13.-14. Fejezet

 

13. fejezet

 

Felicity

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: Szilvi

 

ColbieCaillat„FallingforYou”című számát dúdoltam magamban, miközben a fák között szökdécselve kikerültem a sáros, ingoványosnak látszó foltokat. Mostanra már jól ismertem az ösvényt. Az elmúlt két hétben minden nap végigmentem rajta.

Knox és én már nem a „mi”fánknál találkoztunk. Most a „mi”stégünkhöz mentünk a bányatóhoz. Néha úsztunk, néha nem, de a végén mindig csókolóztunk. A csókolózás rabja lettem. Esküszöm, a szám képes lenne Knox száján élni. Gyűlöltem minden alkalommal, amikor szét kellett válnunk és hazamenni. De neki esti munkája volt a helyi kutyatápgyárban, és mindig mennie kellett, hogy felkészüljön rá, én pedig... nos, nem akartam megkockáztatni, hogy gyanút keltsek a családomban azzal, hogy túl sokáig távol maradok, még ha eddig senkinek sem tűntek fel a hosszú délutáni sétáim az erdőben.

Ma a szokásosnál is tovább merészkedtem. Miután becsempésztem egy kosarat a konyhába, csomagoltam magunknak délutáni uzsonnát. A beszélgetéseinkből megtudtam, hogy Knox a mogyoróvajas-lekváros szendvicseket, a nacho chipseket és az almát szereti a legjobban, ezért ezeket dugtam a kosárba két üveg vízzel, tányérokkal és szalvétákkal együtt.

Amikor meghallottam anyám hangját a konyha felé közeledni, kirohantam a hátsó ajtón, és átsiettem az udvaron a fákig, zihálva érve az elsőhöz. Miután elbújtam mögé, harminc másodpercet vártam, mielőtt kikukucskáltam a törzs mögül, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem jött ki engem keresni. Tiszta volt a terep, de azért óvatos maradtam, és egy darabig ide-oda tébláboltam, amíg elég biztonságban nem éreztem magam ahhoz, hogy rájöjjek, senki sem követ. Amint megnyugodtam, egyre nőtt bennem az izgalom, hogy újra láthatom Knoxot.

Képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást, sőt, mire a bányatóhoz értem, már hangosan mormoltam a szöveg egy részét.

Minden időmet azzal töltöttem, hogy csak rád gondoltam,dúdoltam, hogy aztán boldogan felsikítsak, amikor rájöttem, hogy én érkeztem elsőként.

– Igen!– Volt egy kis időm, hogy előkészítsem a meglepetésemet.

Arra nem gondoltam, hogy hozzak egy pikniktakarót is, ami miatt csalódottan felsóhajtottam, mert azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. De aztán azt mondtam magamnak, hogy Knox valószínűleg észre sem venné. Rengeteg részletről megfeledkezett, például a törölközőkről, a fésűről, és az olyan apróságokról, amelyekhez anyám ragaszkodna. Ez volt az egyik oka annak, hogy annyira odavoltam érte. Nem helyezte előtérbe az imidzset előttem.

Egy enyhe szellő megpróbálta elrontani a terveimet, és elfújni a tányérokat és a szalvétákat, de az almák tökéletes nehezéknek bizonyultak, és a helyükön tartották őket. A szendvicseket a műanyag zacskóban hagytam, így nem kerülhetett rájuk szennyeződés vagy bogár, amikor az almák mellé helyeztem őket. Nem tudtam, hogy meddig kell várnom, mert nem igazán tudtunk megbízható időpontot adni egymásnak.

A múltkor három órát kellett várnia rám, mire el tudtam szabadulni anyámtól és az egyik előadásától. Aztán Max szorított sarokba utána, még jobban feltartva, miközben vigasztalni próbált, vagy valami ilyesmi, amiért anya úgy beszélt velem. Mire a stéghez értem, már majdnem sírtam, mert azt hittem, hogy elszalasztottam. De ott feküdt hanyatt, bokánál keresztbe tett lábakkal, és szinte aludt, ahogy a napon szárítkozott a bányatóban való megmártózás után.

Megkönnyebbülés söpört végig rajtam, és felsiettem a rámpán, hogy a stégre érjek, hogy aztán lelassulva megálljak, és csak élvezzem a látványt, hogy egy szál vizes fürdőnadrágban látom.

– Eddig nem tudtam, hogy Csipkerózsika pasi volt– mondtam végül.

Nem nyitotta ki a szemét, de mosoly kúszott az arcára.

– Miért van az az érzésem, hogy mindjárt megcsókolsz, hátha ettől felébredek?

– Valószínűleg azért, mert igazad van! – Mellé térdeltem, és addig vigyorogtam, amíg le nem hajoltam, és finoman a szájához nem érintettem a számat. Ő felnyögött, és ujjait a hajamba fonta, majd visszacsókolt. Mire elhúzódtam tőle, a szemei kinyíltak, és aranylóan csillogó barnán ragyogtak, az ajkai pedig szélesre húzódtak a gyönyörtől.

– Azt hiszem, ez a bizonyíték– mormogta. – Határozottan te vagy az én szőke hercegnőm!

Felsóhajtva az emléktől, leültem a stégre a leendő piknikünk mellé, és a térdemet átkarolva a bányató vizére meredtem. A szellő az arcomba fújta a vörös hajam tincseit, a stég lustán ringatózott alattam, miközben a nap letargikus meleget sugárzott a csontjaimba.

Még Knoxra várni is élvezetesebb volt, mint bármi más a világon. Felhúzott térdemre támasztva az állam, észrevettem a stég szélén egy kődarabot.

Enyhe homlokráncolással tovább tanulmányoztam. Meglehetősen nagy kődarab volt, amelyet nem vihetett el a szél. Valaminek oda kellett helyeznie, és egészen biztos vagyok benne, hogy előző nap még nem volt ott.

Összehúzódva azon tűnődtem, hogy ki volt a stégemen. Ha valamelyik testvérem járt itt nemrég, az azt jelentette, hogy ma még visszajöhet? Most rögtön? Talán el kellene tennem az egyik tányért; ha rajtakapnának itt, akkor nem vennék észre, hogy társaságot várok. De amint Knox tányérjáért nyúltam, észrevettem, hogy a kő alatt egy kis fehér papírsarok lobog.

Egy cetli.

Zihálva indultam előre. Miután félregurítottam a követ, széthajtottam az egyetlen lapot. Amikor megláttam üdvözletkénta Szia, bájos hercegnő!-t, mosoly ragyogta be az egész arcom. De aztán elolvastam az üzenet többi részét.

Nagyon sajnálom, hogy ma lemaradtam rólad, és nem tudtam itt maradni. Valami közbejött. Kétlem, hogy holnap el tudok jönni, és a hétvége sem ígérkezik túl jónak. De nincs miért aggódnod! Csak családi szarság. Remélhetőleg hétfőn ki tudok jönni, és hidd el, hogy inkább itt lennék veled!

Csalódottság ereszkedett a vállamra. A napom hátralévő részét most már eléggé elrontottnak éreztem. Legszívesebben csak sírva ültem volna itt, de legalább volt olyan kedves, hogy hagyott nekem egy levelet. Még azt is megértettem, miért nem írta alá.

Végigfuttattam az ujjaimat a kézírásán, és homlokomat ráncolva néztem a nyomtatott betűket. Talán azért, mert nem írott betűkkel írt, de volt valami a kézírásában, ami egy negyedikesre emlékeztetett, nem pedig egy végzős gimnazistára, még akkor is, ha semmi sem volt elírva, és minden betű pontosan volt írva, mintha órákat töltött volna azzal, hogy minden egyes betűt megrajzoljon. Egyszerűen csak volt valami a betűközökben, ami... nem stimmelt.

Óvatosan összehajtogattam, és a kosaramba dugtam az üzenetet. Aztán összeszedtem a piknikünket, és elpakoltam.

Amikor felálltam, hogy elmenjek, valami súly volt bennem. Napokba– napokba– telik, mire újra látom őt. Sajgott a szívem, és összeszorult a torkom, ahogy mindig is tette, mielőtt elsírtam magam.

