15.-16. Fejezet

15. fejezet

 

Knox

 

Hat évvel ezelőtt

Fordította: SkyBright

 

–  Ez őrültség! – sziszegte City a sötét moziteremben.

Én csak vigyorogtam, miközben egy marék popcornt dobtam be a számba. – Micsoda? Jól érzem magam. – Anélkül, hogy ránéztem volna, eléje tartottam a popcornos zacskót, csendben megkínálva őt is.

–  Köszi. – Körülnézett az üres folyosókon, miközben beletúrt a kezével.

Aztán felém hajolt, és azt suttogta: – El fognak kapni minket.

Én is felé hajoltam, mert tetszett, milyen jó illata van ma este. Valami jó illatú parfüm volt rajta, ami az őrületbe kergetett. Esküszöm, hogy olyan illata volt, mint az egyik vadvirágnak, ami az erdőben nőtt, kivéve, hogy jobb volt, mert ez rajta volt.

–  Nem fogunk lebukni – ígértem. – Lefogadom, hogy senki más nem is fog bejönni velünk a moziba.

Felém fordult, a leheletével végigsimított az arcomon. – Miért?

–  Mert ez a film valami babáról szól, aki lelket kap, életre kel, és belezúg egy videotékásba.

– Mit mondtál?

Elvigyorodtam, és tovább néztem a nyitó stáblistát.

City az ujjbegyével a bordámat bökdöste. – Mifélefilmet választottál nekünk?

– Valami olyat, ami a legkevésbé sem zavart volna, ha lemaradok róla, mert csókolóztam a barátnőmmel az egész film alatt.

–  Nem hiszem el, hogy szándékosan egy rossz filmet választottál a legelsőrandinkra.

Végül felé fordultam. A szemöldökét a csalódottságtól összevonta, így megszólaltam:

–  Hé! – motyogtam, miközben finoman megsimogattam az arcát. – Tudom, hogy a mozi és a randi az én ötletem volt, de én sem akarom, hogy lebukjunk. Ezért is minden lehetséges óvintézkedést megtettünk, hogy megóvjunk téged a bajtól.És ez… – Az állammal a képernyő felé intettem.– Ez volt a legbiztonságosabb hely a nyilvános megjelenéshez, amit kigondoltam, hogy amit még megtehetünk. Különben is, nem a film miatt jöttem ide.

Pontosan tudtam, hogy a megfelelő pillanatban mondtam ki a megfelelő dolgot. A tekintete megváltozott, a ragyogó kék szeme folyékony azúrkékké változott, ahogy elakadt a lélegzete. Amikor lehajolva felém közeledett, én pedig félúton találkoztam vele, az ajkaim az övére tapadtak, és az ujjaimata hajába fúrtam. Nem hagytuk abba, amíg levegőért nem kapkodtunk, és a karakterek a képernyőn beszélni nem kezdtek... japánul.

–  Ó, Istenem! – City tátott szájjal rázta a fejét. – És ez még csak nem is angolul van?

Az ajkamba haraptam. – Hát... legalább van felirat.

Hitetlenkedve nézett rám. Összerezzentem, és kicsit erősebben haraptam az ajkamba, amíg egyszerre nevetésben nem törtünk ki.

Az egész cselekmény végül még rosszabb lett, mint ahogy eredetileg gondoltam.A "baba", mint kiderült, egy életnagyságú, felfújható szexjáték volt. És voltak szexjelenetek is. Rengeteg szexjelenet. A nagyszabású terveim, hogy csókolózzunk, elszálltaka képernyőn zajló mocskos akciók miatt. Olyan volt, mintha egy vonatot néznék, ami közeledik felénk, és City és én is csak rémülten bámultunk néhány jelenetet, cselekményeket, amik lezajlottak.

–  Annyira sajnálom. – Teljesen megalázva megfogtam a kezét, és lejjebb csúsztam a székemben. – Elmehetünk. Menjünk el. – Próbáltam ösztönözni, hogy álljunk fel a helyünkről, de ellenállt.

–  Megőrültél? – Visszarángatott minket a földre, miközben tovább nézte a filmet. – Ez az első mozis randim. Különben is... látni akarom, hogy mi lesz a vége.

Így végül maradtunk, és végignéztük az egészet.

Ahogy kéz a kézben hagytuk el a mozit százhuszonöt perccel később, a vállamra hajtotta a fejét, és azt mondta: – Tudod, ez tényleg nem is volt olyan rossz film. A sok szex és műanyag alatt, és tudod, a levegő pumpálása mögött tényleg volt néhány mély, értelmes téma. És elgondolkodtam azon, hogy mi az igazán fontos az életben.

Vigyorogva megráztam a fejem. Kiléptünk a meleg esti levegőre, és egy sötétebb, üres utca felé vezettem. Aztán hozzá hajoltam, és az arcomat a hajába temettem, és belélegeztem az esszenciáját. – Te mindig tudod, hogyan találd meg mindennek a jó oldalát, ugye? Ezt szeretem benned.

Felém fordult, mosolya melegségtől csillogott. – Tudod, én mitszeretek benned? – motyogta, orrát az enyémhez simította.

Én visszahúztam kicsit az enyémet. – Mit?

–  Hogy mindig milyen különlegesnek érzem magam miattad.

Az ujjam köré tekertem egy darabot a vörös hajából. – Te különleges vagy.

Megrázta a fejét, és közelebb húzódott hozzám, leheletével az ajkaimat súrolta. – Nem, senki másnak nem vagyok az.

