26.-27.-28. Fejezet

 

26. fejezet

 

Knox

 

Napjainkban

Fordította: Szilvi

 

A nap nagy részét az edzőteremben töltöttem. Büszkének kellett volna lennem magamra; nem robbantam fel, amikor City nem kegyelmezve, lecsapott rám és sarokba szorított. Mindent átéltem, amit mindig is éreztem, amikor eluralkodott rajtam a sötét, tehetetlen düh, de visszafogtam magam. Kimentem és eljöttem, hogy kieresszem a gőzt, és minden rendben volt. Elégedettnek kellene lennem a fejlődésemmel.

De szarul éreztem magam.

Egy az egyben szándékos gyilkossággal vádolt meg. A beszélgetés végén tanúsított viselkedéséből arra következtettem, hogy nem igazán hisz a saját állításában – csak rá akart venni, rá akart kényszeríteni, hogy elmondjam a történetet az én szemszögemből. De mégis ezt mondta, és ez felháborított.

A tizenhat éves City soha nem tett volna ilyet velem. A huszonkét éves Felicity... ő más volt. Erre a tényre emlékeztetett minden alkalom, amikor kinyitottam a gyógyszeres szekrényt, és megláttam a fogamzásgátlóját a borotvám mellett, minden alkalom, amikor bekapcsolta a kávéfőzőt, minden alkalom, amikor mosolyogva viccelődött a srácokkal a Tiltottban, minden alkalom, amikor átkozottul praktikus cipőt viselt a munkahelyén. Felnőtt,  és továbblépett nélkülem, és a lány, akibe olyan kétségbeesetten beleszerettem, megváltozott.

Nem tudtam azonban abbahagyni a törődést iránta, néhány eltérés miatt sem. Még mindig egy ragyogó, gondoskodó szépség volt, akitől elakadt a lélegzetem, valahányszor megláttam. És ezért fájt annyira hallani, hogy gyilkosnak nevezett, mert én adtam neki a hatalmat, hogy megbántson.

Amikor késő délután a lakásunkhoz közeledtem, valamiféle zaklatottság töltött el. Nem tudtam, mire számítsak, de be kellett mennem. Csütörtök volt, és mennem kellett dolgozni a csajos estére.

Kiszaladt a lélegzet a tüdőmből, amikor üresen találtam az első szobát. A szobájából fojtottan hallatszott ki a zene, ami elárulta, hogy ismét kerüljük egymást. A barlangomba sietve levetettem a pólómat, és a földön lévő kosárba hajtogatott tiszta ruhák halmából kirángattam egy munkás pólót. Az edzőteremben lezuhanyoztam, így nem kellett fáradnom a fürdőszobával, de a nap nagy részében nem ettem. Talán beugorhatnék valahová, hogy ne kelljen bemennem a konyhába, csakhogy nem volt rá pénzem. Minden egyes megkeresett extra centet odaadtam Picknek, annak ellenére, hogy hányszor forgatta a szemét, és mondta, hogy ne aggódjak emiatt.

Bassza meg, összeüthetnék gyorsan egy szendvicset, és harminc másodperc múlva már el is tűnhetek innen. De amikor megfordultam, hogy elhagyjam a szobámat, észrevettem a tányért az ágyamon, amelyen egy szendvics volt egy alma mellett... és alatta egy összehajtogatott papírlap.

Feltámadtak az emlékek.

Remegő kézzel kinyúltam, és felvettem a cetlit. Pislogtam néhányszor, hogy fókuszáljam a szemem, de ő kegyes volt, és csak három szót írt, nyomtatott betűkkel, amit könnyebben el tudtam olvasni.

Sajnálom, hogy erőltettem!

Az ágy szélére roskadtam, és a kezembe temettem az arcomat. A szemem égett, a torkom pedig összeszorult.

– Bassza meg! – motyogtam ringatózva. Előrehajoltam, és a könyökömet a térdemre támasztva a be- és kilégzésre koncentráltam, alkalmazva azt a légzéstechnikát, amit a bokszedzőm tanított a hét elején. A ringben kellett volna használnom, de most is működött.

Még mindig nyersen összetörve éreztem magam, amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy a szendvicsért nyúljak, de amint belemélyesztettem a fogaimat a kenyérbe, és megkóstoltam a mogyoróvajat és a lekvárt, újra elvesztem.

Emlékezett rá.

Annyira szerettem volna odamenni hozzá, hogy már fájt. Érezni akartam, ahogy átölel, én pedig a hajába temetem az arcomat. Istenem, szinte éreztem a samponja illatát, ha csak rá gondoltam.

De távol kellett tartanom magam. Nem azért költöztem hozzá, hogy újra összejöjjünk. Azok után azonban, amit Pick mondott nekem, semmiképp sem engedhettem, hogy egyedül éljen valahol. Még mindig. Ha újra összejönnék vele, az katasztrofális lenne. Kezdtem valamelyest uralkodni a dühömön, de nem eléggé ahhoz, hogy megnyugodjak, legalábbis ami az ő biztonságát illeti.

És még ha sikerülne is úrrá lennem rajta, akkor sem lennék elég neki. Ismertem az én Citymet. Olyan valakire volt szüksége, akivel teljesen nyitott lehetett, és aki vele is nyitott volt. Ezek voltak azok a fajta kapcsolatok, amelyektől kivirult, és ez volt az, amit én soha többé nem tudtam volna biztosítani. Túl sok csúfság volt mostmár bennem. Soha nem vinnék ilyen rondaságot az életébe.

Nem tudtam befejezni a szendvicset. Valahogy meg akartam őrizni.

Amikor kiléptem a szobámból, megálltam az ajtaja előtt. Még a kezemet is felemeltem, hogy bekopogjak. De az ujjbegyem körülbelül tíz másodpercig lebegett a fa előtt, mielőtt leengedtem, és kisietettem a lakásból.

A bárban Asher és Noel azon vitatkoztak, hogy ki legyen a pincér.

– Ember, te mindig a pultnál dolgozol! Csak ma este add át nekem!

Noel csak kuncogott. – Ne legyél már ilyen nyuszi, Hart! Szóval, egy horda őrült nő akarja a testedet. Nem kéne élvezned ezt a szarságot?

Asher elfintorodott. – Egy seggfej vagy! – Azonnal Mason felé fordult. – Lowe, ember...

– Szó sem lehet róla! A múlt héten lemondtam a bárról Parker miatt. Nem fogom megint megtenni!

– Jézusom, olyan szemetek vagytok, tudtátok?

– Ó, hagyd abba a nyafogást, Vagina fiú! – Ten Asher arcába vágott egy kötényt. – Néhány csinos csaj, aki a farkadat tapogatja, nem fog megölni!

– Te is szemét vagy – motyogta Asher, még akkor is, amikor a kötényét a helyére rángatta.

– Itt ragadsz pincérkedni, akár tetszik, akár nem – morogta nekem, valószínűleg abban reménykedve, hogy engem is ugyanolyan rossz hangulatba hoz, mint amilyenben ő volt.

De én csak megvonogattam a vállamat. Valójában nem zavart a pincérkedés. Múlt héten fedeztem fel, hogy azok a srácok többet kerestek borravalóból, mintha a pult mögött dolgoztak volna, és nekem pont erre volt szükségem. Felvettem a kötényemet, és segítettem Ashernek és Tennek előkészíteni a vendégteret az estére.

Amikor Harper, a ajtónálló elkezdte beengedni az embereket, arra koncentráltam, hogy jó munkát végezzek. Úgy fél órával a műszak kezdete után megálltam a bárpultnál, hogy leadjam egy középkorú férfiakkal teli asztal rendelését. Noel odajött hozzám, és egy káromkodást mormolt az orra alatt.

– A francba, Hartra kellett volna hagynom a pultot. Tényleg körbevették.

Odapillantottam, de csak egy csapat nőt láttam... Incubus pólóban. Harper elhagyta a bejáratot, és megpróbált áttolakodni, hogy segítsen, de nem nagyon haladt előre.

Letettem a tálcámat a pultra, és átgázoltam az emberek között, miközben azt harsogtam, hogy „Mozgás!”, és valószínűleg a szart is kiijesztve húsz nőből. – Tűnés mellőle! Azonnal!

A nők szétrebbentek, mint a legyek. Megragadtam a kábult Asher felkarját, és fizikailag is a bárpulthoz kísértem.

– Ember, most annyira szeretlek! – mondta, és olyan közel lépett az oldalam mellé, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy hozzám ért volna.

Amikor rápillantottam, elpirult, és felemelte a kezét. – Úgy értem, nem úgy! Még mindig a csajokra bukom, csak... talán nem egy egész szobányira egyszerre.

Nevetségesen nézett ki a szakadt ingével, a kócos hajával, az arcán és a száján körülbelül öt különböző árnyalatú rúzzsal, és a fenébe is, az ott egy szívásnyom a nyakán?