Próbáltam még egy kis „FallingforYou”-t dúdolni, hogy visszatartsam a könnycseppeket, de összezuhant a lelkem. Az erdő legsűrűbb, legsötétebb részébe lépve megtöröltem a kezemmel az arcomat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem potyogtak-e a könnyeim. Ha most sírva fakadnék, mire hazaérnék, csúnyán néznék ki, és valaki talán kérdőre vonna, hogy mi bajom van. De az arcom száraz volt, és ez jó volt. Egy nagy tölgyfához tapadtam szorosan, mert az ösvényen, amelyen haladtam, volt egy sáros folt, és felsikoltottam, amikor felhangzott egy roppanás mögöttem.

Megpördülve fürkésztem az erdőt, de semmi sem tűnt szokatlannak. Gondolom, valami csak leeshetett az ágakról, bár ez inkább úgy hangzott, mint valaki léptei alatt összeroppanó gallyak hangja, mintha valami, vagy valaki engemkövetett volna. Kivéve, ha egy állat lett volna, akkor nem állt volna meg, amint megpördültem, nem igaz? Ami arra engedett következtetni, hogy... ember.

Hátborzongató érzés kúszott végig a tarkómon. Hirtelen tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

– Halló?– szólítottam nyugtalanul.

Senki sem válaszolt. Ha valamelyik testvérem lett volna a közelben, válaszolt volna. Miért nem válaszolt senki... hacsak nem akarta, hogy tudjam, hogy itt van velem?

– Ó, Istenem!– Nem akartam nyöszörögni. Valaki követett engem az erdőben.

Megfordultam, hogy elmeneküljek, de egy hang azt kiáltotta: – City, várj! Csak én vagyok az!

Megrándulva megálltam egy pillanatra, és a homlokomat ráncolva megdermedtem, képtelen voltam elhinni, hogy azt a hangot hallom, amit hallottam. Aztán felé fordultam.

– Knox?

Félig kilépett egy fa mögül, míg a másik felét rejtve tartva integetett. – Szia, bocsánat, nem akartalak megijeszteni!

Az agyam elárasztotta a véremet a boldogság endorfinjaival, én pedig elejtve a kosaramat, odasietettem hozzá.

– Istenem, el sem hiszem, hogy itt vagy! Nem hittem, hogy sikerül ma eljönnöd!

Ahogy közeledtem hozzá, úgy mozdult, hogy a fát kettőnk között tartsa, hogy ne lássam őt teljesen. Lelassítottam és megálltam. – Knox?

Tenyerével a fa oldalára csapott, majd hozzányomta a homlokát. – Igen, én... ma nem tudok találkozni. Csak azt akartam, hogy tudd!

– Tudtam! Megkaptam az üzeneted.

– Igen. Szóval... talán hétfőn. Oké?

Megráztam a fejem, fogalmam sem volt, mi folyik itt, de úgy éreztem, mintha valami rosszat tettem volna, mintha talán soha többé nem találkoznánk az erdőben.

– Miért nem nézel rám?– kérdeztem végül.

Egyik szeme megjelent a fa oldala mellett, de olyan sajnálkozónak tűnt, hogy megnyugtatta az aggodalmamat. Legalább nem tettem olyat, amivel elriasztottam volna. De akkor is... valami komolyan nem stimmelt.

– Miért követtél?– érdeklődtem, remélve, hogy valahogy eljutok a valódi problémához, ami zavarta őt.

Visszatért ahhoz, hogy a homlokát a fához nyomja, és a kezével a törzset csapkodja, csak most már az öklét használta a nyitott tenyér helyett.

– Csak, tudod, hogy megbizonyosodjak róla, hogy rendben hazaértél?

Felhorkantam. – Eddig még sosem volt gondom azzal, hogy egyedül sétáljak haza.

Az az egy szem újra megjelent, komolyan nézve engem.

– Még sosem sétáltál haza egyedül! Mindig ott voltam.

Azonnali melegség áradt szét bennem a tudattól, hogy mindig is aggódott a biztonságomért, mindig gondoskodott a védelmemről. Aztán elfintorodtam. – Nem, nem voltál!

– De igen.

– De mi van az első nappal? Amikor találkoztunk. Te rohantál el először.

Megvonta a vállát. – Aznap majdnem belefutottam a testvéreidbe, ezért megfordultam, és megpillantottalak, ahogy hazafelé tartasz. Nem úgy tűntél, mint aki túl egyenletesen jár, és miután úgy beütötted a fejed, ahogy, aggódtam, hogy talán nem jársz sikerrel. Ezért azóta is követlek az erdő széléig, csak hogy biztosra menjek.– Újabb vállrándítás. – Szokássá vált.

Elvigyorodtam. – Miért, te leselkedő!

Nem viszonozta a mosolyt, és én már nem bírtam tovább a finomkodást. Rávetettem magam, megragadtam a karját, és elrántottam a fától, amíg teljesen szembe nem került velem.

Megdöbbenve bámult rám. Aztán összerezzent a bűntudattól és a szégyentől.

– Ó, Istenem!– böktem ki, és a számra csaptam a kezem. – A szemed! Knox, mi történt?– Odaléptem hozzá, hogy megérintsem az arca zúzódásos oldalát, de ő elhúzódott.

– Nem nagy ügy!

– Nem nagy...– Ismételtem meg hitetlenkedve. Aztán csípőre tettem a kezem. – Knox Arrow Parker, igenis nagy ügy! Ki tette ezt veled?– Elfordította a tekintetét, és a gyomrom mélyére súlyos nyugtalanság telepedett. – A testvéreim voltak?

– Nem– nyugtatott meg azonnal, megfogta a kezemet, és komolyan rám nézett. – Ez... ez az én hibám volt.

Értetlenül döntöttem oldalra a fejem.

Sóhajtott, és félrenézett. – Nem akartam, hogy lásd, mert... ez kínos.

Minden együttérzésemmel a fájdalma iránt, közelebb léptem hozzá. Amikor nem hőkölt vissza, lábujjhegyre emelkedtem, és óvatosan a piros foltra nyomtam az ajkaimat. Lehunyta a szemét, és felsóhajtott, mintha élvezte volna az érintést. Így hát újra megcsókoltam. Felém fordulva a hajamba fúrta az orrát, majd átkarolt.

– Honnan tudsz mindigmindent jobbá tenni?

– Ez egy ajándék.– Az arca sértetlen oldalára téve a tenyeremet, finomabbnál finomabb csókokat sorakoztattama kissé duzzadt bőrre. Valaminek elég nagy hatást kellett gyakorolnia, hogy ekkora nyomot hagyjon. Megborzongtam, azon tűnődve, vajon min mehetett keresztül.

Ő csak erősen magához szorított, és lehajtotta felém az arcát, hogy még több gyengéd szerető gondoskodást nyújthassak neki.

Amikor már jól megnyugtattam, megcsókoltam az állkapcsát, és a fülébe mormoltam. – Hogy szerezted a monoklit, Knox?

– Az apámtól– dadogta rekedten, hogy aztán teljesen felém forduljon, és a hajamba rejtse az arcát.

Visszaöleltem, és a leghosszabb ideig öleltük egymást.

– Készítettem nekünk egy pikniket– mondtam végül.

Egy zokogásra emlékeztető torokhangot adott ki.

– Tudom. Láttam. Összetört a szívem, amikor láttam, hogy visszacsomagolsz– nyögte ki sajnálkozva. – Akkor kellett volna előbújnom a rejtekhelyemről, és megmutatnom a szemem.

– Ne aggódj emiatt– nyugtattam meg, és megfogtam a kezét. – Még mindig megehetjük.– Visszavezettem a kosárhoz, de amikor a kosárért nyúltam, elvette tőlem.

– Majd én viszem!

Rámosolyogtam. – Köszönöm! Akarsz a mi fánknál enni? Szerintem az közelebb van, mint a stég.

Egyszer bólintott. – Oké!

Így hát elsétáltunk a fához, és egyikünk sem szólalt meg egész úton. Furcsa érzés volt, hogy vezettem őt. Soha nem volt még ilyen szelíd. De bármi is történt közte és az apja között, biztos nyugtalanította. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne kérdezősködjek. Legalábbis még ne. Majd elmondja, ha készen áll.

Odaértünk a fához, és kényelmesen elhelyezkedtünk a földön. A szemei felcsillantak, amikor közelről is meglátta, hogy mi mindent hoztam. A szemembe nézve, egy félmosolyt villantott rám. – Jó választás!

– Volt egy olyan érzésem, hogy tetszeni fog.