–  Akkor senki más nem számít. – Lágyan megcsókoltam, majd egy kicsit elmélyítettem a csókot.

Végül nem csak az ajkaink, hanem a nyelveink is egymáshoz értek.

Ujjaim nyugtalanná váltak, és a testem megfeszült a vágytól. Megmozdítottam a kezeimet végig a torkán, a vállain és az ujjain, végig a gerincén, míg végül megragadtam a hátsóját, és magamhoz húztam, hogy minden porcikámmal érezhessem.

A karjai a nyakam köré fonódtak. Olyan kemény és fájdalmas voltam, hogy legszívesebben a magamévá tettem volna, ha hagyta volna. De egy csapat srác a közelben elhaladt mellettünk és nagyon megijedtünk. Szétváltunk, zihálva és tátott szájjal néztünk egymásra.

Amikor a többiek elhaladtak mellettünk, mit sem sejtve a jelenlétünkről, City az ajkába harapott. Aztán a kezem után nyúlt. Megfogtam mindkét kezét, és úgy tűnt, megnyugodott, vadul vigyorgott.

–  Szóval, tényleg el akarod dobni az óvatosságot, és megélni együtt valami különlegeset?

Összerezzentem, nem akartam soha nemet mondani neki. De... – Nem tehetem. – Az arcán csalódottságot láttam, így sietve hozzátettem: – Bárcsak csinálhatnánk, de húsz perc múlva találkoznom kell Mercyvel a téren.

City kíváncsi fintorára felsóhajtottam, és megforgattam a szemem. – Anya nem engedné, hogy kölcsönkérjem a kocsiját, hogy bejussak a városba, hacsak nem hozom Mercedest is. Azt mondta, szüksége van egy estére, távol a gyerektől.

– Ó. – Hozzáütötte a vállát az enyémhez, mielőtt megfordult és elindult az utcán. – Igen, nekem is Maxszel kellett bejönnöm a városba.

Siettem, hogy utolérjem, hogy együtt sétálhassunk. – És nem volt gondja azzal, hogy egyedül tegyen ki a mozinál? – Küldött felém egy furcsa pillantást.

–  Úgy értem, nem volt gyanús neki, hogy te találkozol valakivel?

Elvigyorodott. – Azt mondtam neki, hogy a barátnőmmel, Adával találkozom, és megnézünk egy filmet.

–  Ki az az Ada? – Oldalra csóváltam a fejem, próbáltam felidézni, hogy vajon ő valaha is említette őt korábban. – Nem emlékszem, hogy valaha is beszéltél volna Adáról.

–  Nem beszéltem róla neked? Biztos vagy benne? Mert ő az egyik kedvenc íróm. Azt hittem, már minden kedvencemet említettem neked.

– Ada Frostra gondolsz, vagy kire?

–  Igen! Tudtam, hogy meséltem neked a történeteiről. Állítólag Ryan története jön ki legközelebb, és esküszöm, hogy örökké erre vártam. Ő az a háborúshős, aki poszttraumás stressz szindrómában szenved, de volt egy nagyon rossz múltja is, ahol az apja...

– City! – mondtam.

– Hmm?

– Fangörcsöt kaptál.

Elpirult. – Tényleg?

– Csak egy kicsit.

–  Bocsánat, csak... nagyon szeretem a történeteit. Megelevenednek előttem. Még akkor is, amikor annyira dühös voltam Willre azért, amit a könyvében tett vele, meg kellett bocsátanom neki.

Mert Ada úgy írta meg a bűnbánatát, egy fejezet múlva, hogy én megértettem az okot, amiért meg kellett tennie. Ez annyira...

Megköszörültem a torkomat, mire ő rám nézett. – Nem tehetek róla! Amint megkaptam elkezdtem rajongani ezért a szerzőért, nem tudom abbahagyni.

Amikor felnevettem, még jobban elkomorult. Magamhoz húztam, ésmegöleltem. – Tulajdonképpen tetszik. Aranyos vagy, amikor szenvedélyes leszel valamiért.

Az arcát az ingembe temette, és mélyen belélegezte az illatomat. Tudtam, hogyérezte az illatomat. Tetszett maga a gondolat, hogy szereti az illatomat, mert én biztos voltam benne, hogy pokolian szerettem az övét. Gondolkodás nélkül a hajához szorítottam az orromat, és megszagoltam.

–  Látnod kellett volna aznap, amikor visszaírt nekem, miután emailt küldtem neki, hogy a rajongója vagyok. – Boldogan felsóhajtott, és közelebb jött hozzám. – Ez volt az egyik legjobb üzenet, amit valaha kaptam.

Kuncogtam, miközben az arcom a feje tetején pihentettem. – Fogadok. De én még mindig nem tudom elhinni, hogy hazudtál a bátyádnak. – Aztán halkan elénekeltem: – Hazug, hazug, rajongó csaj.

Megbökte a bordáimat. – Hé, ez nem volt hazugság. Ada olyan kedves volt ésfigyelmes a levelében, most már tényleg barátoknak tekintem magunkat. És csak úgy véletlenül nálam van a Kindle a táskámban, és mivel a történeteitfeltöltöttem rá, ez azt jelenti, hogy velem volt... legalábbis lélekben.

Megjátszott felháborodásomban fújtatva összeszűkítettem a szememet. – Nem hiszem el, hogy egy harmadik személyt – lélekben – is magaddal hoztál az első randinkra. – Aztán elvigyorodtam, és homlokomat az övéhez szorítottam. – Gondolod, hogy bánná, ha egy jóéjt csókot adnék a barátnőmnek?

