste még bent volt, de deréktól lefelé már nem volt látható, rám nézett. Felfelé mutató hüvelykujjal reszketve jeleztem felé, mire ő egy bátor mosolyt villantott rám, mielőtt lelépett,majd eltűnt volna a szemem elől.

Az ablakhoz rohantam, és kidugtam a fejem, csakhogy még mindig ott találtam őt közvetlenülaz ablakalatt. A lugasba kapaszkodott, és káromkodott az orra alatt, miközbenösszeszorította a szemét.

– Hé – szólítottam meg. – Mit mondott a néma a törpének?

Gyorsan pislogva felnézett. – Mit?

Elmosolyodtam. – Ó, remek. Akkor, már figyelsz rám. Most... csak nézz továbba szemembe, majd lépj egyet lefelé.

Ide-oda forgatta a fejét. – Nem tudom megtenni.

– Knox– mondtam szigorúan. – Egy lépést. Ennyi az egész. Most pedig csináld!

Szemében gyötrelemmelfelfújta az arcát, és tett egy lépéstlefelé. Amint biztos lábakon állt, kifújta a levegőt.

– Megcsináltad– ujjongtam. A vigyorom ragályos lehetett, mert reszkető ajkai felfelé görbültek. – Igen – ismerte el lélegzetvisszafojtva.Aztán teljes vigyorba szaladt a szája. – Igen, sikerült. Megcsináltam.

Megtapsoltam, és így szóltam: – Most csináld újra! Még egy lépést!

A mosolya elhalt. – A francba!

A homlokán gyöngyöző izzadság egymáshoz tapasztotta a hajtincseit,de ettől csak még jobban nézett ki. Ember, tehetség kellett ahhoz, hogy egy fickómég akkor is dögösnek látszódjon, amikor annyira félt, hogy majd’ bepisilt.

– Szóval, ahogy mondtam... Mit mondott a néma a törpének?

Morcosan nézett rám, miközben a következő lépést tette lefelé. – Tényleg viccet akarsz mesélni, amikor bármelyik pillanatban a halálba zuhanhatok?

– Hát persze. – Egészen biztos voltam benne, hogy nem értékelte az erőltetett jókedveta hangomban, de azért továbbra is így beszéltem. – Nos, mit mondott a néma atörpének?

Elkeseredetten felsóhajtott, miközben még egy lépést tett, majdmegállt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy stabilan áll. – A pokolba is, nem tudom, mit mondott. Hogy alacsony?

Csalódottan felsóhajtottam. – Nem, zsenikém. Nem mondott semmit. Érted? Mert ő...néma.

Abbahagyta az ereszkedést, és hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Ne, már?Meghalhatok, és neked csak egy ilyen béna vicc jutott az eszedbe?

– Hé, ez volt az egyetlen dolog, ami eszembe jutott a pillanat hevében.

– Hát, elég szar volt.

– Nos, bocsáss meg! Mit szeretnél, mit találjak ki, hogy eltereljem a figyelmedet, amíg szembenézel életed legnagyobb félelmével?

– Nem mondtam azt, hogy ez életem legnagyobb... Lenézett ésazonnal elsápadt. – Ó, Istenem. Meg fogok halni, ugye?

Még mindig egy kétszintes épület oldalán függeszkedve kapaszkodott,csak félúton volt a föld felé. Ugyanannyi időbe telne visszamászni, mint amennyi időbe telne neki, hogy lemenjen. Arca szürke volt, mintha el akarna ájulna.

Az ájulás rossz dolgot jelent. Ha elájul, biztosan lezuhan... és meghal.

Pánikba estem, és kiböktem. – Megcsókoltam egy lányt.

Erre aztán felfigyelt, és rám nézett. – Micsoda?

– Egy pizsamapartin– folytattam. – „Felelj vagy mersz”-et játszottunk, és be kellett vallanom, hogy még sosem csókolóztam fiúval, és hogy néha gyakoroltam a párnámon vagy a kézfejemen, vagy akármin. Szóval ez a lány azt mondta, hogygyakorolhatok... rajta.

A szája tátva maradt, és barna szemei feszülten meredtek rám. – És? – erőltette.

Majdnem felhorkantam. Jézusom, mi volt a lány a lánnyal akcióban az, ami a pasikat ennyire felizgatta?