Egymás mellé ültünk, hátunkat a fa törzsének döntve, összeérintve a vállunkat, mindent elmajszoltunk. Egyikünk sem szólalt meg, de kellemes csend volt, amelyet egy rakás pillantás és közös mosoly töltött ki.

Miközben az utolsó Doritost[1] nyalta le az ujjairól, egy elégedett nyögést hallatott. – Mmm! Az egyik kedvenc ízem. Csak egy dolog van a világon, ami finomabb ennél.

– Mi az?– kérdeztem, eltökélten, hogy megkeresem ezt az általa kedvelt ételt, bármilyen ritka is, és megszerzem neki, még ha a világ végére is kell utaznom.

Rám pillantott, az ajkai melegen felíveltek. – Te!

Amikor felém hajolt, félúton találkoztunk, és a számat az övéhez szorítottam. A nyelve azonnal mélyre siklott, megajándékozva a mogyoróvaj, az alma és a rágcsaillatával.

– Mennyei az ízed! – szakadt el tőlem, hogy felületes lélegzetvételek között kimondja. Aztán az ölébe rántott, és én hirtelen a ruháinkon keresztül az erekcióján lovagoltam.

Még csak néhányszor mentünk ilyen messzire, de minden egyes találkozást imádtam. Azt hittem, talán már készen állok többre, amikor az egyik keze a derekamon kötött ki, a pólóm alatt. Miközben a másik keze a hajamba fúródott, az ujjbegyeit a csupasz bőrömre csúsztatta.

Sóhajtva üdvözöltem a simogatását. Meleg tenyere a derekamról a hátamra vándorolt. Követte a gerincemet egészen addig, amíg az ujjai el nem érték a melltartómat. Ajkai elhagyták az enyémet, hogy végigvándoroljanak az állkapcsomon, majd a torkomon. A melltartóm vonalát követve a keze előre csúszott, amíg a ruhán keresztül a mellemre nem simította a tenyerét, de amint a hüvelykujja végigsimított a megfeszülő mellbimbómon, felziháltam, és megmerevedtem, nem számítottam a bizsergésre, ami átjárta a testemet.

– Sajnálom, sajnálom! – A keze rekordgyorsan előbújt a pólóm alól, és megadóan felemelte. – Jézusom, City! Nem tudom, mit gondoltam! Előbb meg kellett volna kérdeznem! Nem voltam... Annyira sajnálom!

– Semmi baj!– nyugtattam meg. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy visszateheti oda a kezét. Tulajdonképpen tetszett; csak megdöbbentett. De az arckifejezéséből ítélve nem akart újra hozzám érni, ezért elvesztettem a bátorságomat.

– Sajnálom!– mondtam ezúttal én, mert utáltam elrontani a pillanatot. A fejemet a vállára hajtottam, ő pedig azonnal átkarolt. – Én csak...

– Nem tettél semmi rosszat!– mondta, és megpuszilta a homlokomat.

A száját hozzám szorította, és továbbra is szorosan ölelt, így én átfogtam az alkarját, és nekidőltem. Addig fészkelődtem az oldalamon, amíg a fülemet a lassuló szívveréséhez szoríthattam,majd lehunytam a szemem, és élveztem, hogy vele voltam.

– Tudod, nem sűrűn üt meg minket– mondta hirtelen a semmiből. – Nem akarom, hogy azt hidd, hogy minden nap csak úgy ránk ront!

Az orromat a pólójába fúrtam, és belélegeztem a tiszta, Knox-illatát. – Oké– mondtam.

– Amíg nem kerülünk az útjába, addig nagyjából el is felejti, hogy egyáltalán létezünk, hacsak valamelyikünk nem megy igazán az arcába, és akkor csak egyetlen pofon, és kész.

– És te a képébe kerültél?– találgattam, miközben a kezemmel a karja izmait simogatta.

Megrázta a fejét. – Nem, ezúttal nem. Valaki ellopta az Wild Turkey-s flaskáját, és engem hibáztatott.– Egy horkantással hozzátette: – Ha gondolkodott volna, akkor tudta volna, hogy nem lehettem én, mert tegnap este a munkahelyemen voltam, amikor eltűnt.

– Szerinted ki vitte el?

Fél vállat felemelve, megvonta a vállát, és találgatott: – Valószínűleg Rocket. De nem vagyok benne biztos. Csak azt tudtam, hogy valamelyik testvérnek kellett lennie, és mivel mind kisebbek nálam, én vállaltam a büntetést.

Az ujjaim végigvándoroltak a vállán, majd végigsimítottak a nyakán. – Gyakran csinálsz ilyet? Vállalod a büntetést a kisebb testvéreid helyett?

Miután ismét megvonta a vállát, úgy döntöttem, hogy valószínűleg igen. – Olyan jó nagy testvér vagy!

– Ááh! – Megrázta a fejét, nem értett egyet.

– Áruld el– mormogtam végigsimítvaaz ujjaimmal a szúrós állkapcsán–,a pénzből, amit az üzemben keresel, mennyit teszel félre, és mennyit költesz a családodra?

– Nem tudom– motyogta, és úgy kezdett mocorogni alattam, mintha hirtelen kényelmetlenül érezné magát. – Talán... fele, fele.

– Ehhh! – prüszköltem, jelezve neki, hogy rossz választ adott. – Próbálkozz újra!

Sóhajtott. – Rendben. Valószínűleg félreteszem... húsz százalékát.

A mosolyom kivirult. – Szóval kitartok a kijelentésem mellett. Te, Knox Parker, csodálatos testvér vagy!

A szeme felragyogott, miközben válasz nélkül nézett rám.

A szemöldököm ellazult. – Mi az?

– Semmi! – Megrázta a fejét, de továbbra is elgondolkodva nézett rám.

– Nem! Mondd el! Miért nézel így rám?

– Semmi!Én csak...– Az arca elpirult, nekem pedig leesett az állam. fene? Mit tettem, hogy elpirult? Végül elfordította a tekintetét, és azt motyogta: – Csak szeretek veled lenni! Boldoggá teszel!

Reszketeg lélegzetet vettem, és kísértésbe estem, hogy lányos könnyekbe törjek ki. Amikor hetekkel ezelőtt először összefutottam vele, és a gyönyörű mosolyáról és a szélfútta hajáról álmodoztam, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmit mond nekem, és úgy néz ki, mintha minden egyes szavát komolyan gondolná.

Megnyaltam az ajkaimat, egyszerűen... erőt vett rajtam. Tényleg tennem kellett valamit, hogy lehűtsem magam, különben kifecsegem, hogy mennyire beleszerettem.

Így hát azt mondtam: – Azért, mert tudom, hogy a kenguruk magasabbra tudnak ugrani, mint az EmpireState Building.

Vigyor jelent meg az ajkán, és megrázta a fejét. Aztán halkan felnevetett. – Képzelődsz!

Megjátszott felháborodással kifújtam a levegőt.

– Micsoda? Tényleg azt hiszed, hogy az EmpireState Building magasabbra tud ugrani?

Ezúttal hangos nevetésben tört ki, és megragadta a kezemet. Összefonódó ujjainkat bámulva mormogta: – Még a gagyi vicceidet is szeretem!

A fejem fölött a lágy szélben ringatózó faágak, mintha a csontjaimban nyikorogtak volna. Elakadt a lélegzetem, túlságosan megijedtem attól, hogy akár egy kilégzéssel is elrontom a pillanatot.

Olyan komoly és vonakodó hangon mondta ezt nekem, hogy tudtam, mélységesen komolyan gondolja, amit mond. Amikor végre rám nézett– a szeme tele volt bizonytalansággal és félelemmel –,levegő után kapkodtam.Ó, a francba! Valamit válaszolnom kellett, és abba kellett hagynom a belső boldogságtáncomat.

– Én is szeretek veled lenni– suttogtam.

– Komolyan mondom, City! – A tekintete az enyémbe szegeződött. – Minden nap idejönni, hogy veled legyek, olyan, mintha...– Megrázta a fejét, és a fák közé pillantott. – Nem is igazi, annyira jó. Olyan, mint valami álom.

– Tudom, mire gondolsz! – Minden reggel, amikor felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy vajon az előző nap ténylegesen megtörtént-e, vagy csak egy kedves hallucináció volt.

Sóhajtva a halántékomhoz szorította a száját.

– Mit fogunk csinálni?– mondta a hajamba.