–  Pfft. Romantikus regényeket ír. Persze, hogy nem bánná. Sőt, fogadok, ha mielég jók lennénk, még az egyik novellájába is beletenné... – szakította félbe magát egy zihálással. – Ó, Istenem. Az annyira király lenne.

A kezemet az ajkához szorítottam, mielőtt belekezdett volna egy újabbvidám tirádáját. – Akkor azt hiszem, jobb lenne, ha jól csinálnánk.

Az ujjaimat a számmal helyettesítve megcsókoltam a csajomat, és végigsimítottam akezemet a haján, majd végig a hátán, fel a karjain. Megfogtam az arcát éselmélyítettem a csókot, nyelvemmel végigsimítottam az övén, és közelebb léptem hozzá.

Ő felnyögött, és a nyakam köré fonta a karjait, az ujjai játszadoztak a hajam végével.

–  Sosem tudok betelni veled. – Ráhajoltam a szájára. – Soha nem kapokelég időt, amit veled tölthetek. Mindig többet akarok.

–  Én is. – Visszahajolt a számra, és én újra megcsókoltam.

–  Nem tarthatlak meg az éjszaka hátralévő részében? – Az örökkévalóságig.

Sóhajtom, miközben csókokat szórtam az állára, végül azt válaszolta: – Mi lesz a húgoddal?

A nyögésem elárulta, hogy nem akarok erre gondolni. Csak ezt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. – Még öt perc – könyörögtem.

–  Elfogadva. – Megharapta a fülemet, és majdnem elélveztem a farmeromban.

– Istenem, ez... Csináld még egyszer.

A fogai a gyengéd húsba haraptak, én pedig felnyögtem, miközben hátratoltamaegy épület falának. Aztán felemeltem, hogy a lábamat be tudjam illeszteni a combjai közé. A szemei tágra nyíltak, de a lábait a derekam köré kulcsolta, miközbenmegragadta a vállamat. Hozzá simultam, és a fájó erekciómat hozzá nyomtam.

–  Ó, te jó ég! – motyogta, mellkasa megemelkedett és süllyedt, és szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

Tudtam, hogy tetszik neki, de azért megkérdeztem: – Túl sok?

A fejét ide-oda csóválta. – Egy kicsit sem.

Vigyorogva adtam neki egy újabb csókot. Ezúttal a nyelvemet és fogaimat is használtam. Keményen neki dörgölőztem, ő pedig ökölbe szorította a kezeit a hátamon, miközben szorosan átölelte a derekamat a lábaival.

–  Knox! – A hangja magas és kétségbeesett volt. – Szükségem van...Szükségem van…!

Bassza meg, nekem is. Nagyon kellett. Mindenre szükségem volt tőle, pont akkor.

– Tudom. Nekem is. Annyira akarlak...

–  Hé, Bainbridge! – szólt egy hang a távolból. – Ide!

Felicity felsikoltott, én pedig majdnem összepisiltem magam. Le akarta rakni a lábait, így amilyen gyorsan csak tudtam, leraktam a földre. Aztán megpördültem a hívó felé, és elé léptem, hogy ne látszódjon.

–  Ó, Istenem! Ó, Istenem! – nyöszörögte a hátamhoz szorítva az ingemet. Hátra tartottam a kezemet magam mögött, vakon megfogtam a csípőjét, hogyhogy megnyugtassam. Soha nem hagynám, hogy bármi rossz történjen vele.

Amikor lépéseket hallottunk, mindketten megfeszültünk. Visszatartottam a lélegzetem, és megesküdtem, hogy ő is.

Újabb tíz másodperc várakozással később úgy döntöttem, hogy fellélegzem. Aztán azt suttogtam: – Akárki is volt, nem hiszem, hogy téged hívott.

–  Mi? De... Azt mondták, hogy Bainbridge. Nem igaz?

–  Igen. – Bólintottam, még mindig homlokomat ráncolva abba az irányba, amerről a hívást hallottuk. Ahogy kiosontunk az épületen túl mögül, és a sötét utcán lefelé a háztömb vége felé sétáltunk, amely keresztezte a szélesebb, lakottabb és kivilágított sugárutat, City szorosabban szorította az ingemet, és árnyékot vetett minden lépésemre.

–  Azt mondtad, hogy a bátyád hozott be a városba, igaz?

–  Igen, de... Max? Szerinted Max ilyen közel van?

Megráztam a fejemet, és óvatos lopakodássá lassítottam a tempómat, ahogy közeledtem a kereszteződéshez. – Fogalmam sincs, de valószínűleg ki kellene derítenünk.

–  De…– A gerincemhez csapódott, és megremegett, ahogy lassanbekukucskáltam a sarkon. Amikor megláttam két embert, akik egymás felé sétáltak egy utcai lámpa alatt, kiengedtem a levegőt.

–  Max az! – suttogta City, amitől megugrottam, mert egy másodperc töredékéreelfelejtettem, hogy velem van. Túlságosan lefoglalt, hogy a lányt bámuljam, akivel Max találkozott.

Rápillantottam a lányra. – És Mercy! – tettem hozzá.

–  Mi? – A lány felé fordította a figyelmét, hunyorgott egy pillanatra, mielőtta szemei kidülledtek. – Ó, Istenem, ő az. De… – Megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta zavarában. – Miért találkozik Max vele?

Tudtam. Bentley képe emelkedett fel a fejemben, a nagy kék szemei és az élénk vörös haja. Igen, pontosan tudtam, hogy Max Bainbridge miért találkozik az énhúgommal.