Sajnáltam őt. Csak egy különleges lányt akart találni; ezt át tudtam érezni. Nem így kellett volna meghálálnia.

– Azt hiszem, jössz nekem eggyel – mondtam csak.

Elvigyorodott. – Vagy inkább hússzal.

Megráztam a fejem, és elkísértem a pultig, ahol Noel már elindult a pult mögül.

– Oké, Hart! Neked volt igazad; tévedtem. Add ide a kötényedet; az este hátralévő részében én fogok pincérkedni.

Hartot még mindig túlságosan megrázhatta a dolog ahhoz, hogy bármit is mondjon. Csupán leoldotta a kötényét, átadta, és a pult mögé ugrott.

A műszak hátralévő része eseménytelenül telt. Takarítás közben azonban Mason közeledett.

Idegesnek nézett ki, ami miatt abbahagytam a söprögetést, hogy teljes figyelmemet neki szenteljem.

– Szóval... – Egyik kezével megdörzsölte az arcát, és a szemembe nézett, csak hogy aztán újra elfordítsa a tekintetét.

– A barátnőm, ööö, mármint a menyasszonyom, Reese. Reese szeretne... szeretne találkozni veled.

Azonnal gyanakodni kezdve, felvontam a szemöldökömet.

– Miért?

Esküszöm, hogy egy kicsit elzöldült. A tekintete rám siklott, hogy aztán ismét félrerebbenjen. – Nos... – mondta lassan –, azt hiszem, ezt szívesebben magyarázná el ő maga neked.

Rázni kezdtem a fejem. Ez egyszerűen túl hátborzongató volt – a viselkedése, a kérése furcsasága, minden. Mi a fenét nem akart elmondani nekem?

– Csak meg akarja köszönni neked – mondta, és végre teljesen rám fordította a tekintetét.

De én erősebben ingattam a fejem. – Mit?

– Csak... – Összeszorította a fogait, kezdett kétségbeesettnek tűnni. – Vasárnap délután gyere el hozzánk. Hozd magaddal Felicityt is, ha akarod. A pokolba is, áthívjuk Picket és a családját, és bulit csapunk, ebédelünk és...

– Azt mondtad, buli? – ugrott oda Ten, félbeszakítva minket.

Mason megdermedt, a szemei tágra nyíltak az elszörnyedéstől, majd megrázta a fejét, és azt mormolta: – Nem.

Ten elfintorodott. – Ja, mi a faszért nem!? Tisztán hallottam, mint a nap, te seggnyaló. Ha Three, Parker és Ryanék ott lesznek, akkor az egy rohadt buli! Kösz, hogy meghívtál minket! Hé, Gamble! Hart! Vasárnap ebéd Lowe-éknál!

– A francba! – morogta Mason, miközben Ten elvonult. Fintorogva nézett rám. – Szerintem azt akarta, hogy az első találkozásod és a történet, amit el kell mondania, ennél egy kicsit bizalmasabb legyen!

Sóhajtottam. – Nem fog tetszeni ez a történet, igaz?

Megvonta a vállát, és megértő pillantást vetett rám.

– Valószínűleg nem.

Ettől tartottam. Akkor el is döntöttem ott, hogy nem megyek el a vasárnapi „bulijára”.

Aznap este hazamentem, és visszautasítottam az egész meghívást. Az évek során már elég nyomasztó dolgot tudtam meg; nem volt szükségem arra, hogy még többet megtudjak.

Amikor beléptem a csendes lakásba, ahol Felicity égve hagyott a konyhában egyetlen lámpát, valószínűleg azért, hogy könnyebben eligazodjak, hátamat az ajtónak döntöttem, és mély levegőt vettem. Ez a hely már kezdett olyan illatú lenni, mint ő.

Mélyeket lélegeztem, és azt mondtam magamnak, hogy az lenne a legjobb, ha kiköltöznék, és minél messzebb kerülnék tőle, bár mindeközben tudtam, hogy nem megyek sehova. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, hogy a Tiltottban dolgozik, egy részem mindig is tudta, hogy itt maradok. Hat évvel ezelőtt az volt az életcélom, hogy ott legyek, ahol ő van, és a szívem még mindig megragadt ezen a célkitűzésen.

Ilyen közel lenni hozzá túlságosan is függőséget okozott ahhoz, hogy elhagyjam.

Csak azt kellett kitalálnom, hogyan tartsam őt karnyújtásnyira és biztonságban magamtól, miközben ilyen közel maradtam hozzá.

És másodpercekkel azután, hogy ezt mondtam magamnak, megálltam a hálószobája ajtajánál, mielőtt kinyitottam volna, hogy meggyőződjek róla, jól van-e. Amikor megláttam, hogy a takarót felhúzva és biztonságosan a hóna alá gyűrve, az arcát a kezére támasztva mélyen alszik, megkönnyebbülten sóhajtottam.

Nesztelenül becsuktam az ajtót, és a szobámba mentem. Miután bokszerre vetkőztem, leültem az ágy szélére, és a félig megevett szendvicsre néztem, amit korábban otthagytam. Korgott a gyomrom.

Bármennyire is szerettem volna megtartani az érzelmi értéke miatt, valószínűleg megsértettem volna, ha nem eszem meg, és a mögötte lévő gondolat és gondosság kárba veszett volna, ha hagyom megromlani. Különben is, éhes voltam. Így hát megettem a maradék mogyoróvajat és lekvárt.

Azonban eluralkodott rajtam a depresszió, amikor lenyeltem az utolsó falatot is. Még mindig akartam valamit tőle, amit mindig magamnál tarthatok, egy emléket, ami segít, miután újra elszakad tőlem.

Mielőtt lefeküdtem volna, azon gondolkodtam, mennyire lenne hátborzongató, ha ellopnék tőle valamit, talán valamit, amit csak úgy kidobott, mert már nem kellett neki, bármit, amit emlékül használhatnék.

Igen, ez valószínűleg teljes őrültség volt. Valószínűleg nem kéne ezt tennem.

Belegondoltam, és elképzeltem, hogy mit vennék el. Valamit az illatával, valami használati tárgyát, ami segítene később felidézni az arcát, miután megint eltűnt.

Ruhadarabok és néhány hajtűje lebegett a fejemben, amikor az álmom homályos, hátborzongató képekké változott. Kezek markolták meg és rángatták a hajamat, miközben arccal előre a betonpadlóba löktek. Öklök csapódtak belém. Talpak rugdosták a testemet. Szörnyek tépték le a nadrágomat.

Üvöltöttem és kiabáltam, küzdöttem ellenük, de egyre csak jöttek a szörnyek. Nem számított, hányszor szúrtam, nem számított, mennyi vér folyt, egy újabb alak ugrott felém, összetörve mindent, ami voltam.

De aztán ott volt City, a hangja a fülemben, az illata az orromban. Ruhát markoltam, puha nőt éreztem alatta, és közel bújtam hozzá, kerestem a melegét és a biztonságát.

– Semmi baj! – mormolta a fejemet simogatva. – Ez csak egy rossz álom!

Belesüllyedtem a kényelembe, ellazulva és meghitten, és azt mormoltam: „City”, mielőtt minden elsötétült, és az éjszaka hátralévő részében nem álmodtam többet.

Amikor felébredtem, az arcom két mell közé volt temetve. Az egyik combom átvetve volt egy buja csípő felett, a csupasz lábam pedig még több csupasz lábbal gabalyodott össze. Felicity illata és a tenyerének melege a tarkómon, ahogy a mellkasára vont, a reggeli merevedésemet inkább reggeli acéllá változtatta. A kezem a hálóingének szegélyén pihent, és erős volt a késztetés, hogy felgyűrjem, majd teljesen fölé guruljak, mielőtt belemerülnék a melegébe.

Így hát elrándulva felültem, kapkodtam a levegőért, remélve, hogy ez majd észhez téríti az agyamat, és visszahozza a józan eszemet. Megmozdult, amikor a matrac túlsó oldalára kúsztam.

Miután röviden kinyitotta a szemét, ami ma reggel különösen ragyogó kék volt, újra becsukta, majd ásított és nyújtózkodott, utána pedig azt motyogta: – Jó reggelt!

– Jó reggelt – ismételtem meg, nem tudtam, miért vagyok vele ilyen kedves. Dühösnek kéne lennem; az ágyamban volt... az engedélyem nélkül. De még mindig rá akartam mászni, és őrülten megdugni, szóval igen... egy cseppnyi felháborodott dühöt sem tudtam előcsalogatni magamból. Ehelyett azt mondtam: – Az ágyamban vagy!