– És... – A francba. Gondolkozz, Felicity! – És az ajkai nagyon puhák voltak.

Knox majdnem elvétette a következő lépését. Összeszorult a gyomrom, és el kellett fojtanom egy sikolyt, de úgy tűnt, észre sem vette az aprócska botladozását. – És?

Megköszörültem a torkomat. – És neki, hú, olyan íze volt, mint a meggyes szájfénynek,ésrózsaszirom illata volt.

Aggódtam, hogy ez túl közhelyesen hangzik, de ő azt mormolta „Szent szar”,mintha tényleg belemerült volna a történetbe. De aztán tovább ment, és még hozzá kellett tennie: – Tényleg?

Nem tudtam tovább hazudni, ezért felsóhajtottam. – Nem, nem igazán.

Zavartan pislogott. – Hú!

– Igazából még sosem csókolóztam lánnyal. Vagy fiúval. Vagy... igazából senkivel. A fenébe,még egy pizsamapartira sem hívtak meg!

– De... – Megrázta a fejét. – Miért lennél olyan kegyetlen, hogy hazudsz erről?

– Azt mondtad, hogy béna volt a viccem! Ki kellett találnom valamit, hogyeltereljem a figyelmedet. – Mikor homlokát ráncolva kinyitotta a száját, mintha vitatkozni akarna velem, felemeltem a kezem. – És egyébként már csak egy utolsó fokmaradt. Valószínűleg le tudnál ugrani a földre onnan, ahol most vagy.

– Micsoda? – Lenézett, majd káromkodott. Egy másodperccel később leugrotta falról, és két lábbal landolt.

Eltartott egy pillanatig, amíg felegyenesedett, és újra felnézett. Deamikor megtette,félelem töltötte el avonásait.

– Gratulálok!– kiáltottam. – Megcsináltad!

Komolyan bólintott, mielőtt kirobbant belőle. – Nem hiszem el, hogy hazudtál.

Elnevettem magam, ő pedig még jobban ráncolta a homlokát.

– Legalább hagyhattad volna, hogy elhiggyem, hogy igazat mondtál. Nem kellett volnaodáig elmenni, és darabokra zúzni a fantáziámat.

– Ó, Istenem. Miért vagytok ti srácok mind ilyen perverzek?

– Mert ti lányok...

Egy az úton érkező autó hangjátólgyorsan elhallgatott. Mindketten majdnemkiugrottunk a bőrünkből, mert tudtuk, hogy valószínűleg a seriff az. A háznak ez azoldalanem a felhajtóra nézett, de akkor sem volt jó ötlet, hogy KnoxParker itt lődörögjön, és velem vitatkozzon. Ráadásul Max még mindig kint várta hálószobám ajtaja előtt. El is felejtettem őt.

– Jobb, ha mész! – sziszegtem olyan hangosan, amennyire csak lehetett.

Knoxgyorsítani kezdett, és rohant, azonbannéhány másodperccel későbbmegállt, megpördült,és felnézett az ablakomra.

Amikor a tekintetünk találkozott, zavartan megráztam a fejem.

Mi a fenét csinál? Pánikba esve integettem neki, biztos voltam benne, hogybármelyik pillanatban elkaphatják.

De ő csak egy rövid, tiszteletteljes biccentést küldött, mielőtt szájával némán megformálta volna: – Köszönöm.

Aztán megint elindult, és az erdő felé száguldott.

A vér olyan hevesen száguldott az ereimben, hogy legszívesebbenfelkaptam volna egy párnát az ágyamról, hogy beleordítsak, amilyen hangosan csak tudok, és izgatottan körbeugrándozzaka szobámban.

Ha az első találkozásomkor nem zúgtam volna bele Knox Parkerbe, akkor most a második alkalommal már biztosan.

4. fejezet

 

Knox

 

Napjainkban

Fordította: Missy

 

A friss vért meglepően könnyű volt letisztítani a bőrülésekről. Csak meleg vízzel gyorsan le kellett törölni, és bumm, olyan volt, mintha új lenne. HálaIstennek, hogy nem vártam meg, amíg megszárad. Az kurva szar lett volna.