Rossz testvért vádoltunk meg. És Mercedes sosem javított ki minket.

Az izmaim megfeszültek, ahogy ránéztem a fiúra, aki elhagyta őt, miután teherbe ejtette. Legszívesebben kiviharzottam volna, és a szart is kivertem volna ebből a gazdag fasziból.

De Felicity keze a karomon kizökkentett a dühömből.

– Knox? Mi a baj?

Megráztam a fejem, túlságosan lefoglalt, hogy hallgassam, mit mondanak a titkos szerelmesek egymásnak az utcában.

–  Miért akartál találkozni, Mercedes? – Max hangja hűvös volt, és atekintete kemény, ahogy úgy nézett a húgomra, mintha egy olcsó szemétláda lenne.

Mercy felemelte az állát, és kidüllesztette a mellkasát. – Csak szerettelek volna egykibaszott hazugnak nevezni, és ezt a szemedbe mondani. Azt mondtad, hogy segítesz, ha valaha is bajba kerülök.

Max egy megfélemlítő lépéssel közelebb lépett hozzá, és az izmaim megfeszültek. De City keze a mellkasomon megnyugtatott.

–  Abortuszra gondoltam, és ezt te is tudtad.

City lélegzete elakadt, és rájöttem, hogy most kapott észbe. Az ujjai után nyúltam, de nem találtam a kezét.

–  Nos, úgy döntöttem, talán mégis akarom a gyereket.

Max felhorkant: – Ja, persze. Úgy érted, úgy döntöttél, hogy a gyerek megszületésesegítene megszerezni a Bainbridge-pénzt.

Mercy ezúttal közelebb lépett hozzá. – Hát, kellene!– köpte ki nyomatékosan. – Hat hónapig én voltam az istenverte dugópajtid, aki ugrott, amikor hívtad, te szemétláda.Megszültem a kibaszott gyerekedet. Ezért megérdemlek valamit. Megérdemlem mindenednek a felét.

Max gúnyos kacsintással megrázta a fejét. – De szart se kapsz. Az apám gondoskodik róla. Nem nézi jó szemmel az aranyásó kurvákat.

–  Te segítettél kurvát csinálni belőlem, te pöcs.

–  Akkor azt hiszem, nem kéne annyit széttárnod a lábaidat,kurva.

–  Figyelj ide, faszfej. – A nő a mellkasába fúrta az ujját, de a férfi elütötte a kezét.

– Vedd le rólam a mocskos kezed!

Mercy gyűlölettől csillogó szemmel csikorgatta a fogát. – Biztosannem ezt mondtad, amikor a kezemet rákulcsoltam...

A férfi elkapta a csuklóját, és visszabámult. – Ha esetleg nem értetted volna meg, amit mondtam, akkor most szólok, hogy azoknak az időknek vége. Csak egy kötöttségek nélküli dugásra volt szükségem, és te a puncidon keresztül akartál gazdagodni. Azt hiszem, egyikünk sem kapta meg, amit akart.Úgyhogy többé nem tartok igényt a szolgálataidra.

Ahogy megfordult, és olyan nagyképűen elsétált, hogy legszívesebben belerúgtam volna a fejébe.

A húgom utánakiáltott: – Egyébként is szar voltál az ágyban, te seggfej. A barátod, Fred tízszer jobb volt.

Amikor Max nem vett tudomást róla, a lány toporzékolni kezdett. – A fenébe veled, Bainbridge! Mi a faszt csináljak egy kibaszott gyerekkel? Egész nap sír, és csak nem akarja abbahagyni, és szarik is.

–  Nem az én kibaszott problémám, Mercedes. Mondtam, hogy nem akarok semmit egy gyerekkel. Felőlem belefojthatod egy kibaszott folyóba.

City zihált. Észre sem vettem, hogy kiléptem a rejtekhelyünkről ésa seggfej bátyja felé lopakodtam, amíg meg nem ragadta a pólómat, kétségbeesetten visszahúzott az épület sarkához. A valóság belém hasított – a félelem, hogy elkapnak minket, és soha többé nem látom őt – és végülvisszarohantam hozzá.

Miután ismét elrejtőztünk a szem elől, felé fordultam, és ugyanolyan kábultnak éreztem magam,mint ahogy ő nézett ki. Aztán megragadtam a kezét, és beljebb húztam a sötétbe. Az agyamban minden, amit tanultam, a gyűlölet, amit éreztem még mélyebb lett, mint valaha a Bainbridge család iránt.

Amikor már elég messze voltunk ahhoz, hogy biztonságban érezhessem magam, hogy beszélhessek, megálltam, hogy megtöröljem a kezemmel az arcomat. Felicity kifújta a levegőt, és átölelte magát, végigdörzsölte a kezét a karján.

–  A húgod – mondta végül – ... szörnyű.

Tátott szájjal bámultam rá, nem hittem a fülemnek. – A húgom? – sziszegtem. – Azt hiszem a bátyád volt az, aki azt javasolta, hogy Bentley-t fojtsuk egy folyóba.

–  De ő egyenesen a szemébe mondta, hogy mindig is csak a pénze érdekelte. Csak azért esett teherbe, hogy pénzt szedjen ki belőle.

–  És a férfit mindig is csak az érdekelte, hogy megdugja.

– Nos, ezt tudnia kellett volna róla.

–  Igazán? – Felvontam a szemöldökömet, nem hittem a fülemnek. – Szóval az teljesen lehetetlen volt, hogy elhitte, hogy a bátyád valóban megkedvelte őt? Csak a szexen kívül semmi másról nem lehetett szó, mi?