– Igen. – Ő is kezdett felülni, és a lepedő lecsúszott az ölébe, felfedve konzervatív hálóingét, amely még mindig nem takarta el alatta melltartó nélküli melleinek ringását. Amikor kócos, vörös haja a vállára omlott, majdnem elvesztettem a fejem. Istenre esküszöm, még soha senkit nem akartam annyira, mint őt abban a pillanatban. Pedig hat évvel ezelőtt sokszor csábított a szakadék szélére.

– Rémálmod volt – magyarázta.

Megráztam a fejem. – Nem kellett volna idejönnöd! Sokat csapkodok, amikor álmodom. Véletlenül megüthettelek volna.

Ő csak mosolygott. – De nem tetted.

Kinyitottam a számat, hogy azzal érveljek, hogy túl kockázatos, amikor hozzátette: – Eva mesélte, hogy Julian és Skylar minden este bebújt melléd az ágyba, és te soha nem ütötted meg véletlenül egyiküket sem.

Összeszorítva a fogaimat, magamban káromkodva szidtam Pick pletykás nőjét.

– Ezért költöztem el onnan olyan gyorsan. Csak azért, mert még nem bántottam őket, nem jelenti azt, hogy végül nem tenném.

– Ezért egyeztél bele, hogy hozzám költözz? – kérdezte, elgondolkodva billentve oldalra a fejét. – Hogy megvédd a gyerekeket.

Valójában jobban érdekelt, hogy őt védjem meg. De ha ezt akarta feltételezni, akkor ráhagytam. – Soha többé ne gyere ide az éjszaka közepén! Ez nem biztonságos számodra! Nem egy tízéves kisfiú vagyok, aki az anyukájáról álmodik. Nincs szükségem arra, hogy szerencsehozó nyúllábat, szörnyriasztót vagy bármilyen biztonsági tárgyat adj nekem! Tudok vigyázni magamra!

– Ó? Ezért nyugodtál meg tegnap este, amint bejöttem a szobába, és megérintettelek, ezért gömbölyödtél azonnal hozzám, és szorítottál úgy, mintha a személyes plüssmackód lennék? Ezért suttogtad a nevemet, mielőtt mély álomba zuhantál? Mert nincs szükséged rám? Mert tudsz magadra vigyázni?

Fogcsikorgatva kaptam a fejemhez, nem tudtam, hogyan kezeljem ezt a nőt. Minden egyes alkalommal eltaszítottam magamtól. Miért nem értette meg a célzást?

– Én... most... veszélyes vagyok. Jézusom, te nő! Hányszor kell még elmondanom, hogy tarts távolságot?

– Valószínűleg annyiszor, ahányszor csak meg kell győznöm, hogy nem félek. Tudom, hogy soha nem fogsz bántani.

– Honnan a fenéből tudod ezt? – Hitetlenkedve a levegőbe emeltem a kezem. – Még én sem tudom! Olyan erőszak van bennem, ami nem javul. – Valójában, mióta elkezdtem az edzőteremben edzeni, javult. Sokat. De közel sem telt el annyi idő, hogy nyugodtan mondhassam, meggyógyultam. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül, vagy hogy mivé változtatott. Szóval elhiszed nekem, amikor azt mondom, hogy nem vagy biztonságban?

– Vagy... talán ha, nem is tudom, elmondanád, min mentél keresztül, akkor talán megérteném.

Esélytelen, hogy valaha is meséljek erről. Rámeredve felmordultam. – Azt hittem, azt mondtad, hogy nem fogsz többet nyomulni!

– Francba! – Összeszűkítette a szemét, és összeszorította a fogait. – Igazad van. Sajnálom! Elfelejtettem! – Lemondó sóhajjal elkezdett felkelni az ágyról. – Elmegyek.

Utáltam nézni, hogy elmegy, de így volt a legjobb, így hát a nyelvembe haraptam, és hagytam elmenni.

Amikor megállt az ajtóban, és visszafordult, remény lobbant bennem. Fogalmam sincs, miért voltam reménykedő. Nem akartam, hogy erőltesse, hacsak... valahol mélyen legbelül, egy kis részem azt akarta, hogy erőltesse, hogy kutakodjon, és megtalálja a démonaimat, majd megmentsen azzal, hogy mindet megöli.

De nem. Leginkább azt akartam, hogy minél távolabb tartsam őket tőle.

– Csak egy dolgot szeretnék tudni. Azt hiszem, megérdemlem, hogy tudjak egy dolgot, hiszen, tudod, az életemet kockáztatod, meg minden, azzal, hogy itt élsz velem ilyen közel.

– Mi az? – szökött ki belőlem, eléggé biztos voltam benne, hogy nem tudnék válaszolni, bármit is akart kérdezni.

– Mit mondott Pick, amitől meggondoltad magad, és beleegyeztél, hogy egy lakásban lakj velem?

Tétováztam. Pick nem akarta, hogy megtudja, és feleslegesen megijessze. De talán, ha figyelmeztetve lenne a veszélyre, elkerülhetnénk. És különben is, úgy éreztem, hogy tartozom neki valamiféle magyarázattal.

– Azt mondta, valaki fenyegetéseket hagyott a munkahelyi szekrényeden.

A szemöldöke összehúzódott, mielőtt megrázta a fejét.

– Nem... – mondta lassan. – Egyetlen üzenetet sem hagytak a szekrényemen.

– Azért, mert mindig mások találták meg őket először. És azok az emberek mindig elvitték Picknek.

A nő nevetve rázta meg a fejét. – Ez nevetséges! Senki sem fenyegetett meg engem. Pick valószínűleg csak azért mondta ezt, hogy felkeltse a védelmező ösztönöd. Ez baromság, Knox!

– Megmutatta az üzeneteket. Nem voltak szépek. Olyan szarságokat írtak, mint „Megkapod a magadét, ribanc” és „Ne aludj túl sokat ma éjjel”. Az egyikben leírták a kocsidat és a ruhát, amit viseltél. Valaki üldöz téged.

Megremegve átölelte magát. De ugyanilyen gyorsan el is fintorodott. – Még mindig baromságnak tartom.

– Mit gondolsz, miért kísér mindig legalább egy fickó a kocsidhoz minden este, miért követ általában valaki a pihenőszobába?

Egy horkantással megforgatta a szemét. – Mert a túlságosan védelmező nagytestvér-típusokkal dolgozom? Nem tudom!

– Mert Pick mondta nekik – javítottam ki. – Nem mondhatod, hogy nem vettél észre semmi szokatlant az elmúlt hónapokban, mióta a Tiltottban dolgozol. Vicces telefonhívások. Problémák a kocsiddal?

Elhallgatott, mintha nemrég történt volna valami a kocsijával. De aztán elkomorult.

– Az autóm egy rakás szar. Soha nem működik rendesen. És mindenkinek akad néha-néha valami baja. Biztosíthatlak, semmi sem tűnt fel a radaromon fenyegetőnek. – Felvonta a szemöldökét. – És ebbe te is beletartozol!

Néztem őt, és egyre nőtt bennem az aggodalom. A tagadást kifejező felhúzott orr, talán rosszabb lenne, mintha áldott tudatlanságban lenne. Most talán szándékosan sodorja magát necces helyzetbe, csak hogy bebizonyítsa, senki sem üldözi.

– Ne csinálj semmi hülyeséget! – mondtam. – Csak maradj óvatos!

Összehúzta a szemét, és lázadó pillantással válaszolt a figyelmeztetésemre. – Nos, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű!

– Tessék!?

– Alig harminc másodperccel ezelőtt még ott álltál, és arról szónokoltál nekem, hogy tartsam magam távol tőled, hogy biztonságban legyek, most pedig megfordítod a dolgot, és azt próbálod mondani, hogy a biztonság kedvéért költöztél hozzám. Szóval össze vagyok zavarodva. Melyik az igaz? Te vagy a fenyegetés? Vagy valójában a testőröm vagy?

– Mindkettő – böktem ki akaratlanul. Úgy terveztem, hogy minden más veszélyt távol tartva, magamat is igyekszem távol tartani tőle. Mormolva lesütöttem a szemem. – Nem gondoltam volna, hogy ennyi kapcsolatunk lesz egymással, ha lakótársak leszünk.

Azonnal rájöttem, milyen hülyén hangzott, amint elhagyták a szavak a számat.

Harsány nevetés tört ki belőle. – Utálom, hogy ezt kell mondanom neked, drágám, de időnként szükségszerűen kapcsolatba kerülsz azzal, akivel együtt élsz!

Ingerült pillantást vetettem rá. – Nem gondoltam volna, hogy... ennyit fogunk beszélgetni!

A vállai leereszkedtek, miközben fájdalom töltötte be a vonásait. Addig haraptam az ajkam belsejébe, amíg meg nem éreztem a vér ízét, nem akartam megbántani őt... megint.

De összeszedve magát, kiegyenesedett, és azt mormogta: – Ó! Értem! – Elfordult tőlem, és elhagyta a szobát.