Megmerevedtem, mert úgy hangzott, mintha halálra lennénk ítélve, de aztán rájöttem... talán így is volt. – Hogy érted ezt?

– Úgy értem, mi ketten.– Visszahúzódva olyan aggodalommal nézett a szemembe, ami az én félelmeimet is felszínre hozta. – Ezen az erdőn kívül mi marad nekünk? Nem találkozhatunk sehol sem nyilvánosan! A pokolba is, valószínűleg még a suliban sem tudok veled beszélni, amikor újra kezdődik. Egyikünk családja sem engednésoha, hogy együtt maradjunk. Az apád valószínűleg megöletne. Az enyém kitagadna.

Átöleltem magam, ahogy a szavai mögött rejlő igazságtól megremegtem a rettegéstől. – Azt mondod, hogy nem akarsz többet találkozni?

– Nem!– Tágra nyílt szemekkel közelebb rántott a mellkasához. Amikor az orrát a hajamba fúrta, azt mormolta: – Istenem, nem! – Aztán megcsókolta a halántékomat, és kisimította a kósza tincseket az arcomból. – Az, hogy láthatlak, a napom fénypontja. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha nem látnálak többé!

Arcomat a szívveréséhez támasztottam, és lehunytam a szemem. – Akkor miről beszélsz, Knox?

– Nem tudom! – sóhajtotta frusztráltan. – Én csak... bassza meg, ki vagyok akadva! Ez nem igazságos! Ha elhaladok melletted az utcán vagy a suli folyosóin, nem vehetek tudomást rólad, és ezt utálom! Nem akarlak figyelmen kívül hagyni! Te az én Citym vagy! – A szavai megtörnek a végén, én pedig megnyugtatóan megsimogattam a karját.

Újra megcsókolta a hajamat. – Menjünk moziba! Holnap.

Hitetlenkedve felnevettem. – Megőrültél? Nem lehet...

De amikor felnéztem rá, valami olyan kétségbeesés és elszántság volt a szemében, hogy nem tudtam megtagadni tőle semmit. Befogtam a számat, ő pedig tovább könyörgött.

– Szabadnapos leszek. Elmehetnénk külön-külön, beülhetnénk az utolsó sorba, és nem tudom, véletlenül pont egymás mellé. Még popcornt és italokat is biztosítok.

– Ez tényleg nagyon fontos neked, ugye?

– Igen, az! Nem akarok mindig csak az erdőben találkozni veled, még ha imádom is ezt. Nekem... éreznem kell, hogy van valami igazi ezeken a fákon túl is!El akarlak vinni egy randira! Csak... egyszer!

Bólintottam, egyáltalán nem elleneztem az ötletet, még akkor sem, ha valószínűleg ez lenne a legkockázatosabb dolog, amit valaha is csináltunk. Kizárt dolog, hogy nemet mondjak neki, ezért azt mondtam: – Akkor jó. Ez egy randi.

---

[1] Tortilla chips

14. fejezet

 

Felicity

 

Napjainkban

Fordította: SkyBright

 

– Ki volt az? – kérdezte Aspen, amikor az új csapos eltávolodott.

Futó pillantást vetettem rá, még mindig meglepett, hogy Pick új embert vett fel, de aztán visszatért a figyelmem az alkoholra, ami a hátsó sorokban volt a falon, mert ezért voltam itt: hogy megigyam az italom, és lebeghessek valahol a kellemes zsibbadás és a teljes önfeledtség között.

Miközben Noel Aspennek mondott valamit arról, hogy később mindent megmagyaráz neki, énpróbáltam eldönteni, milyen méregbe fogom magam fojtani. Tequila? Vodka? Rum? Bourbon?

Szinte bármi megteszi.

Hogy segítsen felejteni.

Lehet, hogy korábban egy mini idegösszeomlást kaptam a szalonban. Aspenés én bementünk, teljesen felkészülve arra, hogy majdnem minden centiméter hajamat levágassam, de az utolsó pillanatban, amikor a hölgy behozta az ollót, kiborultam.

Sírva fakadtam, mondtam, hogy nem tudom megtenni.

Aspen megveregette a hátamat, miközben kivezetett a szalonból az összes hajammal együtt, és azt mondta, itt az ideje, hogy sírjak.

Így még jobban sírtam, mert nem tudtam neki azt mondani, hogy nem Cam miatt sírok.

Aztán még jobban sírtam, mert valószínűleg sírnom kellett volna Cam miatt.

Gyászolnom kellett volna, hogy elvesztettem az önbizalmamat, amit ő vett el tőlem, amikor elárult engem, és úgy érezte, hogy egy másik nőhöz kell fordulnia. Éshülyének, kiszolgáltatottnak és nagyon bizonytalannak éreztem magam, miután megtudtam, hogy nem is voltam elég ahhoz, hogy egy olyan ember, mint Cameron Finkle érdeklődését megtartsam.

És most ezért sírtam.

Sírnom kellett volna, mert szörnyen éreztem magam, amiért nem szerettem annyira Camet, amiért nem voltam összetörve, amiért végleg vége lett köztünk. Sírnom kellett volna, hogy rájöjjek, hogy milyen szívtelen nőszemély lettem, amiért nem törődtem úgy vele, ahogy kellett volna.

De nem is ezért sírtam.

Sírtam, mint egy csecsemő, mert nem tudtam levágatni a hajam, mert nem tudtam abbahagyni tisztelni egy olyan embert, akit soha többé nem látok.

Azért bőgtem, mert nem tudtam abbahagyni, hogy szeressem, bármennyire is akartam.

Sírtam, mert hiányzott.

És a végén Aspen bejelentette, hogy hölgyek éjszakájára bemegyünk a Tiltottba, hogy kikapcsolódjunk, vagyis, hogy teljesen berúgjak. Valójában már náluk elkezdtünk inni, de gyanítottam, hogy nem akarta, hogy Noel öccsei lássák, ahogyan berúgok, sírós fajta részeggé válok... vagy talán csak a pasijával akart időt tölteni, amíg az dolgozik.

Akárhogy is, már elértem egy kellemes, homályos– látásos szédülést. A hangoskáosz körülöttem kellemesen elterelte a figyelmemet. Rengeteg más dolgokon is tudtam gondolkodni közben...

Egy ijedt sikolyt hallattam, amikor valaki a hátam mögül mellém lépett, és megragadta a vállamat, mielőtt egy gyors csókot nyomott az arcomra.

–  Szia, Felicity! – Asher felült a mellettem lévő bárszékre. – Hallottam, hogyvégre megszabadultál Camtől. Szóval... lestoppollak magamnak.

–  Szerintem nem, seggfej! – Ten jelent meg Aspen másik oldalán.

–  Összecuccol Caroline-nal és velem. – Felém kacsintott. – Nemigaz, Hármas?

Ráncoltam az orromat. – Ez annyira rossz. És ne hívj többé Hármasnak. Én...soha... az életben... nem fogok hallgatni erre a névre.

Ten elvigyorodott, és rám mutatott. – Kivéve, hogy most megtetted. – A levegőbeöklözött, és diadalmasan hozzátette: – Bumm.

A szememetforgattam. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy megkértél, hogy legyek a harmadik fél.

–  Én igen. – Asher felkapott egy marék mogyorót az előttem lévő tálból, és a szájába dobta. – Ő egy ilyen köcsög.

–  Várj, mit csinált? – Aspen megpördült, hogy Tenre bámuljon.

Körbepillantott Noel után. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a felesége bátyjaelfoglalt, felemelte az ujját az én irányomba. – Csak hogy tudd, én nemosztom meg a nőmet akárkivel, köszönöm szépen. Te vagy az egyetlenakit valaha is felkértem, hogy legyen a hármas számú társunk. Úgy értem, egy pillanatra kísértésbe estem, hogy megkérdezzem Amishát, Caroline új barátnőjét a filmográfiából.Mert olyan kibaszott dögös, de gondoltam, hogy valószínűleg elfogadná az ajánlatot, így... téged választottalak. Ettől szerencsésnek kell érezned magad.

–  Hűha, tudod, tényleg. Annyira szerencsés vagyok, hogy rám hajtottál... pont a feleséged szeme láttára.

–  Mekkora egy lúzer! – értett egyet Asher.