– Nem erről van szó...

–  Nekem is ezt kellene tudnom rólad? Ne higgyem azt, hogy talán tényleg magamért kedvelsz, mert senki sem kedvelhet egy kibaszott Parkert? Te csak kísérletezel velem, mielőtt még egy igazi barátot találsz, aki elég méltó ahhoz, hogy bemásszon a szent Bainbridge lábaid közé?

City zihálva szedte a levegőt, láthatóan összerezzent, és elhátrált tőlem.

Kinyitottam a számat, képtelen voltam elhinni, amit az imént mondtam.

A megbánás savként futott végig az ereimben. Azt kívántam, bárcsak megragadhatnám a szavakat a levegőből, és visszadughatnám őket a számba, mélyen a torkomba, hogy soha ne halljon ilyen aljas, durva vádakat, hogy soha ne létezzenek,hogy ne is gondolhassam őket.

Rámeredtem, a bőröm hideg lett a félelemtől, nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá a bocsánatkéréshez.

Megrázta a fejét, és megszólalt, mielőtt meg fogalmazhattam volna a választ. – Ezt nem úgy értettem. – A hangja remegett, és könnyek csillogtak a szemében. Ökölbe szorítottam a kezem, a számhoz emeltem, annyira szégyelltem magam, hogy majdnem elkezdtem én is sírni. – Nem azt akartam mondani, hogy Mercynek nem kellett volna feltételeznie, hogy talán tényleg tetszik neki. De azt is tudnia kellett volna, hogy... nos, ő egy tinédzser fiú.Mindenki tudja, hogy az egyetlen dolog, amit akarnak, az a szex.

–  Tizenéves fiú vagyok! – suttogtam, és könyörögtem neki, hogy bocsásson meg nekem az szavaim miatt. – Azt hiszed, hogy én csak szexet akarok tőled?

–  Nem, természetesen nem. – Összehúzta a szemét, kezeit az oldalán összekulcsolta, és vicsorgott: – Én egy Bainbridge vagyok. Valószínűleg pénzt is akarsz.

Aztán megpördült, és elsétált.

Tátva maradt a szám, képtelen voltam elhinni, hogy ezt mondta.

Ami a búcsúzkodást illeti, ez volt a legjobb. A mellkasomra mért ütéstől kifogytam a szuszból. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg azt hitte, hogy én csak azért vagyokvele, mert...

Nem, ennek nem volt értelme. Túl sok időt töltöttünk együtt, túl sok mindent megosztottunk egymással a legbelsőbb gondolatainkból és érzéseinkből. Az én Citym nem ilyen volt.

A lány, aki ilyen vádakat sziszegett, egy vadidegen volt.

Kezemet ökölbe szorítva, fogaimat csikorgatva megráztam a fejem, nem voltam hajlandó ennyiben hagyni a dolgot. Rá akartam venni, hogy beismerje, hogy hazudott. Kényszeríteni fogom, hogy megbocsásson nekem az idiótaságomért, és minden rendbe fog jönni, minden rendben lesz, a fenébe is.

De amikor a háztömb végére értem, és befordultam a sarkon, megálltam, amikor megláttam őt az utca végén, ahogy egy buszmegálló padján ülve sírdogált.

A mellkasom összeszorult, ahogy néztem, ahogy a szomorúság kiárad belőle. Én okoztam ezt, mert Mercy védelmére keltem. Én ríkattam meg ezt a számomra legkedvesebb embert a földön.

Majdnem elmenekültem szégyenemben, aggódva, hogy mindennek vége. Soha nem bocsátana meg nekem. Soha többé nem leszünk ugyanazok, és ami a legjobb nyárnak indult, életem legrosszabb nyara lett a végére.

A zokogása azonban megviselt. Nem hagyhattam, hogy egyedül sírjon, odamentem hozzá, és leültem vele szemben a pad másik végére. Egy percig nem is szólaltam meg, miközben ő a kezébe temetett arccal sírt. A kezemet zsebre raktam, és összeszorítottam a szemem, azt kívánva, bárcsak visszamehetnék a múltba az elmúlt öt percbe, és ne legyek ekkora seggfej.

Aztán kifújtam a levegőt. – Nem akartam! – mondtam, a hangom rekedtté vált. – Ezt te is tudod, ugye? Csak feldúlt voltam, védekeztem, és halálra rémültem, hogy ahogy kinéztek, olyan volt, mint valami szörnyűséges előzetese annak, hogy mi milyenek lehetnénk egyszer, ha rosszra fordulnának a dolgok. Nem tudom, miért mondtam ki. Annyira hülye voltam. Rosszul lettem, amint kimondtam a szavakat. Azt hittem, hogy hányni fogok. És azt hittem, hogy soha nem fogsz megbocsátani nekem. Megértem, ha nem, de akkor is sajnálom. Annyira, nagyon, nagyon….

Lassan kinyújtottam a kezem, és kísérletképpen végigsimítottam a könyökén, hogy felmérjem a reakcióját.

Amikor felém fordult, kiengedtem a levegőt, és megragadtam a karját, ésátraktam a padról az ölembe.

– Sajnálom! – suttogtam a fülébe.

A mellkasomhoz gömbölyödött, és a nyakamba temette az arcát, miközben a karjaival szorosan átölelt. A lélegzés még soha nem ment ilyen könnyen, mint most. De mivel hozzám fordult vigasztalásért, miután én bántottam meg őt, ez teljesen összetört engem.