A mellkasomat betöltő tompa fájdalom jelezte, hogy elbasztam. Nagyon.

 

27. fejezet

 

Knox

 

Hat évvel korábban

Fordította: Szilvi

 

– Mi... a franc? – City kocsijának felrántották a hátsó ajtaját.

Mintha egy tucatnyi kéz nyúlt volna be és ragadott meg. Kirángattak, mielőtt talpra tudtam volna állni, és elestem volna, ha nem rángatnak tovább, amíg jó messze nem kerültem a kocsitól. Amikor elengedtek, a fenekemen landoltam.

– Ki a fene vagy te, és mit csinálsz a húgommal?

Csak egy bokszeralsót viselve felnéztem City testvéreire, és zavarodottan összevontam a szemöldököm. Három fickó magasodott fölém. Neki csak két bátyja volt.

– Ez az az anyabaszó Parker, aki a bál napján a hátsó udvarunkban lógott – válaszolta Max a másik testvér kérdésére.

– Ő, micsoda? – dörmögte Garrett. – Egy Parker hozzányúlt a kishúgomhoz? – Megragadott a hajamnál fogva, és talpra rántott, mielőtt az arcomba csapott volna.

Pokolian fájt, talán még az orrom is eltört, de nem igazán hibáztattam érte. Ha rajtakaptam volna valamelyiküket a húgommal, én is ugyanezt akartam volna tenni.

Mögöttünk City azt kiabálta: – Ne! Hagyjátok békén!

A szemem könnybe lábadt, és az egész arcom sikoltott a fájdalomtól. De miközben az orromat fogtam, és éreztem, hogy a vér elönti a tenyeremet, azt kiáltottam: – Semmi baj! – hogy ne boruljon ki túlságosan.

– Ó, számodra ez biztosan nem állja, seggfej! – biztosított Garrett, miközben az ujjperceit ropogtatta. – Tad, tartsd nyugton a kedvemért!

Amikor a barátja megragadott, ismét meglendítette felém az öklét. City felsikoltott, és megpróbált előreugrani. Oldalra billentettem a fejem, de Garrett ökle még mindig súrolta az állkapcsomat.

– Ne, sajnálom! Ez az egész az én hibám! Kérlek, ne bántsd őt!

– Felicity, fogd be! – Max megpróbálta visszatuszkolni a hátsó ülésre. – Öltözz fel! Majd mi elintézzük!

– Nem! Fogalmad sincs, mi folyik itt!

– Ó, azt hiszem, az ott heverő használt óvszer egyértelművé teszi, mi történt.

– Szemétláda! – üvöltötte Garrett, mielőtt újra behúzott volna.

– Rohadék! – Ettől talán egyik fog is meglazult.

– Valószínűleg te voltál az a pöcs is, aki azokat a pelenkákat is az ágyamon hagyta, ugye?

Kiköptem a vért, és felnéztem rá. – Igen, sajnálom! Kiderült, hogy eltévesztettem a testvért.

Garrett egy pillanatig szóhoz sem jutott, és oldalra billentette a fejét. – Mit mondtál?

– Hallgattasd el, és tedd be a kocsidba! – parancsolta Max, rám mutatva. – Hazavisszük, hogy apa elintézze. És téged is! – lökte Cityt a kocsija felé. – Mondtam, hogy vedd fel az istenverte ruhádat!

– Hé! – Kiszabadultam az engem lefogó kezek közül, és Max felé vetettem magam, olyan erősen megütöttem, ahogy csak tudtam, mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mit teszek. Aztán megragadtam a pólóját, és magamhoz rántottam. – Soha többé ne lökdösd őt, baszd meg!

Még egyszer megütöttem volna, de a másik kettő elrántott. Max letörölte a szája sarkából a vért, és megigazította az ingét.

Gonosz képpel ingatta a fejét, és lassan előrenyomult.

– Ó, ez aztán nagyszerű! Te fenyegetsz engem, miután épp most kaptalak rajta, hogy a húgomat keféled?

Leköptem. Nem tudtam ellenállni. Gyűlöltem ezt az önelégült pöcsöt.

– Ne is szólj hozzám, te álszent faszfej! Ami köztem és közte történt, az még csak nem is hasonlít ahhoz, amit te tettél a húgommal!

– Mi a fasz? – követelte Garrett. – Miről beszél, Max? Te vagy az, aki felcsinálta a Parker lányt?

Max tudomást sem vett a fivéréről. Rám meredt, és egyenesen az arcomba lépett. – Erről van szó? Azt hiszed, hogy megdugtam a húgodat, ezért te is megdugtad az enyémet?

Cityre pillantottam, reménykedve, hogy nem hiszi el. Könnyek csillogtak a szemében, miközben a melltartójában és a bugyijában remegett, és mindkét kezével eltakarta a száját. – Közel sem – válaszoltam a bátyjának, miközben őt néztem.

City leengedte a kezét, hogy egy halvány mosolyt villantson rám, és csak ennyit kellett látnom.

– Hé, ne nézz rá! – parancsolta Max, mielőtt keményen a rekeszizmomba mélyesztette az öklét.

Egyenesen ülve, hasogató fejfájással ébredtem, és a csuklóm össze volt kötözve a hátam mögött… mik voltak azok, műanyag kötegelők? Megráztam a fejem, és igyekeztem a lehető legnagyobb kíméleteséggel felébredni. De a fenébe is, mindenhol fájt.

Az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt elájultam, City sikolya volt. És az első dolog, amit hallottam, amikor magamhoz tértem, a zokogása volt.

– Apám, kérlek – könyörgött. – Ne tedd ezt! Könyörgöm neked. Szeretem őt!

Egy bőrhöz csapódó tenyér hangos reccsenése visszhangzott a szobában. – Fejezd be, te kis szajha!

Hirtelen éberré válva felrántottam az arcomat. Amikor megláttam Felicityt a padlón, az arcát szorongatva, vöröset láttam.

– Ne! – Felpattanva magammal vittem a széket is, amihez hozzá voltam kötözve, és vállal előrevetettem magam. – Hogy merészeli bántani őt?

Mielőtt az apjához értem volna, a fiai elkaptak, és visszarángattak a székembe. Keményen értem földet, megrengetve minden véres sebet magamon.

– Érdekes – mormogta Abbott Bainbridge, miközben engem tanulmányozott, a mellkasom megfeszült, a szemem pedig gyűlölettől lángolt.

– Ne pofozza fel még egyszer! – figyelmeztettem mély és halálos hangon. – Nem csinált semmi rosszat.

– Vitatható – válaszolta, és felemelte az ujját City irányába, amikor a lány megpróbált szólni hozzá. – Ann! – adta ki az utasítást anélkül, hogy hátranézett volna. – Vidd fel az emeletre, és adj rá valami rendes ruhát!

Miközben az anyja nem túl finoman elvonszolta, én az iroda vagy bármi más ajtaján keresztül figyeltem, ahogy eltűnik a lépcsőn. Meggyőződve arról, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt, reszketeg lélegzetet vettem, és felnéztem az apjára, készen arra, hogy szembenézzek a sorsommal.

– Fiúk – mondta Bainbridge, miközben továbbra is engem nézett. – Hagyjatok magunkra!

Amikor a két testvér távozott a szobából – nem tudom, hová tűnt a harmadik fickó –, még egyszer utoljára megosztottam Maxszel egy ferde pillantást. De amint becsukta az ajtót, otthagyva engem egyedül az apjával, eltöltött a félelem. Fogalmam sem volt róla, hogy Bainbridge mit tervezett velem.

– Felhívtam a seriffet. Bármelyik percben itt lehet.

Megkönnyebbülés árasztott el. Meggyőztem magam arról, hogy meg fog ölni, odakötöz pár betontömbhöz, és a testemet a bányatóba dobja. Így legalább életben maradhatok.

De aztán azt mondta: – Börtönbe fogsz kerülni, kerüljön bármibe is! Te tizennyolc éves vagy, ő meg tizenhat. Ez a törvény szerint nemi erőszak.

Börtön? A francba! Ennek a valóságától istentelen félelem száguldott át rajtam. Fogalmam sem volt, milyen lehet a börtön, de tudtam, hogy nem akarom megtudni. Nem akartam, hogy elválasszanak Citytől. Be akartam fejezni a középiskolát, és dolgozni akartam azon, hogy életet biztosítsak a lánynak, akit szerettem. Nem akartam, hogy elvegyék a szabadságomat.

Bainbridge lehajolt az arcomhoz.

– Most pedig elmondom, mi fog történni, amikor megérkezik. Azt fogod mondani neki, hogy te kényszerítetted a lányomat!

Pislogtam, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ezt mondja. – Tessék?

– Börtönbe fogsz kerülni, bármi is történjen!

– Akkor miért számít? – ráztam meg a fejem, nem értettem.