–  Ho-ho-hó! – köpte ki Ten mogorván. – Én nem hajtottam rád.A francba! Nagyon szépen megkérdeztem, hogy nem gondolkodnál-e azon, hogy hármasban legyünk, mert egyrészt tudtad, hogy nem gondoltam komolyan. Kettő, persze, hogyCaroline előtt csináltam ezt a szart. Az aljas, nyálas, és tudod csaló dumát előtte csináltam, de most már nem teszem meg.

–  Ó, mert biztos vagyok benne, hogy az ajánlatod egyébként olyan előkelően hangzott – csicseregte Aspen szárazon.

Ten figyelmen kívül hagyta őt, és feltartotta a három ujját. – Három, még ha csak feltételesen is, beleegyeztél volna, soha nem terveztem, hogy hozzád nyúljak. Csak azt akartam, hogy összebarátkozzatok velem, hogy együtt kényeztessük Caroline-t, mint egy csapat.

A homlokomhoz csapkodtam a kezemet, és felsóhajtottam. – Uram, kérlek, ne mondd, hogyhogy van egy negyedik.

–  És négy. – Ten vigyorgott, és megvonta a szemöldökét. – Tudtad, hogyérezted a kémiát vele azon az estén, amikor találkoztatok. Úgy értem, éreztema vibrálást, amit ti, hölgyeim, a bárpult túloldalán sugároztatok. Persze, az őaz elképzelése a tökéletes hármasról – tartott egy kis szünetet, hogy megforgassa a szemét – két srác és egy lány, de bassza meg. Ez az én álmom, és én azt mondom, hogy két csaj és egy pasi. Azt azonban elismerte, hogy ha valaha is beengedne egy másik nőt az ágyunkba, az te lennél.

– Óó! – A szívemhez szorítottam a kezem. – El sem hiszem, hogy engem választott Caroline, ez olyan édes. – Aspenre pillantottam, és elmosolyodtam abókon. – Szeretem őt.

Ten megvonta a szemöldökét. – Igen, meg akarod csókolni, ugye?

A mosolyom elhalványult. – Lehetetlen vagy.

–  Csak mondom, elképesztő dolgokra képes a nyelvével – kacsintott. – Gondolj csak bele.

Noel visszatért, és két legnagyobb Bahama Mamát hozott, amiket valaha láttam.

Ahogy Aspen felkapta az övét, és elkezdett kortyolgatni, én felmutattam Ten felé a középső ujjamat. – Noel, el sem tudom képzelni, miért engedted, hogy ez a fickó elvegye a húgodat.

Sóhajtott, és egy kemény pillantást küldött Tenre, mintha azt kérdezné, hogy mit mondottCaroline-ról. De Ten csak vigyorgott.

Noel visszafordult felém. – Sajnálatos módon a hátam mögött cserkészte be őt, és megszöktek.

Felszaladt a szemöldököm. – Tényleg?

Noel Ten felé mutatott. – Mit gondolsz, miért van a fél arca ennyire szétroncsolva?

Ten felhorkant. – Ó, mindegy, faszfej. Csak azt kívánod, bárcsak te csináltad volna. – Rám pillantott, és azt mondta: – Beleestem egy folyóba.

–  Ahh! – Belekortyoltam az italomba, és a hegeit tanulmányoztam. Tényleg úgy tűnt, hogy művészien néznek ki azok a sebhelyek. És a színük... Várj. – Van egymonoklid?

Büszkén vigyorgott rám. – Tetszik? Esküszöm, ez a kedvenc sebhelyem.

Zavartan megráztam a fejem. – He?

–  Tennek szokása, hogy monoklit kap az emberektől – magyarázta Aspen, mielőtt rápillantott volna. – Ezt ki adta neked?

–  Hmm. Sajnálom, ez bizalmas. – A tekintete az új fickóra tévedt. – De megmondom neked... komolyan lenyűgözött a jobbhorga.

Én is arrafelé pillantottam, de a csapos háttal állt nekünk, miközben számolta a pénzta pénztárgépből. Masszívan szélesnek tűnt. És a karjai...

Istenem, azok nevetségesek voltak. Ha tényleg ő ütötte meg,akkor nem kételkedtem Tenben; lefogadom, hogy keményen tudott ütni.

Visszafordultam a bandához, amikor Asher újabb csókot nyomott az arcomra.

–  Vissza kell mennem dolgozni. – jelentette ki. – De tényleg, én lehetek a következő a sorban, ha akarod. Jó fogaim vannak, szép mosolyom, és a legjobb énekhangom, amit valaha is hallottál.

Nevettem, és a karját lökdöstem, mert tudtam, hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja a velem való randizást, mint ahogy Ten is azt, hogy a harmadik fél legyek. Ezek a srácok úgy gondoltak rám, mint egy lánytesóra, akit ugratni és védeni kell. Nem barátnő-alapanyagként. – Menj vissza dolgozni, Rocksztár! – mondtam neki.

Ő vigyorgott és tisztelgett nekem, aztán lelépett. Ten pár másodperccel később eltűnt,Aspent és engem a bárpultnál hagyott, hogy visszatérjünk az italainkhoz. Mibeszélgettünk és nevettünk, és egy-egy újabb Godzilla méretű Bahama Mama utántáncoltunk. Mason egy ponton belénk botlott, és még neki is kellett adnia nekem egy ölelést,és azt mondta, hogy elküldi a barátnőjét, Reese-t, hogy felvidítson valamikor.

 

Órákkal később eldöntöttem, hogy szeretem ezt a helyet. Szerettem a zajt és a zenét, ésminden egyes fickós, testvéries csapost, akik mindent megtettek, hogy felvidítsanak. A bárpultnál ültem egy zsámolyon, egy kicsit túlságosan lehajolva, Aspenneek dőlve, miközben a sokadik italomból iszogattam, és hoztam egydöntést. Mivel ez egy elég fontos kijelentés volt, fel kellett emelnem egy ujjamat a levegőbe, amikor meghoztam a döntést. – Ez az. Végeztem a férfiakkal.

Örökre és mindörökre.

–  Az az új csapos folyton téged bámul! – motyogta Aspen a fülembe, egy rohadt szót sem figyelt arra, amit mondtam.

–  He? – Odapillantottam, de ő már éppen elfordult. Fintorogva néztem a hátsóját, pedig szép feneke volt. Egy nagyon is szép fenék. Hmm. Gondoltam. Azt hiszem, csak a legszexibb férfiaknak volt szabad pultoskodni a Tiltottban. Valahol biztos van valami rendelet, amiben meg van ez írva, vagy ilyesmi.

Az ivócimborám meglökte a könyökömet. – És? Mit gondolsz? Szerintem nagyon gusztán néz ki.

Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, mert még sosem hallottam, hogy értékelte volna Noelen kívül más szexiségét, és minden kibaszott csapos, aki a Tiltottban dolgozott, bűnösen dögös volt.

Amikor felvonta a szemöldökét, tudtomra adva, hogy ő is eggyel többet ivott,mint kellett volna, nevetvefelhorkantam. Aspen imádnivaló és vicces volt, amikor ivott.

Hozzám hajolt, és hangosan suttogta: – Szerintem meg kéne kérdezned tőle, hogymeglovagolhatod-e a diszkóbotját. Tudod, hogy segítsen betöltődni Cameron után.

Felhorkantam, és a számra csaptam a kezem. – Úgy érted, feltöltődni?

–  Ezt mondtam. – Zavartan összevonta a szemöldökét. – Nem így volt?

–  Persze! – mormogtam, mivel a betöltődés ugyanolyan találó kifejezésnek tűnt arra,amiről beszélt.

–  És? – Visszatért a könyököm bökdöséséhez. – Mit gondolsz róla?

Vonakodva visszafordítottam a tekintetemet az új srácra. Félig elfordult.

Ezúttal féloldalasan állt. Oldal profilból nézve valami ismerősnek tűnt rajta, és ez olyan fura érzést keltett bennem, amire nem számítottam. Pislogtam, és azon tűnődtem, honnan a fenéből jött ez. Aztán hátat fordított, és a vállainak tömege és szélessége visszahozott egy teljesen idegen profilt, ami visszahozta a valóságot a fejembe.

Tényleg tökéletes műremek volt, de kényelmetlenül éreztem magam, merta testem váratlanul reagált, amikor csak ránéztem. Bűntudat mardostaa lelkiismeretemet, mert még soha életemben nem tapasztaltam ilyen hirtelen testi vágyat egyetlen ember iránt. Ezért azt mondtam: – Áh. Túl sötét és merengő az én ízlésemnek.