A szemeim megteltek könnyel. – Átkozottul sajnálom! – ismételtem meg.

–  Én is. – Ő is szipogott. – Én sem gondoltam komolyan, amit rólad mondtam, de szándékosan mondtam. Úgy akartalak megbántani, ahogy te bántottál meg engem.

Az arcomat a hajának támasztottam. – Sikerült.

– Sajnálom, Knox. Nem kellett volna...

–  Nem. Én kezdtem el. Megérdemeltem.

–  Nem, Max és Mercedes kezdte. Egymás torkának estek, és mi a saját tesóinkat védtük ahelyett, hogy egymást támogattuk volna.

Nem válaszoltam, még mindig feldúlt voltam, hogy milyen könnyen összevesztem vele. Ő a legfontosabb, legértékesebb emberré vált számomra, és én megbántottam őt. Soha nem akartam őt bántani.

A hányingerem ismét feltámadt, de City ujjai a hajamban megnyugtattak.

Felemeltem az orrom a hajából, hogy a szemébe nézhessek. – Nem is tudom, miért voltam ennyire védekező Mercyvel szemben. Ő biztosan nem egy szent. És becsapni egy terhességgel, és kicsalni pénzt a bátyádtól, szörnyű volt hallgatni.

–  Én sem voltam jobb. Amit Max mondott, az még a borzalomnál is rosszabb volt. Úgy értem még sosem láttam őt ilyennek. Mindig ő volt a kedves, védelmező testvér. Ő még soha nem mondott nekem ilyen durva és szívtelen dolgot.

– Azért, mert olyan vagy, mint ő.

Amikor elhúzódott, hogy felnézzen rám, a szemei tágra nyíltak, és megkérdezte: – Te is így látsz engem? Olyan vagyok, mint ő?

Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem. – Nem. Te csak... te te vagy, egyáltalán nem hasonlítasz rá, és nem kellett volna megvádolnom, hogy úgy gondolkodsz, mint ő. Tévedtem. Nagyot tévedtem.

–  Pszt. – Két ujjbegyét az ajkamra nyomta. – Vége van. Mindketten bocsánatot kértünk, elismertük, hogy tévedtünk, és a testvéreink is tévedtek, és az egész helyzetet elszúrtuk. De most már vége, és én megbocsátok neked, és...te is megbocsátasz nekem, igaz?

Pislogtam, nem voltam felkészülve a bizonytalan pillantásra, amit küldött nekem. – Természetesen megbocsátok neked. – Ez sosem volt kérdéses. Még csak nem is tudtam levegőt sem venni, amikor csak arra gondoltam, hogy többé nem lesz az életem része. Szerettem ezt a lányt mindenemmel; nem hittem, hogy lehetséges lenne nem megbocsátani neki... bármit is.

Vigyor virított az arcán. – Jól van. Akkor megint minden rendben van.

De nem tudtam osztozni a mosolyában. Még mindig féltem, most még jobban féltem,mint korábban. Épp csak túléltük az első harcunkat. Dolgoztunk a problémáinkon, a sértett érzések ellenére, mert annyira törődtünk egymással. Ez az elkötelezettség jele volt, és még valami mélyebbnek is. És mégis, fogalmam sem volt, hogyan fog működni a jövő közöttünk.

–  Szóval, hogyan tovább? – kérdeztem, mire a homlokát ráncolta.

– Hogy érted ezt?

Megráztam a fejem. – Túl sokat kockáztattunk ma este. Ha a bátyád, vagybárki, meglátott volna minket együtt, akkor vége lett volna. A családod elválasztott volna téged tőlem, én pedig harcolnék azért, hogy visszakerüljek hozzád, és egy átkozott vérfürdő lenne. Egyikünk családja sem észszerű, amikor egymásról van szó. Még akkor sem vagyunk észszerűek, ha a saját családjainkról van szó. Nem hagyhatjuk, hogy tudjanak rólunk. Senkinek sem mondhatjuk el, és soha többé nem találkozhatunk így nyilvánosan. Ez túl kockázatos.

Kék szemei tele voltak félelemmel, amikor azt suttogta: – Mit mondasz?

–  Azt mondom, hogy vissza az erdőbe. Csak az erdőben találkozunk, éstitokban tartjuk, amíg...

– Meddig?

Sóhajtottam, és a homlokomat az övéhez szorítottam. – Nem tudom. Amíg meg nem öregszünk, és elég idősek leszünk ahhoz, hogy a saját lábunkra álljunk, és eltartsuk magunkat, azt hiszem. Amíg a szüleinknek nem lesz felügyeleti joguk felettünk, és végre nyíltan együtt lehetünk, ahol nem tudnak jogi ügyeket csinálni belőle, hogy távol tartsanak minket egymástól.

–  Úgy érted, amíg a szüleimnek nincs többé joguk távol tartani téged tőlem? Mert te már tizennyolc éves vagy, felnőtt a törvény szemében. Ez az egész arról szól, hogy rám vársz? Két év és három hét múlva leszek tizennyolc éves.

–  Valójában. – Megrándultam. – Arra gondoltam, hogy várnunk kéne, amíg te is elvégezd a főiskolát, és előbb megszerzed a diplomát, amit szeretnél.

A lánynak leesett az álla. – Megőrültél?

Felemeltem a kezem. – Csak hallgass meg. Ha összejönnél velem, aminttizennyolc éves lennél, kitagadnának és elvennék tőled... nem is tudom,örökösödési szarságokat, mint például a főiskolád kifizetését. Nem akarom, hogy elveszítsd ezt. Kizárt, hogy el tudnám tartani mindkettőnket, és fizetni a főiskoládat.