A nálam lévő húsz dollár és tizenegy cent nagy részét arra költöttem, hogy megálltam az első autómosónál, amit megláttam, és kívül-belül letisztítottam és kiporszívóztam a Lexust. Aztán visszavezettem a St. John'shoz, ahol csak ültem a vezetőülésbenaz ujjaimat a kormánykerékre szorítva, és azon tűnődtem, hogyan fogom visszaadni a kulcsot a tulajdonosának, és azon gondolkodtam, hogy mi a fenét csináljak ezután.

Valaki a kórházban biztosított arról, hogy felveszik a kapcsolatot a terhes nő legközelebbi hozzátartozójával, így még csak keresnem sem kellett a férjét, akit alig vártam, hogy megtaláljak.

Fogalmam sem volt, hogy hol van a családom, fogalmam sem volt, hogy hol keressem őket, hova menjek, vagy mit tegyek. Le voltam égve, hajléktalan és munkanélküli voltam, és úgy tűnt,egy barátom sem maradt a világon.

A valóság okozta pánik kezdett elárasztani, ezért az egy darab,meglévő feladatra koncentráltam. Vissza kellett adnom ezt a kocsit a tulajdonosának, csakhogy nem tudtam utána érdeklődni a pultnál. Mivel nem tudtam a nevét.

Talán csak egy terhes lány volt a szülészeten.

Vagy lehet, hogy egy tucatnyi.

Azon tűnődtem, hogy van-e valami a kocsijában, amin rajta van a neve. Amikor a kesztyűtartóba pillantottam, összerezzentem, mert nem akartam betolakodni a lány magánszférájába. De bassza meg, valahogyan vissza kellett juttatnom neki a kulcsokat. Így hát odanyúltam és kinyitottam a kis ajtót. Miután áttúrtam magam a használati utasításon és néhány gyorséttermi szalvétán, megtaláltam a lány forgalmi engedélyét, és kivettem.

– Zoey Hamilton– mormoltam hangosan, ahogy kibámultam az első szélvédőn, mielőtt visszatettem a papírokat a kesztyűtartóba.

Oké, tehát meg kellett találnom Zoey Hamiltont, vagy inkább a férjét,Quinn Hamiltont, mivel biztos voltam benne, hogy Zoey jelenleg elfoglalt. A Quinn Hamilton név halványan ismerős volt, de nem tudtam hová tenni, vagy azt, hogy hol hallottam már, ezért vállat vontam, és nem foglalkoztam vele tovább.

Keresd meg Quinnt!

Meg tudom csinálni.

Kiszálltam a kocsiból, és becsuktam az ajtót. Miközben zsebre tettem a kulcsokat,és azon tűnődtem, hogy hol a fenébentalálom a szülészetet ezen a helyen, valaki azt kiáltotta: – Hé!

Figyelmen kívül hagytam a felszólítást, és a kórház felé lépkedtem, ezúttal azonban közelebbről hallottam az üvöltést.– Hé, te rohadék! Hozzád beszélek!

Végül odapillantottam, és láttam, hogy egydühösnek látszó fickó egy másik férfival a nyomában felém száguld. Aki az élen haladt, annak sötét, kócos haja volt, és az arcának a fele sebhelyes volt,még forradásosabb, mint az enyém, az egyetlen vágásnyom, ami kettévágta a szemöldökömet és keresztülhaladt az arccsontomon.A mögötte álló fickó tele volt tetoválásokkal, és az arca is tele volt fémmel.

– Mi a faszt csinálsz ezzel a kocsival? – követelőzött Sebhelyesarcú.

A Lexusra pillantottam, majd rá.

– Te vagy Quinn?

Furcsa lehangoltság vett erőt rajtam. Nem akartam, hogy Quinn legyen. Nem akartam még végezni a feladatommal. Ez volt az egyetlen dolog, ami mellettem szólt. Különben is, meg akartam győződni róla, hogy Zoey és a babája rendben átvészelik a dolgot. A váróteremben lógni a kulcsaival jó kifogásnak tűnt arra, hogy itt maradhassak.

– Úgy nézek ki, mint Quinn?– kérdezte a fickó, és iszonyú mogorván nézett, miközben a kezeit a csípőjére tette.

Mivel még sosem találkoztam Quinnnel, fogalmam sem volt, hogyan néz ki.