– Mert nem akarom, hogy mindenki és a kutyája is tudja, hogy a saját lányom önként tette szét a lábát valamelyik kibaszott Parkernek.

Felhorkantam. – Egyikük már felcsinált egy Parkert. Maga szerint ez rosszabb annál?

Pofon vágott. A punci tényleg megpofozott. Még a fiai is elég férfiasak voltak ahhoz, hogy ököllel üssenek, ahelyett, hogy nyílt tenyeret használnának. Mégis, csípett a helye, de csak azért, mert egy olyan fájó helyen kapott el, amit Garrett korábban összezúzott.

Vért kóstolva, lenyaltam az ajkam, és rávillantottam a tekintetem.

– Azt fogod mondani neki, hogy kényszerítetted, és kész!

Elnevettem magam. – Ezt kurvára nem hiszem! Nem vagyok hülye! Nem fogok hazudni erről. Az erőszakos nemi közösülésért sokkal több időt kap egy fickó, mint a nemi erőszakért.

Ő csak megvonta a vállát. – Nem sokkal több időt, ha elsőre bűnösnek vallod magad. Talán csak pár évvel több.

Évekkel? Tényleg elvesztette a kibaszott eszét.

– Kizárt dolog!

– Nézd, kölyök! Az egész családodat kirúgathatom a birtokról, és kitehetem az utcára. Azt akarod, hogy ezt tegyem velük?

Megráztam a fejem. – Hazudik! Ha ki tudná őket lakoltatni, már régen megtette volna!

– Ó? – Felvonta az egyik szemöldökét. – Biztos vagy benne? Tényleg kockáztatni akarod az egész családod otthonát, csak azért, hogy kiderüljön, blöffölök-e?

Elfordítottam a tekintetem, nem voltam hajlandó foglalkozni vele. De aztán más közelítést választott.

– Akkor is ilyen gavallér lennél, ha Felicityt fenyegetném meg?

A szemem a szemébe nézett egy pillanatra, miközben rossz érzés költözött a csontjaimba.

Elmosolyodott. – Ha nem mondod pontosan azt a seriffnek, amit mondok, akkor az a kis pofon, amit adtam neki, semmi lesz ahhoz képest, amit legközelebb teszek vele!

– Maga rohadék! – Nehezen lélegezve dühöngtem, ahogy átjárta az aggodalom a szervezetemet.

– Minden este megverem olyan helyeken, ahol senki sem látja a zúzódásokat. Addig fogom verni, amíg tizennyolc éves nem lesz, és akkor... akkor soha többé nem lesz semmi közöm ehhez a kis kurvához. Kirúgom, egy fillér nélkül kirakom a szűrét. Azt akarod, hogy ez történjen a drága barátnőddel? Mert Istenre esküszöm, hogy megteszem!

– Szívtelen szemétláda – mondtam rekedten rá meredve, miközben küzdöttem a kötelékeim ellen. – Ő a lánya!

Felhorkant. – Egyetlen lányom sem ülne be egy autó hátsó ülésére egy Parker fattyúval!

Tehetetlenül és dühösen bámultam rá, és gyűlöltem őt, bántani akartam mindazért, amit a lányról mondott, mindazért, amit vele tett, mindazért, amivel fenyegetett. De igaza volt. Soha nem kockáztatnám City biztonságát, hátha nem blöfföl.

Alig tudva acélos nyugalomra fékezni a hangomat azt mondtam: – Csak akkor egyezem bele a feltételeibe, ha Felicitynek sikerül elvégeznie a főiskolát, és ha az unokahúgomat egész hátralévő életében anyagi támogatásban részesíti!

Bainbridge összeszűkített szemmel meredt rám. Erre én is összeszűkítettem az enyémet. – Úgy értem, ő az egyetlen unokája, a drága fia szerelemgyermeke. Nem hiszem, hogy ez olyan észszerűtlen kérés lenne!

Felhorkant, de aprót bólintott, mielőtt azt mondta: – Rendben!

– Írásban akarom! – mondtam.

Egy újabb pillantást vetett felém, és az íróasztala felé indult. Miután kitépett egy lapot a határidőnaplójából, firkantott rá néhány szót, mielőtt megmutatta volna nekem. Bólintottam, ráébredve, hogy ez nem jelent semmit. Amint rács mögé kerülök, darabokra tépheti, és soha többé nem is gondol Bentley-re. De arra az eshetőségre, ha valóban megtartja a szavát, és biztosítja Felicity jövőjét, hajlandó voltam megtartani az enyémet.

– Akkor el van intézve! – Egy megalázó fújással összehajtotta a papírlapot, a jobb felső fiókjába dugta, majd megfordult, és kisétált a szobából.

Egyedül maradtam, izzadva és aggódva. Hányingerem volt, és remélve, hogy nem éppen City után indul ebben a pillanatban, küzdöttem a kötegelők ellen, de csak annyit értem el, hogy még mélyebben megvágtam a csuklómat, mint amennyire már eddig sikerült.

– Bassza meg – motyogtam, közvetlenül azelőtt, hogy az ajtó kinyílt, és Felicity surrant a szobába másik ruhában.

– Mi... hogy jutottál be ide?

Reszketeg mosolyt villantott rám, miközben előre sietett. – Elsurrantam anyám mellett, amikor azt hitte, hogy a fürdőszobában sírdogálok. Jól vagy? – Könnyek töltötték meg a szemét, ahogy az arcomra nézett.

– Jól vagyok – biztosítottam őt. – És veled mi a helyzet? Az arcod máris véraláfutásos. Nem tudom elhinni, hogy kurvára megütött téged!

– Túlélem! – Gondterhelten letérdelt a megkötözött kezeim mellé, és az ajkába harapott. – Istenem, vérzik a csuklód! Hogy merészelték ezt tenni veled? – Felpattant, és a nagy íróasztalhoz sietett, majd egymás után rángatta ki a fiókokat.

– Mit csinálsz? City?

Tovább nyitogatta a fiókokat. – Ollót keresek, hogy levágjam azokat az átkozott cuccokat.

– Ne... Felicity, hagyd abba! – Megállt, és rám nézett. Megráztam a fejem. – Semmi értelme! A seriff már úton van.

– Tudom! Ezért kell most azonnal kiszabadítanunk téged.

– És aztán mi lesz? – erőltettem halkan.

Kétségbeesés futott át a vonásain. – Aztán kijutunk innen. Együtt.

– És hova megyünk? Mit csinálunk? – Amikor nem tudott válaszolni, megráztam a fejem. – Nem futhatunk el ez elől, City! Ami történni fog, az fog történni. Csak... gyere ide, beszélgess velem, maradj, amíg megérkeznek! Kérlek!

Becsukta az utolsó fiókot, amit kinyitott, és az álla megremegett, ahogy újabb adag könny töltötte meg a szemét. – Ez mind az én hibám! Bárcsak ne kényszerítettelek volna a szexre!

– Bébi, ne csináld! Gyere ide!

Hozzám dőlve a térdemre ült, mielőtt átkarolt és megölelt. Az arcomat a hajába temettem, és belélegeztem az illatát.

– Ez nem a te hibád volt! Én is ugyanúgy meg akartam ezt tenni, mint te! Semmit sem bánok! Csak balszerencse, hogy a testvéreid pont akkor jöttek, amikor jöttek.

– Nem! – Megrázta a fejét, és elnyomott egy zokogást. – Ez is az én hibám volt! Azt mondtam Garrettnek, hogy meg fogom mutatni az új autómat a barátnőmnek, Adának. De azt hiszem, ő valójában több figyelmet fordít az életemre, mint Max valaha is. Tudta, hogy nincs itt egy ilyen nevű barátnőm. Ezért addig kerestek, amíg meg nem találtak minket.

– Nem a te hibád! – erősködtem, és a nyakához szorítottam az ajkaimat. – Még ha tudtam volna is, hogy felbukkannak akkor, amikor megjelentek, akkor sem változtattam volna meg semmit, amit valaha is együtt csináltunk. Azt mondtad, én vagyok a legjobb dolog, ami valaha történt veled. Nos, te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem, és megtiszteltetés számomra, hogy veled tölthettem azt az időt, amit veled tölthettem.

Megrázta a fejét, és erősebben kezdett zokogni a vállamnak dőlve. – Ne beszélj úgy, mintha most látnánk egymást utoljára!

Nem mondhattam neki, hogy téved, mert fogalmam sem volt róla, hogy így van-e vagy sem. Így ahelyett, hogy próbáltam volna hamis nyugalomba ringatni, megcsókoltam az arcát, és a fülébe mormoltam: – Hé, ígérj meg valamit!

Felemelte az arcát; kék szemei olyan vörösek és könnyesek voltak, hogy majdnem megtörtem. – Bármit! – fogadkozott.