– De...

–  Nem veszem el tőled a tanulmányaidat. A pszichológiai doktorátusodat.Ez a te álmod, City. És azt akarom, hogy elérd.

–  És mi van, ha az álmomhoz az is hozzátartozik, hogy most már az életem része vagy?

Megkönnyebbülés öntött el, ahogy a kezeim közé fogtam az arcát. – Bébi, én nem fogok sehová menni. Te velem maradsz. De ha ez az egyetlen biztonságos módja annak, hogy láthatlak, az néhány lopott óra itt és ott az erdőben, akkor megéri.

A szeme jó tíz másodpercig kutatta az enyémet, mielőtt bólintott, és egy remegő mosollyal ajándékozott meg. – Akkor rendben. – mondta. – Nekem is megéri.

16. fejezet

 

Felicity

 

Napjainkban

Fordította: Mandy

 

Még alig világosodott ki másnap reggel, mikor már az öklömmel püföltem Pick bejárati ajtaját.

Totális semmi, csak emlékek és kérdések, nem aludtam sokat elmúlt éjjel. Csak forgolódtam kölcsönkért ágyamban. Hajnali négy körül a tíz éves Colton csatlakozott hozzám, bemászott a takaró alá és remegett, ahogy hozzám bújt.

Amikor kérdeztem tőle, hogy mi baj van, csak annyit motyogott, hogy “rémálom”, úgyhogy hagytam, és szorosabban bebugyoláltam. Szinte azonnal újra elaludt, de én ébren maradtam. Körülbelül egy órával később felkeltem, hagytam egy üzenetet, hogy ne ijesszek meg senkit, és kilopóztam Gamble-ék házából, mielőtt felriadtak volna.

Mivel a Tiltottnál hagytuk a kocsimat, odasétáltam, hogy elhozzam, azt gondoltam, hogy a friss levegő majd segít gondolkodni, de nem így történt. Amikor odaértem a kocsimhoz, a kerék kurva lapos volt. Gondoltam. Úgyhogy tovább sétáltam Pick lakása felé.

Még abban sem voltam biztos, hogy milyen gondolatok futnak át az agyamon. Úgy éreztem magam, mint egy törékeny fa zsibbadt darabkája, amelyik bármelyik pillanatban összetörhet.

A Pick lakásából jövő mozgás hallatán kihúztam magam, és megtöröltem az arcomat, közben vettem egy mély levegőt. Aztán kinyílt az ajtó.

Pick haja kócos volt. Megdörzsölte csipás szemeit, és nyújtózkodás közben ásított egyet. Ez az álmos, épp az ágyból kimászott kinézet eléggé ütős volt, de én még csak értékelni sem tudtam ezt a nagyszerű, férfias látványt.

Igen, ennyire kattogott és össze volt zavarodva az agyam.

Mikor meglátott, leengedte a kezét. – Felicity. Jézusom, te nő, már napok óta próbállak elérni. – Megragadta a könyökömet, és behúzott a lakásba. – Hívtam a számodat, de nem csörgött ki. Elmentem a lakásodra, de…

– Igen, már nem ott lakom.

Fáradtan kifújta a levegőt. – Rájöttem.Mikor Noel említette, hogy náluk laksz, megálltam tegnap este a Gamble háznál, de a fiúk azt mondták, hogy Aspen elvitt téged.

– Elvitt a Tiltottba– mondtam tompa hangon. – Reméltem, hogy segít elinni a gondjaimat.

– Francba – lihegte, tekintete az arcomat kutatta. – Akkor már tudod.

– Mit tudok? – felemeltem a kezemet, ahogy a hangom is emelkedett. – Hogy van egy srác, akit mindenki Knox Parkernek hív, épp most engedtek ki a börtönből, csak hogy megmentse Zoey és az újszülött babája életét, aztán ő lett a legújabb csapos abban a klubban, ahol történetesen én is dolgozom?

– Megpróbáltam elmondani neked. Az Istenre esküszöm, már aznap, mikor rábukkantam, te voltál az első személy, akit megpróbáltam elérni. Az Isten szerelmére, tudod, hogy értesítened kéne a főnöködet arról, ha megváltozik a címed, ugye?

Összehúztam a szemöldökömet. – Hát, ha majd tényleg lesz egy új lakcímem, te leszel az első, akinek el fogom mondani. Rendben, főnök?

Sóhajtott, és újra megdörzsölte az arcát. Aztán karba tette a kezét, és az arcomat tanulmányozta. – Hogy viseled ezt az egészet? Jól vagy?

– Nem tudom. Én nem… – Rekedt volt a hangom, aztán remegett, és át kellett ölelnem magam. – Fogalmam sincs, hogy mit érezzek vagy gondoljak, vagy csináljak. Nem értek semmit. Csak azt tudom, hogy az az idegen tegnap este nem Knox volt.

Együttérzés árasztotta el Pick arcát. – Sokat változott, nem igaz?

– Változott? – horkantottam fel. – Az a kettő nem ugyanaz a személy. Nem lehet. És hogy jöhetett ki ilyen hamar?

– Nem tudom. Nem mondja meg.

– Te megkérdezted?

– Nem. Nem akartam nyomást gyakorolni rá. Azt reméltem, hogy megbízik bennem eléggé ahhoz, hogy maga mondja el.

– Kivéve, hogy Knox nem így működik. Úgy kell belőle kihízelegni a problémáit.