–  Nem is tudom. – Aspen a szívószálát rágcsálta, miközben a férfit figyelte. – Szerintem van benne valami dögös. Mintha csak meg akarná nyugtatni a megkínzottlelkét.

Felhorkantam. – És mi ez a túlságosan szűk póló? – Oké, most márcsak próbáltam részleteket találni, amiken piszkálódhatok, mivel örökre végeztem a férfiakkal, és talán azért is, mert nem tetszett, ahogyan elképzeltem, hogy letépem róla azt a szűk pólót, és belemélyesztem a karmaimat a karjaiba, a mellizmaiba, mielőtt megnyalnám őket. – Úgy értem, igen, jól meg vagy építve, haver. Értjük.

Ahogy Aspen horkantva felnevetett, az új csapos elfordította a fejét, csak oldalra, mintha hallgatózott volna valamit... például a beszélgetésünket.

Horkantottam egyet, és hátrahőköltem, még akkor is, ha kizárt volt, hogy meghallhatott volna ebben a hangos, zsúfolt helyen, a pult másik végében. Hallotta volna?

Elhatároztam, hogy abbahagyom a baszogatást, még ha a férfibaszogatás szórakoztatónak is tűnt.

De ő egy idegen volt – nem Cam –, és nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna az énmegvetésemet.

–  Azt hiszem, békén hagyom a diszkóbotját – mondtam Aspennek.

–  Oké, mindegy. – Megvonta a vállát, tudtomra adva, hogy neki nem számít.–  Csak azt mondom, hogy ha elég jó volt ahhoz, hogy Pick felvegye, akkor nem lehet fele olyan rossz sem. – Aztán lehúzta az utolsó kortyot az italából.

Noel megjelent előttünk, és elvette Aspen italát. – Ennyi, hölgyeim. Nincs több alkohol egyikőtöknek sem. A bár úgyis mindjárt bezár. És csak hogy tudjátok, mindketten velem jöttök vissza a házba. Majd reggel felvesszük a kocsit, amivel jöttetek.

–  Az enyémet – mondtam, és felemeltem a kezem.

Ő felhorkant. – Akkor minden rendben lesz. Senkinek sem jutna eszébe, hogy piszkálja azt az ócskavasat.

–  Hé, az az én kicsikém, akit sértegetsz. – Még ha igaza is volt. Ez volt a legszarabb autó, amit valaha láttam. Legalább legtöbbször elvitt oda, ahová akartam.

–  Ó, Istenem. – Aspen felnyögött, és a szájára csapta a kezét. – Azt hiszem rosszul leszek.

–  A francba.– Noel átugrott a pulton, és átkarolta a derekát. – Tudtam, hogy hamarabb kellett volna szólnom. Gyere, kicsim. Segítek neked a fürdőszobában. – Ahogy óvatosan elvezette, én utánuk sóhajtottam, irigykedve kapcsolatukra. Egy kis depressziós nyögéssel ráhajtottam a homlokomat aa pultra, és megpróbáltam jobbá tenni az életemet.

Amikor emlékeztettem magam, hogy nem hánytam ki a belem, mint a legjobb barátnőm, jobban éreztem magam. Azéletem lehetne rosszabb is. De aztán szarul éreztem magam, mert nem kellett volna önelégültnek lennem, hogy én nem voltam rosszul, Aspen viszont igen. Nem vettem észre, hogy még mindig az üres poharamba kapaszkodtam, amíg valaki meg nem próbálta kivenni a poharamat a kezemből.

–  Ó! Bocsánat. – Felültem, és engedtem a szorításomon. De az új pultosmár elfordult, és az üres poharammal sétált el. Utána bámultam, kíváncsi voltam, hogyan talált rá Pick, és mi volt a története.

Aztán azon tűnődtem, vajon beszél-e. Ma este egyszer sem hallottam beszélni, ugye?

Esküszöm, hogy egy kicsit sántított, amikor egy bizonyos módon mozgott. Eza belső gyógyító hajlamomat beindította, amíg el tudtam képzelni, ahogy a kezemmel végigsimítok az erős, vastag combjain, és csókolgatom őket, hogy újra jobb legyen.

És... mi a fene? Miért voltak folyton ezek a túlságosan szexuális gondolataim?

Egy vadidegennel kapcsolatban? Soha nem volt még – a francba! Valaki tett valamit az egyik italomba? Talán be voltam tépve.

De nem. Ennek semmi értelme. Noel szolgálta fel az összes italomat, éskülönben is, senki sem próbált meg kihasználni.

–  Szia, Felicity! – szólt Mason a bárpult túloldaláról. Odapillantottam, és megdöbbenve láttam, hogy a hely üres, és a srácok már kitakarítottak.

Mikor csinálták ezt?

Istenem, mennyire voltam részeg?

–  He? – Szólítottam meg, intettem neki, és rájöttem, hogy Asher énekét hallottam a tudatom hátterében. Mindig énekelt takarítás közben, aminek tényleg tudatosítania kellett bennem, hogymi történik körülöttem.

–  Elmegyek! – mondta Mason – De ööö, van odakint egy hölgy, azt mondja, ismer téged.

–  Hát, engedd be. – Intettem neki előre, bár nem engedte be, és még azt sem láttam, hogy kiről beszél. – Beszélek a hölggyel.

Megvonta a vállát. – Akkor rendben.

Ahogy elment, az ismeretlen nő belépett, és felém sietett. Látszott rajta, hogy a düh hajtja a lépteit, és először fogalmam sem volt, hogy ki a fene lehet. De aztán közelebb jött, és hirtelen felismertem őt, még akkor is, ha csak egyszer láttam korábban.

–  Ó, szia! Szia! – Intettem neki, és egy hatalmas mosolyt küldtem felé. – Te vagy az a csavargó, aki lefeküdt a barátommal. Bocsi, először nem ismertelek fel, hogy ki vagy, így, hogy fel vagy öltözve, és tudod, Cam pénisze nincs benned.

Elnevettem magam a viccemen, de úgy tűnt, nem találta túl viccesnek. Hmm,azt hiszem, Cam inkább a szárazabb humorú típust kedvelte.

Közvetlenül a székem előtt megállt, és önelégülten ökölbe szorított kezét a csípőjére szorította, és bámult. – Gyereket akartál tőle?

–  He? – Oldalra fordítottam a fejem, fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. – Talán le kéne szoknia a rossz gombákról, hölgyem.

Nincs semmi értelme annak, amit mond.

–  Ó, szóval tagadod? – Előhúzott egy dobozt a táskájából, és beledugta az arcomba. – Akkor magyarázd meg, miért volt ez a fürdőszobai szemetesben, ribanc.

Nem értettem a ribanc utalást, de bármit is dugott az arcomba, nagyon büdös volt, valószínűleg azért, mert egyszemetesből vette ki.

–  Fúj. – Kicsithátralöktem, hogy arra koncentrálhassak, mi az, amíg rá nem jöttem, hogy a doboz az első terhességi tesztből, amit napokkal ezelőtt csináltam.

–  Ó, persze. Az. Nem... Te jó ég, ne! Egyáltalán nem akartamgyereket tőle, fúj. De késett a menstruációm, úgyhogy elkezdtem aggódni, és megcsináltam a tesztet, de minden rendben, nem vagyok terhes. És ma végre megjött a menstruációm.

Gonosz karma szóró boszorkány. – Szóval, igen... fúj, mi?

Elvigyorodtam, de ő még mindig nem vigyorgott vissza.

Kemény ellenfél.

–  Mindegy! – visította, és a visítás nem állt jól neki. – Be akartad csalni a házasságba, és...

–  Házasságba? – Nevettem. – Igen, persze. Cameronnal? Adj egy kis fránya időt.

–  Kikaparom a kibaszott szemed, te kurva!

–  Hé, hé, hé! – jelent meg Asher az egyik oldalamon, és felemelte a kezét, hogy helyreállítsa a rendet, és észrevettem, hogy Ten is ott van, hirtelen a másik oldalamon.

–  Azt hiszem, le kellene nyugodnia, asszonyom.

Amikor a lány szipogott rá, felpislogtam felé, és megráztam a fejem.

–  Nem értem, miért nevez engem kurvának. Ő az, aki nem tudta összezárva tartani a lábait.

De ez csak még jobban feldühítette. – Megöllek, te ribanc.