– Nem számít, mi történik ma este, soha ne változz meg, oké? Vicces vagy, kedves és csodálatos, úgy ahogy vagy. Jobbá teszed a világot, mert mindig megtalálod a jó oldalát. Te vagy a jó oldal! És ha valaha is túl fogom élni ezt az egészet, tudnom kell, hogy ott vagy, még mindig ragyogsz és ragyogóvá teszed a világot!

Komolyan bólintott. – Van még valami kérésed?

Tudtam, mit akar tőlem hallani. Azt akarta, hogy megkérjem, hogy várjon meg. De azt akartam, hogy lépjen tovább, és legyen teljes, boldog élete.

Így hát azt mormoltam: – Igen. Soha ne vágd le ezt a csodálatos hajat, oké?

– Knox – zokogott, és még jobban sírt. – Ne viccelődj! Most ne!

Az ajkaim sarkai felemelkedtek. – Teljesen komolyan beszélek! Azt hiszem, azonnal belehalnék, ha megtudnám, hogy eltűnt ez a csodálatos haj.

– Istenem, annyira hiányozni fogsz! – A nyakamhoz szorította az arcát. – Mit gondolsz, meddig leszünk kénytelenek különválni?

– Nem tudom! – Lehunytam a szemem, és magamba szívtam őt. Bár tudtam, hogy a külön töltött időnk hosszabb lesz, mint amennyit kellene.

Amikor egyikünknek sem jutott eszébe semmi, amit mondhatnánk, azt suttogtam. – Kopp-kopp.

Szipogott. – Ki van ott?

– Olive!

– Milyen Olive?

– Olive[1] téged!

A könnyein keresztül mosolyogva mondta: – Én is Olive téged!

Ekkor kinyílt az ajtó, és berontott az apja, majd a testvérei, az anyja és a seriff.

– Vigyétek ki innen!

Felicity talpra ugrott. – Ne csináld ezt! – könyörgött. – Kérlek! Sajnálom! Bármit megteszek!

De a bátyjai máris elrángatták. Amikor visszanézett rám, lesújtottnak tűnt. – Annyira sajnálom, Knox!

Az állam megremegett. Anélkül, hogy ott állt volna mellettem, minden bátorságom, amit éreztem, cserbenhagyott. Nem álltam készen a börtönre.

Az ajtó becsukódott, végleg elválasztva őt tőlem. A szüleivel és a seriffel maradtam.

– Mi folyik itt, Abbott? – kérdezte a seriff, és óvatosan nézett rám. – Úgy tűnik, hogy megverte a fiút. És miért van egy székhez kötözve?

– Azért kellett lefognunk, mert először a legidősebb fiamat, Maxwellt ütötte meg. Minden, ami utána az arcával történt, önvédelemből történt.

Láttam a seriff arckifejezésén, hogy nem hiszi el Bainbridge történetét, de nem kérdőjelezte meg. – És mi okozta az egész támadást? Megint birtokháborítást követett el?

– Nem, ezúttal rosszabb. Megerőszakolta a lányomat!

A seriff megpördült, hogy rám meredjen. – Ez igaz, kölyök?

A zárt ajtó felé pillantottam, ahol utoljára láttam Cityt. A rózsaszínűvé váló zúzódás az arcán bevésődött a fejembe.

Aztán az apjára néztem. A tekintete belém fúródott.

Reménykedve abban, hogy legalább egy becsületes csont van a testében, visszatereltem a figyelmemet a seriffre. – Igen. Kényszerítettem.

 

28. fejezet

 

Knox

 

Napjainkban

Fordította: Szilvi

 

Gondolom, Pick úgy döntött, hogy jó, ha Felicityvel egy műszakba tesz, miután beleegyeztem, hogy vele lakom, mert aznap este együtt kellett dolgoznunk.

Rettegtem tőle. Miután a nap nagy részét az edzőteremben töltöttem, fuldokolva a bűntudatomban, és kerültem őt, hogy ne bánthassam még jobban, mint amennyire már megbántottam, hazajöttem, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. Éppen a pólómat húztam magamra, amikor halkan bekopogott az ajtón.

Miután végig lehúztam a pólót és mély levegőt vettem, kinyitottam az ajtót. Már a Tiltott pólójában volt egy szűk fekete nadrággal, és a haját egy pillangócsattal összefogva a feje tetején.

Megemelte az állát, valószínűleg azért, hogy távolságtartóbbnak tűnjön, és így szólt: – Épp indulni készülök, és arra gondoltam, hogy szeretnél-e velem jönni, hiszen ugyanoda megyünk.

Még mindig szarul éreztem magam, amiért korábban megbántottam, és felesleges lett volna visszautasítani az ajánlatát. Így hát bólintottam, és halkan azt mormoltam: – Oké. Köszi!

Szürreális érzés volt követni őt az ajtón. Együtt hagytuk el a lakást, nyilvánosan, és az estét is ugyanazon a környéken töltöttük. Ez volt minden, amit valaha is reméltem, és mégis, minden rossz volt. A kezemet a zsebembe dugtam, és bánatosan hagytam, hogy nehezteljek mindazért, amit együtt megtehettünk volna, de most nem tehettük meg, mert nem lehettem többé az a személy, aki képes volt megadni neki azt, amire legjobban vágyott a szíve.

Ő mindent akart; a szívemet, a lelkemet, az álmaimat, a félelmeimet, a titkaimat, a gondolataimat. És bár ezek közül néhány mindig is az övé volt, másokat most már túlságosan féltve őriztem ahhoz, hogy megosszam, túlságosan féltem ahhoz, hogy felfedjem, túlságosan okos voltam ahhoz, hogy kiengedjem és megsebezzem őt is.

– Te... csak... várj itt egy percet! – mondta, amikor a kocsija utasoldali ajtajához közeledtem. – Át kell másznom, és belülről kinyitni az ajtódat. Beragad.

Bólintottam, és megvártam, amíg bemászik a vezetőoldali ajtón, majd a vállát és minden erejét bevetve kinyitja az enyémet.

Bűntudatos vigyort villantott rám, amikor beszálltam mellé, és megpróbálta beindítani a motort, taposva a gázpedált, hogy végre életre keljen. – Messze van az Auditól, mi?

– Még mindig szebb, mint bármelyik kocsim, ami valaha is volt – mondtam neki, mivel soha nem volt autóm.

Miután megvárta, hogy a motor bemelegedjen, sebességbe kapcsolta az autót. – Az az Audi volt tényleg az egyetlen dolog, ami hiányzott, miután eljöttem otthonról.

Rápillantottam, és eszembe jutott a bőrillat és a motor duruzsolása, amikor beindítottam. Aztán az jutott eszembe, mi történt, miután leparkoltuk.

Igen, az egy jó kis járgány volt.

– Sok szép emlék fűződik ahhoz az autóhoz – mondta. – Benne vesztettem el a szüzességemet. Abban kértek meg.

Észre sem vettem, hogy a mellkasomat szorongattam, amíg a tenyerem erősen a szívemhez nem nyomódott, remélve, hogy a szerv nem törik össze helyben. Éreztem azonban, hogy szakad, széthasad, miközben a szavai visszhangzottak a fejemben, és kínozták a lelkiismeretemet.

Nem tudtam megszólalni, amíg a klubbal szembeni parkolóba nem értünk, és Felicity ki nem nyitotta a vezetőoldali ajtót.

– Sajnálom – mondtam olyan halkan, hogy valahogy reméltem, nem hallja meg.

De megállt, és hátrapillantott. – Mit?

– Hogy nem tudtam betartani az összes ígéretemet, amit aznap este tettem neked!

Az egyetlen ígéret, amit biztosan tudtam, hogy betartottam, az volt, hogy még mindig szeretem őt, mindazért a jóért, amit kaptam tőle.

– Én is sajnálom – mormolta. – Sajnálom, hogy úgy gondolod, nem tudod betartani őket, bár tudom, hogy valójában képes lennél rá!

Miután kiszállt, becsukta az ajtót, és elsétált, utána bámultam, sajogva és azt kívánva, bárcsak tényleg visszatérhetnék ahhoz a Knoxhoz, akit egykor ismert.

De ő halott volt.

– Nem, nem vagyok rá képes – suttogtam, és végül én is kiszálltam a kocsiból.

Hála az égnek, sűrű volt az éjszaka. A pult mögött dolgoztam Noellel, aki ügyelt rá, hogy elmondja, nem ért egyet Pick döntésével, hogy összeköltözzünk Felicityvel. Aztán figyelmeztetett, hogy ha megbántom őt, megbánom. Ezen túl a munka túlságosan mozgalmas volt ahhoz, hogy csevegjünk. Asher zenekara játszott, és az elmúlt hetekben összegyűjtött női rajongók száma miatt a hely zsúfoltabb volt, mint valaha is láttam. Azt skandálták neki, hogy adja elő az Incubus-pólós lányról szóló dalát, de ő teljes mértékben elutasította. Helyette valami mást adott elő, ami új volt.