Én is mogorván néztem rá.– Őszintén szólva, úgy nézel ki, mint egy pöcs.

A szeme összeszűkült, miközben megfélemlítőn egy lépést tett előre. – És te úgy nézel ki, mint egy kibaszott halott ember.

Sóhajtottam, nem igazán volt kedvem bunyóba keveredni, amikor még egy napja sem engedtek ki a sittről.

Az idióta valószínűleg fél fejjel alacsonyabb is volt nálam. De ez nem úgy tűnt, mintha zavarná. Megropogtattaaz ujjait, én pedig megfeszültem, és készen álltam, hogy visszaadjam,ha behúzna egyet.

De a másik fickó megragadta Sebhelyesarcú ingének hátulját, és leállította. – Hé, hé–próbált rábeszélni könnyedén – Talán mielőtt beverjük a képét,meg kéne, nem is tudom, kérdezni,hogy miért van nála Zoey kocsija.

– A francokat! Épp most nevezett pöcsnek.

– Nem, igazából azt mondta, hogy úgy nézel ki, mint egy pöcs, nem pedig azt, hogy az vagy. – Aztán a tetovált fickó rám vigyorgott. – De azért tényleg egy pöcs.

– Hé, baszd meg! – Sebhelyesarcú egy pillantást vetett Tetkósra, mielőtt ellökte volna magától,és visszafordult hozzám. – Mit csinálsz Szöszi kocsijával?

Zavartan pislogtam. – Kicsoda?

– Zoey– morogta, mielőtt a barátjameglökte, hogy csendre intse, és hozzátette – A lány, akinek a tulajdonában van.

Bólintottam. Zoey egyenlő Szöszivel. Felfogtam. – Neki... volt valami gondja– magyaráztam, mert nem tudtam, hogy mennyire bízhatok ezekben az emberekben. – Elszállítottam a lányt a kórházba, de mindenhol véres volt, úgyhogy elvittem a kocsit egyautómosóba, hogy kitisztítsam.

Úgy tűnt, hogy a válaszom mindkét férfit meglepte.

– Vér? – Sebhelyesarcú érdesen zihált. Aztán az arca színét vesztette,amitől a sebhelyei még jobban kirajzolódtak. – Vér volt? Úgymint... rengetegvér?

Bólintottam, mire fújtatott egy nagyot, mielőtt körbe-körbe járkált, ésbeletúrt volna a hajába. – A francba– motyogta, miközben a második férfi összetette a kezét, mintha imádkozna, és a szájához szorította.

Az aggodásukból tudtam, hogy Zoey Hamilton biztosan közel áll hozzájuk. Így hát előhúztam a kocsikulcsait a zsebemből. – Megmondanátok, hogyan tudnám ezeket visszajuttatni neki vagy a férjének?

Sebhelyesarcú kikapta őket a kezemből, és kinyitotta a kocsit, feltépte az ajtót, és bekukucskált. – Nem látok itt semmilyen vért.

Összeszorítottam a fogaimat. – Épp most mondtam, hogy kitakarítottam.

Ingerült pillantást vetett rám a válla fölött, mielőtt figyelmét újra a belső térnek szentelte volna, mintha meg akart volna győződni róla, hogy semmi sem hiányzik.

Seggfej.

– Egyáltalán miért volt nálad a kocsija? –Kirántotta a fejét az autóból, és becsapta az ajtót. – Honnanismered egyáltalán Szöszit, és mi a faszt csináltál vele?

Felvontam a szemöldököm, némán tudattam vele, hogy vissza kell vonulnia. Nem éltem volna túl több mint fél évtizedet a nehéz időkből, ha nemsajátítottam volna el egy pármegfélemlítési taktikát.

Úgy tűnt, hogy a módszer bevált, mert fizikailagegy lépést tett hátra, és a barátja gyorsan közbelépett. – Ten azt akarta kérdezni, hogyantalálkoztál Zoeyval egyáltalán? Úgy volt, hogy otthon van ágynyugalomban.