–  Ma este nem. – Ten közelebb lépett, átkarolta a lány derekát, hogy megakadályozza, hogy rám ugorjon, amit meg is próbált megtenni, és biztonságos távolságba húzta.

Én csak bámultam rá, őszintén zavartan.

–  Komolyan? – A levegőbe dobtam a kezem. – A teszt negatív volt! Miért vagy emiatt ennyire bántódva? Nem akarom az undorító barátodat. Légy üdvözölve a csaló seggarc mellett. Ha soha többé nem látom őt, az is korai lesz. Jó utat mindkettőtöknek!

Ten karjából kiugorva hátrarántotta a karját, és megpofozott.

Keményen. Azt hiszem, kijózanodtam tőle. Nem hazudok. Egy pillanattal azelőtt, hogy lendülta keze, még kótyagos és boldog voltam, mert még mindig úgy kezeltem ezt az egészet, mint valami viccet…. mert ez rohadtul nevetséges volt.De most, hogy az arcom lángolt... igen. Halálosan józan voltam.

Fintorogva néztem rá, és a kezemmel eltakartam az állkapcsomat. – Ez nem volt túl szép.Mi a bajod?

–  Ne merészelj így beszélni Cameronról. Ő csodálatos és...

Fájdalmasan zihált, ahogy a feje hátracsuklott. Amikor megbotlott, rájöttem, hogy azért volt, mert valaki megragadta a haját, és pórázként használta, hogy rángassa.

Tátva maradt a szám, amikor rájöttem, hogy a védelmezőm az új csapos.

És dühösnek tűnt. Ijesztően dühös. Eléggé, hogy az ember összepisilje magát, ha valaha is ilyen dühösen nézett rád.

–  Ha még egyszer hozzáérsz, eltöröm a kibaszott kezed! – morogta a nő a fülébe.

Torkom száraz volt. A francba. Azt hiszem, most összepisiltem magam tőle... és még csak nem is rámdühös.

És miért járt a fejemben folyton a pisi szó?

Cam kurvája – bocsánat, nem tudtam a nevére koncentrálni amikor Cam kimondta, mert akkoriban a mellei lötyögtek...mindenfelé, elvonva a figyelmemet –, kimutatta a félelmét, és megütötte a karját, megpróbált kiszabadulni. – Mi a fene? Nem beszélhetsz így velem! Vedd le rólam a kezed!

Amikor a nő újra megütötte, és megpróbált elhúzódni, a férfi elengedte, ígya lány elvesztette az egyensúlyát és elesett, keményen a fenekére.

Vicces lett volna, ha nem döbbentem volna meg annyira, hogy ilyen dühösnek tűnik,és fogalmam sincs, miért érdekli egyáltalán.

Ten és Asher hasonlóan megdöbbentnek tűntek.

–  Hűha. Haver. – Ten felemelte a kezét, mintha lemondana minden részvételről a konfrontációban.

–  Uh…! – Asher az új srác és a nő közé pillantott. De anő alapvetően úgy tűnt, hogy jól van, ahogy fröcsögve talpra állt.

–  Kifelé – mondta az új fickó olyan hangon, hogy rohadt jólutánoztaTerminátort. Határozottan végigfutott a hideg a hátamon, és Cam nője az ajtó felé száguldott, anélkül, hogy hátranézett volna.

–  Én nem…! – Ten megrázta a fejét, és hátrált egy lépést. – Te bántalmaztál egy nőt. Haver.

–  Mi? – morogta a megmentőm, látszólag zavartan. – Nem is.

–  Hát, te... te kiabáltál vele– dadogta Ten. – És megfenyegetted, hogy eltöröda kezét.

–  Ezt hívják megfélemlítésnek. Ezzel rávettem, hogy elmenjen, nem igaz?

–  Meghúztad a haját! – tette hozzá Asher.

Az idegen szinte megperzselte Ashert a tekintetével. – Mert rossz emberrelbaszakodott.

Döbbenten beszívtam a levegőt. – Micsoda?

Az új fickó ingének hátán a ruha összeráncolódott, ahogy az izmaimegfeszültek. Fogalmam sem volt, hogy miért érezhette magát ennyire védelmezőnek éppen irántam, de én megdermedtem, amikor elfordította a fejét, csak a fejét, és felém nézett.

Úgy éreztem, hogy áramütés ér egy ilyen átható tekintettől. Olyan volt, mintha a szívemmegállt volna, és minden szervem folyékonnyá változott, és igen... az agyam halottá vált.

– Ööö… – motyogtam.

Kemény tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Aggodalmat? Dühöt?Csalódottságot? Nem tűnt lágynak és együttérzőnek, de nem volt semmi rosszindulat az arckifejezésében. Egyszerűen csak... intenzív volt. Ez késztetett engem azonnali nedvesedésre. A mellbimbóim megkeményedtek, és forró, bizsergető borzongás futott végig a testemen, a bőrömön.

Egy látomás suhant át az agyamon, ahogyan ő bámul engem azzal a kemény, átható tekintetével, ahogy felém lopakodik, és lenyom egy közeli asztalra, széttépi a ruháimat, és széttárja a lábaimat, mielőtt keményen, gyorsan és kegyetlenül magáévá tesz.

Nem mondhatnám, hogy rajongtam volna azért, ha uralkodnak rajtam, de a pokolba, ez a kis álmodozás úgy feltüzelt, ahogy még soha. A légzésem gyorsabb lett, ahogy bámultam őt, és próbáltam kipislogni a mocskos gondolatokat a fejemből.

Aztán... csak úgy elfordult, és elment, miközben valami olyasmit mondott halkan Tennek, ahogy elhaladt mellette,hogy: – Kiszállok.

A kijárat felé vánszorgott, mint valami démoni bosszúálló angyal, aki épp most fejezte be a küldetését, és most távozik, mert a munkája befejeződött.

Utána bámultam, megdöbbenve a furcsa vonzalom erejétől, és nem tudtam, mit tegyek, de a fenébe is... épp most segített nekem. És úgy éreztem, vonzódom és közelebb akartam kerülni hozzá, még akkor is, ha racionálisan tudtam, hogy óvatosnak kellene lennem vele.

Az ösztöneimre hallgatva megszólítottam: – Hé! – mielőtt meg tudtam volna állítani magam, és utána siettem.

Ő továbbment, nem törődve velem. Fogalmam sem volt, mit mondjak, de valami nem hagyta, hogy feladjam az üldözést. – Te! – tettem hozzá ostobán, összerezzentem, és azon tűnődtem, vajon hallottam-e a nevét korábban.

Még mindig nem állt meg, ezért kinyújtottam a kezem, megragadtam a karját, és megdöbbentem, hogy a melegsége és az izmai a kezem alatt milyen hatással voltak rám.

Beszívta a levegőt, mintha megégettem volna. Aztán olyan gyorsan megállt, hogy majdnem nekimentem a hatalmas mellkasának. Amikor megrándult, kiszabadult a szorításomból, felszisszentem, és gyorsan visszahúzódtam visszaszerezve egyensúlyom.

De Krisztusom, de magas volt. És hatalmas. Ahogy fölém tornyosult, én összezsugorodva távolabb húzódtam tőle, mert nem voltam hozzászokva az azonnali vonzalom ilyen szintjéhez.

A mogorva tekintete egyre mélyült. – Mi van? – mondta, a hangja rekedt és reszelős volt, és nagyon mély.

–  Hm…! – Próbáltam többet mondani, de nem jött semmi. Így hát újra megpróbáltam. – Én, én csak... meg akartam köszönni, hogy, tudod, segítettél nekem. Szóval... – Megbiccentettem a fejemet idegesen. – Köszönöm.

Egy teljes másodpercig bámult rám a majdnem feketének tűnő szemeiből. Énvisszatartottam a lélegzetem, nem tudtam, mit tegyek, mert nem válaszolt. Aztán atekintetem a sebhelyére tévedt, egyetlen dühös, vörös vágás, amely kettévágta a jobb oldalát az arcának, és elakadt a lélegzetem.

Volt valami majdnem barátságos és megközelíthető a sebhelyekben.

A Ten arcán lévő sebhelyekben. Talán azért, mert olyan sokat mosolygott. De ennek a fickónak az egyetlen sötét sebhelyében semmi megközelíthető nem volt. Mégis, énközeledni akartam, közelebb menni, kinyújtani a kezem és megérinteni, talán ennél is jobban megcsókolni.