Felicity teljesen került engem, és Noelhez vitte a rendeléseit. Be kellett ismernem, jobban utáltam a távolságtartást, mint amennyire hálás voltam, hogy végre megtartotta.

Nem bírtam tovább a bennem zajló állandó huzavonát. Bolond voltam, amikor azt gondoltam, hogy ilyen közel kerülhetek hozzá, és nem lehetek közel hozzá.

Miután az ajtók bezárultak, már csak az itt dolgozók és a zenekar tagjai maradtak. Éppen a megtisztított poharakat pakoltam el, amikor odajött a dobos.

A terem másik végéből és a színpadról nem tudtam őt jól megnézni, még csak nem is figyeltem a többi tagra Asheren kívül. De amikor leült a velem szemben lévő székre, és egy üveg Bud Lightot kért, megráztam a fejem, képtelen voltam elhinni, hogy azt látom, amit valójában látok.

Elkértem az igazolványát, mire ő szájalni kezdett arról, hogy az összes többi csapos egyszerűen csak adott neki egy italt anélkül, hogy előtte zaklatta volna. De én kinyújtottam a kezem, és felvontam a szemöldökömet, mert látnom kellett, mi a neve, bár biztos voltam benne, hogy már tudom.

Felmordult, de előkotorta a tárcáját, és átnyújtott nekem egy darab műanyaglapot. A névre az volt írva, hogy Rock Parkinson, amitől felhorkantam.

– Szép igazolvány! – Két ujjal nyújtottam vissza. – Majdnem valódinak tűnik!

– Mi a fene? – komorult el a kölyök. – Ez valódi, te pöcs! Mit akarsz mondani? Azt hiszed, nem vagyok elég idős ahhoz, hogy megigyak egy istenverte sört?

– Pontosan ezt gondolom – köptem vissza. – Mert tudom, hogy csak tizennyolc éves vagy... Rocket!

A szája tátva maradt.

– De gondolom, most már csak Rocknak hívnak. De a Parkinson rész? – Megvetően fújtam egyet. – Őszintén szólva, én a helyedben valami olyan nevet választanék, ami a lehető legtávolabb áll a Parkertől!

– Mi a... fasz? – Elképedve rázta a fejét. – Ismerlek én téged?

– Kellene. A bátyád vagyok.

Leugrott a székről, és tátott szájjal bámult rám, miközben hátrált. – Micsoda? Ez nem... – Aztán megállt, mielőtt oldalra billentette a fejét, és azt suttogta: – Knox?

Furcsa öröm hullámzott a mellkasomban. Az öcsém. Megtaláltam az egyik testvéremet. Legszívesebben átugrottam volna a pulton, és az ölelésembe rángattam volna, de egy megérzés mégis azt súgta, hogy maradjak higgadt. Távolságtartó. Így hát a megérzésemre hallgattam.

– Régen volt már, mi?

– Mi... hogy... basszus? Mikor jöttél ki?

– Pár hete – mondtam. – Nem tudtam... semmiről, amíg ki nem engedtek. Amikor hallottam, hogy te és Cobra még életben vagytok, próbáltalak megkeresni titeket.

– Igen, nos... megváltoztattam a nevemet, Cobe pedig elszökött Texasba, vagy hova a faszba, hogy csatlakozzon valamelyik szenteskedő kommunához. Több mint egy éve nem hallottam felőle.

Bólintottam, és azon tűnődtem, vajon megtalálom-e a legfiatalabb testvérünket, miután ezt megtudtam. Reméltem, hogy igen.

– Ez kurva jó, hogy végre kint vagy – folytatta Rocket, és a szeme lángolt az izgalomtól, miközben lehalkította a hangját.

– Most már elkaphatjuk azokat a Bainbridge faszfejeket!

Hátrahőköltem, megdöbbenve hallottam, hogy ilyesmit mondott. – Tessék?

Inkább valami olyasmit vártam, hogy megtudjam, hogy van, mikor tanult meg dobolni, hol lakik, boldog-e. De rögtön valami ilyesmire tért.

Az előttem lévő bárpultra csapott. – Ember, börtönbe csuktak! Felcsinálták Mercyt! Felgyújtották a házunkat! Minden rossz dolog, ami velünk történt, miattuk történt! Azt mondom, itt az ideje egy kibaszott bosszúnak!

Teljesen összezavarodva megráztam a fejem.

– Hogy érted, hogy felgyújtották a házunkat?

Rocket felhorkant, megforgatta a szemét, és legyintett a kezével. – Ó, a seriff, a tűzoltóparancsnok és mindenki más Isten zöld földjén békén hagyta őket, mondván, hogy mindnek van alibije, de én tudom... tudom, hogy miattuk égett le!

Rémület töltött el. Az anyám, Mercedes, Bentley, Speed meghalt, mert... – Azt mondod, hogy a tűz gyújtogatás miatt volt?

– Hát, annak kellett lennie, nem igaz? – Határozottság és beteges megszállottság töltötte meg Rocket szemét, ahogy közelebb hajolt. – Azok a szemetek mindig is azt akarták, hogy eltűnjünk. Nos, végre sikerült nekik. De még mindig itt maradtunk ketten. Ketten vagyunk, hogy kiiktassuk őket. Végleg.

Elkezdtem a fejem ingatni – a kölyök teljesen megőrült –, amikor Felicity jelent meg, alig ötlábnyira tőle. – Knox. Kitakarítottam a részemet. Készen állsz az indulásra?

Megfeszültem, ahogy Rocket lassan megfordult, hogy tiszta gyűlölettel nézzen rá, kinyitottam a számat, de nem jöttek szavak. Figyelmeztetni akartam, hogy távolodjon el tőle, mert az egész családjának ártani akart. De ő a fivérem volt. Nem akartam elhinni, hogy bántaná őt.

Így hát szó nélkül bólintottam.

A lány felderült. – Király! Megyek a táskámért. Mindjárt jövök.

Ahogy eltűnt a hátsó folyosón, felkészültem rá, hogy átugrom a pulton, és nekiesek Rocketnek, ha követné őt. De nem tette. Ehelyett megfordult, hogy teljes gyűlölettel meredjen rám.

– Szóval így áll a dolog? Most már velük vagy? Egy kibaszott Bainbridge-dzsel kefélsz?

Rászegeztem az ujjam. – Ne beszélj így róla!

Rocket fújt egyet. – Hű, a ribancnak biztos aranyból van a puncija! Börtönbe juttatott, és te még mindig rá vagy gerjedve?

– Vigyázz a kibaszott szádra, Rocket! Nem ribanc, és nem ő juttatott börtönbe. Az apja tette.

– Egyre megy! – Fújt egyet, és elfordult, mintha túl sok lenne neki, hogy rám nézzen, most, hogy azt hitte, hogy valami köpönyegforgató vagyok.

– Még csak nincs is ugyanabban az univerzumban– morogtam.

Visszafordult felém. – Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok!

Megvontam a vállamat. – Miért kellene tudnia? Tizenkét éves voltál, és a családjaink nem éppen piknikeztek és tartottak közös összejöveteleket.

– Én tudom a családja minden kibaszott tagjának a nevét!

– Már nem is áll kapcsolatban velük. Nem tartozik közéjük!

Úgy tűnt, nem érdekli, és abban a pillanatban, hogy meglátta Felicityt velem beszélni, már nem figyelt rám.

– Istenem, mekkora csalódás vagy! Annyira biztos voltam benne, hogy más leszel!

Összeszorítottam a fogaimat. – Ez meg mit akar jelenteni?

– Hat évet töltöttél a börtönben! Én is voltam pár hónapig a megyei börtönben, és szar volt. De te... te az igazit csináltad! A kibaszott pokolba juttattak téged!

Ezt tudtam. Jobban tudtam, mint azt ő valaha is el tudná képzelni.

– Nem akarsz bosszút állni azért, amit velünk tettek?

Megráztam a fejem. – Nem. Nem akarok. Én csak magam mögött akarom hagyni ezt a sok szart, és folytatni az életemet. És különben is, ő nem tartozik közéjük.

Nem tudom, miért ismételgettem ezt folyton. Az sem érdekelt volna, ha még mindig aktív tagja lenne a családjának. Ez nem változtatott volna azon, ahogyan szerettem őt.

Talán csak próbáltam elriasztani Rocketet. Mert abban a pillanatban, hogy dühösen ránézett, az ellenségemmé vált.

De úgy tűnt, hogy nem értette meg az üzenetet. – Nos, elismerésem, haver! Bárcsak én is ilyen rohadtul megbocsátó tudnék lenni! Elvették az egész kibaszott családunkat! Ezt nem hagyom annyiban!

Megfordult, és elviharzott.