– Igen, ezt mondta – sóhajtottam, és megropogtattam a nyakamat. Megszoktam, hogy gyanakvó kérdésekre kell válaszolnom, de sosem tanultam meg igazán figyelmen kívül hagynia vele járó ingerültséget. – Nézzétek, én egy kisbolt parkolójában álltam, amikor a semmiből előbukkant egy autó, és majdnem elütött. Miután leparkolt, és... Zoey – gondolom, így hívják – kiszállt, láttam rajta, hogy bajban van, úgyhogy betettem az anyósülésre,és elvittem a kórházba. Útközben elmondta, hogy megszegte az ágynyugalmat,hogy a férjének szülinapi ajándékot vegyen a hétvégére. Amint idehoztam, mindenki odarohant hozzá, hogy gondoskodjanak róla, miközben a kocsija csak itt állt, az ajtók tárva-nyitva, és mindenhol vér volt. Szóval... elvittem, hogy kitakarítsam.

– Úgy érted, hogy te pusztán szívjóságból kitakarítottad egy vadidegen autóját?

Ránéztem a Sebhelyesarcúra, és majdnem kísértésbe estem, hogy megkérdezzem tőle, akar-e még egy sebhelyet a gyűjteményébe. – Nem úgy tűnt, mintha olyan állapotban lett volna, hogy takarítani tudjon,és nekem nem volt jobb dolgom.

Sebhelyesarcú kinyitotta a száját, ésösszevonta a szemöldökét, de Tetkóstarkón vágta, hogy elhallgattassa. – Hát, kösz, haver– mondta a férfi egy tiszteletteljes biccentéssel felém.– Igazán nagyra értékeljük. Mennyivel tartozunk neked?

Legyintettem, és egy óvatos lépést tettem hátrafelé. – Semmivel.Minden rendben.

– Biztos? – Kinyújtotta a tenyerét, hogy kezet rázzon velem. – Hogy hívnak?

Hallgattam, mielőtt megfogtam a kezét, és azt motyogtam: – Knox Parker.

Kezének szorítása erősebb lett, mielőtt hátrahajtotta a fejét, hogy rám meredjen.

– Szent szar!– Hunyorított és figyelmesen tanulmányozott, mielőtt oldalra billentette a fejét. – Teljesen máshogy nézel ki. – Aztán elmosolyodott. – Én Pick Ryan vagyok.Pár évvel alattam jártál az iskolában.

Emlékeztem rá, és bólintottam. – Igen, oké.

– Ő a barátom, Ten. Ne törődj vele,csak ugat, de nem harap.

– Hé, baszd meg, ember!

Mire Ten rosszallóan nézett rá, és még több panaszt morgott az orra alatt, Pick továbbra is rám szegezte a tekintetét, amíg a vizsgálódása át nem váltott egy enyhe homlokráncolásba.– Utoljára úgy hallottam, hogy börtönben vagy.

– Micsoda?– Ten felrobbant. – Egyvolt fegyenc vezette Szöszi kocsiját?

– Fogd be! – Anélkül, hogy a forrófejűre pillantott volna, Pick rávágott avállára, és továbbra is engem figyelt, várva a válaszomra.

Kényelmetlenül fészkelődtem, azon tűnődve, vajon azthiszi-e, hogy megszöktem vagy valami ilyesmi. – Most szabadultam feltételesen. – Felemeltem a kezemet, abba az irányba mutattam, ahol egykor az otthonom volt, és azt mondtam: – A ház... a hely, ahol felnőttem... Már nincs többé. Most egy benzinkút van ott.

Pick bólintott. – Igen. Úgy öt évvel ezelőtt húzták fel.

Öt évvel ezelőtt? Döbbenten bámultam rá. – Mi... nos, mi történt a házzal?

Fogalmam sem volt, miért kérdeztem ezt, igazából azt akartam tudni, hogy mi történt a családommal. Miért mentek el? Hová mentek?

Egyszerűen csak tudtam, hogy Bainbridge állt emögött. Miután gondoskodott rólam, azt követően a családom után ment. A francba. Tudnom kellett volna.

– Ember... – Pick lassan csóválta a fejét. Sajnálkozvanézett rám. – Senki sem mondta neked?

Ahogy együttérzőn és aggódva nézett rám, viszketni kezdett a bőröm. A börtönben ismindig így bizsergett, mielőtt valaki nekem ugrott volna. A figyelmeztetést komolyan véve, megfeszítettem az izmaimat, és felkészültem a csapásra. – Mondd már?