Rövid lélegzetet véve bólintott egyet, elfogadva hálámat.

Aztán elfordult, és elbocsátott. Csak úgy.

–  Várj, nem értettem a nevedet – kiáltottam utána, kétségbeesetten próbáltam megbármit, amivel megzavarhatom, és kideríthetem, hogy mi van velem, miért hatott rám ilyen furcsán.

Lelassított, de nem fordult meg. Ehelyett azt morogta: – A Szoros pólós fickó megteszi.

–  Ó, a francba. – Összerezzentem, és a homlokomhoz csaptam a kezem. – Hallottad, amikor ezt mondtam?

Nem törődve a válasszal, elment, kisompolygott az ajtón és eltűnt.

Én némán bámultam az üres ajtónyílást, kábultan a történtektől. De komolyan: – Szent ég!

–  Ez én vagyok – kérdezte Asher, miközben megjelent mellettem, miközben ő is a kijáratot figyelte, – vagy a fickó, akitől egy kicsit összepisilnéd magad?

–  Mintha egyenesen a számból loptad volna ki a szavakat! – mormogtam zavartan.

Ten csatlakozott hozzánk, halk füttyentést eresztve el. – A fenébe, Hármas. Te aztán tényleg jó első benyomást tettél Parkerre. Esküszöm, hogy el akarta törni a csaj nyakát, amiért veled baszakodott.

Olyan gyorsan fordítottam felé a fejem, megrándult a nyakam.

Nem mintha fájdalmat éreztem volna; túlságosan lefoglalt, hogy eldöntsem, jól hallottam-e, amit mondott.

–  Parker? – Kizárt, hogy tényleg Parkert mondott volna. Muszáj volt...hallucinálnom kellett. Részeg voltam, a fülem őrült szarságokat idézett.

De Ten bólintott. – Igen. Nem hallottál arról a fickóról, aki elvitteSzöszit a kórházba, miután megindult a szülés?

Fintorogva próbáltam visszaemlékezni a részletekre. – Noel mondott valamit erről.Zoey találkozott vele egy kisboltban vagy ilyesmi.

–  És miután kitette, elvitte a kocsiját, hogy kitakarítsa. Pick és énelkaptuk, amikor visszavitte a kórházba. Kész voltam belerúgni, hogy hozzányúlt a kocsihoz, de Pick ismerte a köcsögöt a suliból,és ezt kapd ki, épp aznap szabadult a börtönből... nemi erőszakért és gyilkosságért.El tudod hinni, hogy Pick ezek után még mindig felvette?

–  Nem. – Megráztam a fejem, képtelen voltam elhinni bármit is abból, amit hallottam.– Ez nem lehetséges.

–  Tudom! Pick általában mindent megtesz, hogy mindenkit megvédjen. Most meg csak úgy és bedob egy gyilkost a ketrecbe velünk együtt. Miféle szarság ez?

Én azonban már nem figyeltem rá. Visszafordultam, hogy bámuljam a helyet, ahol utoljára láttam az idegent.

Most már eszelősen rázogattam a fejem, és azt suttogtam: – Az nem ő volt.

Az nem lehetett ő.

Kizárt dolog, hogy a férfi, akivel az imént találkoztam, ugyanaz a tizennyolc éves fiú, akibe hat évvel ezelőtt fülig szerelmes voltam. Ő nem változhatott ennyit, nem nőhetett ekkorát. A szeme színe, a hangja. Semmi sem egyezett.

Keményen ráncolom a homlokom Tenre. – Azt akarod mondani, hogy ez Knox Parker volt?

Knox még ki sem jöhetett a börtönből. Még mindig több mint húsz évnek kellene hátra lennie, bár oké, már nem követtem nyomon a büntetését két éve, amikor megölte Jeremyt. Akkor teljesen lemondtam róla.

Legalábbis ezt bizonygattam magamnak.

–  Honnan tudtad a keresztnevét? – Asher csodálkozott, amikor Ten felemelte aszemöldökét. – Te tényleg ismered Parkert?

Hangos sikoltozó zümmögés töltötte meg a fülemet, ahogy a srácok megerősítették.

Hat év után először láttam újra Knoxot.

–  Ó, Istenem! – Gondolkodás nélkül a bár kijárata felé robogtam.

A srácok utánam kiabáltak, de én továbbmentem. Az agyam még mindig próbáltafeldolgozni, amit az imént megtudtam, miközben a lábaim tovább futottak. Kirontottam anehéz, hűvös októberi éjszakába, nehezen lélegeztem.

Csúszva megálltam, és a klubból kivezető járdákat lestem, de teljesen elhagyatottnak tűntek, mivel minden pár méterenként egy-egy éjjeli lámpa szórta le a fényét a nedves járdákra.

Pánik ölelt át. Hol lehetett? Nem veszíthetem el most, amikor olyan közel volt. Nem is gondolkodtam azon, hogy mit mondanék vagy tennék, ha elkapom, csak tudtam, hogy el kell kapnom. Csakhogy a hely üres volt. Még egy autó sem hajtott el az utcán.

Lassú körben fordultam, a bennem lévő kétségbeesés a torkomat kaparta, csípte a szememet.

Hová tűnt?

És akkor megéreztem.

A tekintetét. A nyakamban kezdett bizseregni, amíg végig nem rázta az egész testemet, az egész idegrendszeremet. Nem tudtam mást tenni, csak éreztem, hogy figyel engem.

Kiszúrtam egy sötét, mélyen árnyékos helyet az épület szélének közelében, megálltam és hunyorogtam, de csak feketét láttam.

Tudtam, hogy ott van, de elrejtőzött előlem, valószínűleg a hátát a falnakszorította, és visszatartotta a lélegzetét, remélve, hogy nem találom meg. Kivéve, hogy nem volt oka, amiért bújkálelőlem, amiért nem mondta el, hogy ki ő.

Előreléptem, aztán haboztam. Mit csinálok, elindulok a sötét, hátborzongató árnyék felé az éjszaka közepén egy csendes utcán? Bármilyen baljós személy leselkedhetett ott, és várhatott arra, hogy közel kerüljek elég közel, hogy elkapjon. De aztán mégis megindultam feléje, képtelen voltam megállni távol maradni.

–  Knox? – Mondtam bizonytalan lélegzettel, éppen akkor, amikor a bár ajtaja kinyílt, és Noel és Aspen botorkáltak ki, őket követte Ten és Asher.

–  Felicity? – Noel felém vezette a feleségét. – Mit keresel idekint? A srácok azt mondták, kellemetlen látogatód volt. Jól vagy?

Még egyszer utoljára a fekete árnyékra pillantottam, mielőtt visszafordultam volna acsoporthoz. – Igen! – sikerült kimondanom. – Jól vagyok. – Bár egyáltalán nem voltam jól. Nem voltam jól, a lelkem mélyéig megrázott ez az este.

–  Biztos vagy benne? – kérdezteAspen.

Szememet forgatva mosolyt erőltettem magamra. – Persze. És mi van veled, betegeskedő?

–  Uhh. – Noel mellkasának támasztotta a fejét, és azt motyogta: – Jobban vagyok, de még mindig hányingerem van.

–  Gyere! – sürgette Noel, felfelé billentve az állát, hogy kövessem őket.

– Vigyük haza.

–  Igen, oké. – De még nem tudtam teljesen elfordulni az árnyéktól.

Ahogy a másik négy elindult, át az utca túloldalára, én visszafordultam hozzá.

Ha nem akart velem beszélni, rendben, de nekem mindenképpen volt egy üzenetem a számára.

–  Nem értem – mondtam. Aztán a többiek után siettem.

Asher átkarolta a vállamat, és az oldalához húzott amikor utolértem őket.

– Fázol – mondta.

Igen, a csontjaimig hatolt a hideg. Amikor megborzongtam, átölelt egyik karjával közelebb ölelt. – Megtaláltad Parkert? – kérdezte a fülembe.

Megráztam a fejem.

– Elmondod, miért üldözted őt?

Újabb heves fejrázás.

Sóhajtott, de azt mondta: – Rendben.– És hagyta a dolgot. – Ha tényleg jól vagy.

– Jól vagyok! – hazudtam.

Belül szétesett voltam, nem tudtam, mi történik, vagy mit fogok csinálni,mit tegyek.