– Rocket – morogtam utána.

– Én már nem vagyok Rocket! – Hideg pillantással nézett vissza rám. – És te nem vagy a bátyám!

Sóhajtottam, de elengedtem, mert egyetértettem vele. Nem voltunk többé rokonok.

– Készen állsz? – mondta Felicity, amitől megugrottam.

Ránéztem, és a szemöldöke ártatlan felvonásából meg tudtam állapítani, hogy nem hallott semmit. Feltámadt bennem az a régi késztetés, hogy mindent, ami az imént történt, a nyakába zúdítsak, de elnyomtam magamban. Egy enyhe biccentéssel félretettem a poharakat, amelyeket még el kellett tennem, és elindultam megkerülni a bárpultot.

Asher éppen akkor ért oda hozzánk, amikor én Felicityhez értem.

– Hé, Rock miért rohant el innen ilyen gyorsan?

– Ki? – kérdezte Felicity, miközben előkotorta a kulcsait a táskájából.

– Rock – ismételte Asher. – A zenekarom dobosa.

– Ó! Így hívják? – Feldobta a kulcsokat, és ugyanazzal a kezével el is kapta őket. – Azt hiszem, nem tudtam; igazából még sosem beszéltünk.

Ráébredve, hogy nem kapott választ, Asher rám pillantott.

Nem tudtam, mit mondjak neki – nem voltam benne biztos, hogy reklámozni akarom-e, hogy testvérek vagyunk az imént történtek után. Így csak megvontam a vállam.

– Hmm! – Elgondolkodva elfintorodott. – Nos, jól van! – Kezdett elfordulni, de Felicity utána szólt.

– Hé, úgy mellékesen. Tetszett a dal, amit Picknek írtál.

Asher lelassított, majd hunyorogva visszafordult. – Milyen dal?

– A Ceilings, az a lányról, aki... – A férfi olyan erősen ráncolta a homlokát, hogy City elhallgatott. Aztán finoman megköszörülte a torkát. – Te írtad azt a dalt arról a lányról, aki otthagyta a babáját a kórházban, nem igaz?

Asher zavart fintora elmélyült. – Igen – húzta el a választ szándékosan.

– Nos... – Felicity összerezzent, és a kulcsait rázogatta. – Nem Pickről volt szó?

– Miért szólt volna Pickről? Egy lányról szólt.

– Tudod... úgy értem, nem tudod? – Felém fordult, és elveszettnek látszott. – Nem tudja mindenki?

Felemeltem az egyik vállamat. – Kétlem, hogy ugyanabba az iskolába járt, mint mi. Talán nem tudja.

Asher legyintett a kezével. – Valaki elmagyarázná nekem, miről beszéltek? Mit nem tudok?

– Sajnálom! – Felicity összerezzent. – Csak... nos, Picket otthagyta a kórházban az anyja, amikor megszületett. Egész életét nevelőszülőknél töltötte. Mi, ööö, Knox és én fiatalabbak voltunk nála az iskolában, de mindenki tudott róla.

Asher leesett állal bámult rá. A döbbenet az arcán elárulta, hogy ez újdonság volt számára.

Felicity aggódó pillantást vetett rám, mielőtt visszafordult volna hozzá. – Te komolyan nem tudtál erről?

Asher továbbra is kábultnak nézett ki. Aztán végül megrázta a fejét, és zavartan azt mondta: – Nem. Én... fogalmam sem volt róla!

– Akkor kiről szólt a dal?

– Mi van? – vetett egy éles pillantást a lányra. – Senkiről! Én csak... kitaláltam. – Megdörzsölve a tarkóját a csuklójára pillantott, amelyen nem volt óra. – A francba! Elkések egy... dologról. Mennem kell! Viszlát!

Megfordult, majd elsietett, Felicity utána bámult, mielőtt felém fordult volna. – Ugye nem csak kitalálta ezt a dalt?

– Kétlem.

Sóhajtott. – Nos, most már tényleg kíváncsi vagyok, kiről szólt. Szerinted vele is ez történt? Az anyja otthagyta a kórházban, amikor megszületett? Az teljesen elvetemült lenne!

Kinyitottam a számat, hogy azt mondjam, talán, amikor eszembe jutott az első este, amikor Asherrel találkoztam.

– Az apja megölte az anyját – böktem ki.

Felém pördült. – Micsoda?

– Az első este, amikor vele dolgoztam, megkérdezte, hogy ismerek-e egy fickót a börtönből. Tudtam, hogy kiről beszél, és hogy a fickó a felesége megölése miatt volt bent. Asher azt mondta, hogy az apja az.

Felzihált, és a szájára csapott a kezével. – Szent... ó, Istenem! Szegény Asher! Fogalmam sem volt róla!

– Igen. – Az énekes után pillantottam. – Azt hiszem, mindannyiunknak elcseszett családja van. Csak másképp elbaszott.

Együttérzés töltötte meg a tekintetét. A kezem után nyúlt, mintha meg akarná szorítani, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és leejtette a kezét. Miután megköszörülte a torkát, megkérdezte: – Mehetünk?

Bólintottam, és követtem őt kifelé. Rocketet sehol sem láttam, de még mindig nyugtalan voltam. Megvártam, amíg a lakáshoz érünk, és Felicity kinyitotta a bejárati ajtót, mielőtt megszólaltam: – Az a dobos Asher zenekarában. Rock. Az öcsém volt, Rocket.

– Mi... mi? – Felicity megpördült, és rám meredt. Amikor csak néztem őt, a levegőbe emelte a kezét. – Ó, Istenem, miért nem szóltál korábban?

Bekísértem őt a maradék úton, és miután mindketten bent voltunk, becsuktam az ajtót a hátam mögött. – Nem tudtam, mit mondjak. Ő... más lett.

– Más lett? – ismételte meg, a homlokát ráncolva.

– Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy bepótolja az elmúlt időt. Inkább úgy nézett ki, hogy valami bosszúhadjárat megszállottja, amit a Bainbridge család ellen folytat.

– A... – Megrázta a fejét. – Tessék?

– Megpróbált beszervezni az ügyébe. Azt mondta, mindannyiuknak meg kell fizetniük azért, amit Mercyvel tettek. Amit velem tettek. Amiért felgyújtották a házunkat. – Amikor erre felvonta a szemöldökét, meg kellett kérdeznem: – Az a tűz gyújtogatás volt?

– Én... én... – dadogta, mielőtt megrázta a fejét. – Természetesen voltak pletykák. Az emberek jöttek és mindannyiunkat kikérdeztek, de... nem, nem... nem hiszem, hogy valaha is eldöntötték, hogy gyújtogatás volt. – Aggodalom töltötte meg a szemét. – Miért? Gondolod, hogy valamelyik Bainbridge tette? Hogy ők ölték meg a fél családodat? Bentley-t?

Egy másodpercig tanulmányoztam, mielőtt megráztam a fejem. – Nem – mondtam. – Szerintem egy tizennyolc éves fiú, aki túl sok gyűlölettel van tele, okokat talált ki, hogy igazolja a haragját.

A vállai megereszkedtek, elárulva megkönnyebbülését. De aztán a tekintetét újabb árnyalatnyi óvatosság töltötte meg. – És téged nem tölt el ugyanez a gyűlölet?

Ha soha nem találkoztam volna vele az erdőben, és az egész nyarat nem azzal töltöttem volna, hogy megtanuljam, mi a szerelem, talán sokkal ellenségesebb lettem volna. Lehet, hogy több gyűlölettel lettem volna tele, mint Rocket volt. De annyi jobb dolog volt, amihez ragaszkodni lehetett, mint az ellenségeskedés. Az a részem, amelyik ragaszkodott ahhoz a szeretethez, amit egykor megosztottunk, soha nem engedte volna, hogy lealacsonyodjak Rocket keserűségének szintjére.

– Nem – Ez volt minden, amit mondani tudtam neki. Sötét szarság volt bennem, de nem voltam tele gyűlölettel.

Apró mosolyt villantott rám, és bólintott.

– Jó!

Amikor a szobája felé fordult, azt mondtam: – Távol kell maradnod tőle!

Úgy nézett vissza rám, mintha elment volna az eszem.

– Tessék?

– Nem tetszett, ahogy rád nézett. Azt hiszi, hogy te is közéjük tartozol, és valószínűleg nem tartja vissza magát abban, hogy a helytelen igazságérzetét azzal próbálja érvényesíteni, hogy rád száll.

Megrázta a fejét, és így szólt: – Miről beszélsz? Azt hiszed, ő az, aki a „halálos fenyegetéseket” hagyta a szekrényemen?

– Nem tudom. De ki fogom deríteni!

---

[1] Egy kifejezés, hogy elmondhasd valakinek, hogy szereted, anélkül, hogy ki kellene mondanod, hogy szeretlek.