– Hú, ... a ház leégett. Tűz volt. Az egész porig égett.

Olyan keményen bámultam rá, hogy összerezzent és félrenézett. Rájöttem, hogy ez még nem volt minden. Volt még más is.

– És a családom? – kérdeztem lassan. A mellkasom megemelkedett, jelezve, hogy a légzésem felgyorsult.

Pick arca elfelhősödött. Hátráltam egy lépést, nem voltam kész arra, hogy halljam. De aztán találkozott a tekintetünk, és komolyan azt mondta: – Sajnálom.

Összeszorult a gyomrom, és kétrét görnyedtem.

– Ó, a francba– suttogta Ten. Az ő együttérző káromkodásacsak fokozta a hányingeremet, miután korábban totális seggfejként viselkedett velem szemben.

Arra koncentráltam, hogy a számon keresztül lélegezzek, miközben a hányinger egyre fokozódott.– Mindenki? – Fuldokoltam. Az egész kibaszott családom? Meghalt?

– Nagy részük– mondta Pick halkan. – Az mamád. A húgod. Azunokahúgod.

Egy apró nyögést zokogtam ki, és azonnal a fogaim közé szorítottam az öklömet, hogy visszatartsak bármit, ami szökni próbál a számból.

De Pick folytatta. – És az egyik fivéred. Sajnálom, nem emlékszem, hogy melyikük.

Bólintottam, mintha minden rendben lenne, de nem volt rendben. Semmi sem volt rendben. A gyomrom biztosan nem volt rendben. Zoey kocsijának hátuljához rohantam, a kezemet a csomagtartónak támasztottam, és lehajoltam, hogy hányjak, de semmi nem jött fel, csak a sav íze, ami még annál is rosszabb volt, mintha tényleg okádtam volna, mert nem csillapította a hányingeremet.

Mögöttem Ten azt mondta: – Szent szar, senki nem vette a fáradtságot, hogy elmondja neki, hogy a fél családja meghalt egy kibaszott háztűzben? Ember, ez durva.

Nem törődve vele, még egy percig ott görnyedtem, amíg elég stabilnak éreztem magam ahhoz, hogy felálljak. De amint kiegyenesedtem, az émelygés visszatért.

Homályos szemmel figyeltem Picket. – Mi van a többiekkel? – kérdeztem, a szokásosnál is nyersebben. – Tudod, hogy hol vannak?

Kinyitotta a száját, becsukta, majd megrázkódott, mielőtt megrázta a fejét.

Tudta, csak nem akarta elmondani nekem.

– Mit tudsz? – követeltem.

– Az apád– kezdte lassan. – Néhány évvel később berúgott a vasútállomásnál. Elütötték és... meghalt. Aztán az egyik bátyád – megint csak nem vagyok benne biztos, hogy melyikük – túladagolta magát droggal.

Erősen beszívtam a levegőt az orrlyukaimon keresztül, és bólintottam. – És a másik kettő? – kérdeztem, rá sem nézve. – A többi testvérem?

Megrázta a fejét. – Nem tudom. Egy időre nevelőszülőkhöz kerültek,aztán a saját útjukat járták. Fogalmam sincs, hol lehetnek most.

Nagy levegőt vettem, és kifújtam, majd lehajtottam a fejem, és azzal nyugtattam magam, hogynagy valószínűséggel még mindig van két testvérem valahol odakint.

– Mióta vagy kint? – kérdeztePick halkan.

Nyeltem egyet. – Körülbelül egy órája.

– A francba. – sóhajtott.  – És nyilvánvalóan nincs hova menned, mivel hazamentél, és hűlt helyét találtad az otthonodnak. Van másik hely, ahova mehetnél?

Körbepillantottam a parkolóban, mintha menedéket keresnék, de csak a tengernyi autót láttam. Így hát megráztam a fejem. – Nincs.

– Én is így gondoltam. Nézd, Tennel be akartunk menni és megvárni, amíg hírt kapunkZoey-ról és a babáról, de elvihetlek pár napra valahová, amíg talpra nem állsz.

Rápislogtam, nem tudtam, hogy miért akar ennyire segíteni nekem. Semmit sem tudtam felajánlani neki cserébe. Nem volt semmim. És a francba, semmit sem adnak ingyen.

Pick Ryan mindig is jó srác volt a suliban. De egy dolgot biztosan tudtam:az elmúlt hat évben minden megváltozott.

Bár nem mintha lett volna más választásom. És jó lenne egy hely, ahol meghúzhatom magam.

Talán játszhatnék, amíg meg nem tanulom a fogást.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem, és feszülten figyeltem őt, próbáltam felfedezni a hátsó szándékát.

Pick melegen átölelte a vállamat. – Igen, haver. Hát persze. Semmi gond. – Intett Tennek, és odaszólt neki: – Szólj, amint van valami híredZoey-ról, rendben?

Ten válaszul lepattintotta, és elindult a kórház felé, miközbenPick a parkoló túloldalán álló öreg Barracudához vezetett.

Amint eltávolodtunk a barátjától, mély levegőt vett, és rám nézett. – Most pedig... beszéljünk az üzletről.

És máritt is van.

Megálltam egy pillanatra, hirtelen rájöttem, hogy hova vezet ez az egész. Egy nagydarab fickómint én, egyenesen a börtönből... azt hiszem, hogy jó voltam valamire.

– Baszd meg!– morogtam Pick arcába. – Nem leszek a drogfutárodvagy a bérgyilkosod, vagy…

– Hé, hé, hé. – Pick nevetve felemelte a kezét, és afejét rázta. – Nem, teljesen félreértettél, Parker.

Sötét ábrázattal oldalra billentettem a fejem, mivel nem tudtam, mit akar ezzel mondani.

Egy utolsó kuncogás után nagyot sóhajtott. – Van egy éjszakai klubom– magyarázta. – És Quinn– Zoey férje – az egyik csaposom. Már kerestem valakit a helyére, mivel az üzlet fellendült, de most, hogy Hamilton Zoey miatt kiesik, sokkal hamarabb lesz szükségem segítségre,mint vártam. Ez teljesen törvényes munka. Semmi illegális dolog. Szükségem lesz a társadalombiztosítási számodra, meg minden más legális szarságra, hogy egyáltalán felvehesselek. Szóval... érdekel a dolog?

A srác komolynak tűnt, ezért még zavarodottabban ráncoltam a homlokom. Épp most jöttem ki a börtönből, megtudtam, hogy a családom elment, és valaki felajánlott nekemegy teljesen törvényes állást.

Egyáltalán  nemhangzott lehetségesnek.

Megráztam a fejem. – Várj, neked van egy éjszakai klubod?

A suliban ő volt az egyik gyerek, aki nevelőszülőknél élt, akit mindig egyik otthonból a másikbarúgdostak, és velem ette a félárú szegénykölyök-ebédet.

– Hogy csináltad ezt?

Elvigyorodott, és megvonta az egyik vállát. – Beleszerettem egy gazdag ember lányába.

A gyomrombanforróság keletkezett, ahogy összeszűkült a szemem. Ha meg akart sérteni, sikerült neki. Legszívesebben megragadtam volna a nyakát, és megszorítottam volna.

Amikor valóban tettem egy fenyegető lépést felé, a felismeréstőlelkerekedett a szeme. Azonnal felemelte mindkét kezét. – Nem a tegazdag embered lányába. A francba! Bocsánat. Nem. Valaki egészen másba... Floridából.

Nem tudom, hogy miért, de a megfeszült izmaim azonnal elernyedtek. Miért a fenéért voltam így megsértődve? Még ha arról a lányról is beszélt volna, akkor sem számított volna. Nem az én gazdag emberem lánya volt. Nem volt ő nekem senkim. Többé már nem. Valószínűleg már valaki másé volt. Valami szerencsés, gazdag balfaszé, aki soha nem volt börtönben, soha nem ölt meg senkit puszta kézzel, és nem vált lelketlen szörnyeteggé. Valakié, aki megérdemelte őt.

És valószínűleg a gazdag apja is áldását adta rá.

– Nem, ő egy másik gazdag embernek a lánya – folytatta Pick. Aztán megvonta a vállát. – És az én sorsom nyilvánvalóan jobban alakult,mint a tiéd.

– Nyilvánvalóan– mondtam szárazon.

Megköszörülte a torkát, mosolyt erőltetett magára, és sürgetni kezdett: – Szóval, ami azt a munkát illeti...