– Szivi, ezt a fickót még egy erővágó sem lenne képes most feltörni.

A vállaim megereszkedtek. – Mi történt vele, Pick?

Magához húzott, megölelt, és a hajamba sóhajtott. – Azt hiszem, semmi jó.

Könnyek gyűltek a szemembe, és belekapaszkodtam a pólójába. – Azt sem tudtam, hogy ki ő. Elmúlt az egész éjszaka, és még csak nem is mondott vagy tett semmit, ami segített volna emlékezni. Amikor végül megmondták a nevét, miután elment, megpróbáltam követni, de Istenre esküszöm, elrejtőzött előlem. Miért rejtőzne el előlem?

– Most sok démonnal kell megküzdenie, és azt hiszem, te lennél az utolsó ember, akit szeretne, hogy lásd, hogyan küszködik velük.

– Ez hülyeség.– Fogcsikorgatva kibújok Pick öleléséből, és összehúzom a szemöldökeimet. – Már láttam a legrosszabb állapotában és én voltam az egyetlen, aki segített neki ezt feldolgozni. Miért nem tudja, hogy újra segítenék neki?

– Nem tudom, Felicity. Annak már jó ideje. Talán azt hiszi…

Hagyta, hogy én fejezzem be a gondolatot, megvonta a vállát, és tehetetlenül nézett rám.

De nekem fogalmam sem volt, hogy mit akart sugallni, úgyhogy felmordultam. – Mit hisz?

– Az első dolog, amit hallott rólad, az volt, hogy egy másik sráccal élsz. Ezek után miért gondolná, hogy ti ketten ott folytathatjátok, ahol abbahagytátok?

Zokogásom furcsa hangzású csuklásba csapott át, utáltam, hogy Knox tudta, hogy továbbléptem…megpróbáltam továbblépni… mindegy. Ha tudja, hogy valaki mással élek, biztos tudja azt is, hogy szexeltem…

Hányinger tört rám.

– Még csak nem is beszélt velem – nyögtem ki. És nem csoda. Más férfiakkal szexeltem. Nem ismertem fel, mikor láttam őt. Kigúnyoltam a pólóját, és ő meghallotta.

Biztos én vagyok a világ legrosszabb barátnője.

Várjunk csak. Ziháltam, ahogy ez a szó átfutott az agyamon, és rájöttem, hogy gyakorlatilag sosem szakítottunk. Elszakították tőlem, és börtönbe zárták, én meg azt hittem, hogy soha többé nem látom őt. De ha tényleg soha nem szakítottunk… akkor az azt jelenti, hogy még mindig együtt vagyunk? És én megcsaltam őt?

Istenem, rosszabb vagyok, mint Cam.

– Mit csináljak, Pick?

Megrázta a fejét. – Nem tudom, édesem.

Mikor kinyitotta a száját, mintha a világ legjobb tanácsát ajánlaná, az egyik gyereke betotyogott a szobába.

Julian felvillanyozódott, mikor meglátott engem. – Bu bu. – Kitárta a karjait, és felém sietett.

Olvadozott a szívem az üdvözlésétől, úgyhogy felkaptam, és magamhoz öleltem, hozzádörzsöltem az orromat a hajához. – Szia, te jóképű fickó. Szívderítő látvány vagy.

– Bu bu – ismételte meg, pufók kis tenyerét az arcomhoz nyomta. – Bu bu.

– Jól van, jól van – megyek bele. – Buborékot akarsz, értettem. Tudod, szerencséd van, mert ezúttal nem felejtettem el hozni magammal néhányat.

Kihalásztam egy darab rágógumit a zsebemből, és Julian sürgetve gügyögött, míg kicsomagoltam, és a számba tettem.

– Bu bu. Bu bu.

– Adj egy percet, hogy megrágjam, te gyerek. – Olyan gyorsan rágtam, ahogy csak bírtam, hogy meglágyuljon a gumi. – Adok neked buborékot.

Pick háttal nekidőlt a falnak, és zsebre tett kézzel figyelt minket mosolyogva, és megrázta a fejét. – Ugyanolyan rossz vagy, mint mindenki más a gyerekeim kényeztetésében.

– Tökmindegy. Nincs olyan, hogy elkényeztetsz egy ilyen édes babát. Nem igaz, te gavallér?

Ráhúztam a rágót a nyelvemre és fújtam egy buborékot, Julian vidáman visított, ahogy a számra csapott, kipukkasztva a rágót. Aztán kezdtük újra, rágás, fújás, pukkasztás, majd még néhányszor, mielőtt Pick ellökte magát a faltól és ásított, megdörzsölte mellkasát a pólóján keresztül.

– Csinálok egy kávét. Kérsz te is?

– Ö… rendben. – Felkapva Juliant követtem Picket a konyhájába, és végül rájöttem, hogy milyen csendes ez a hely. Hát igen, biztos túlságosan is el voltam foglalva Knoxszal, hogy bármi másra is gondolhassak. – Eva nincs itthon?

– Elvitte magával Skylart az üzletbe, hogy vegyen néhány ruhát Parkernek. – Megálltam, még mindig nagyon nyugtalanított ezt a nevet hallani évek óta először. – A lányok mindig korán kelők voltak, szeretik elintézni az összes vásárlást, mire mi fiúk épp csak kigurulunk az ágyból – mondta, miközben levette a kávéfiltert, és egy doboz őrölt kávét.

– Ruhákat? – Ennyit bírtam csak mondani.

Hátranézett, és felhúzta a szemöldökét. – Igen. Ruhákat. Nem volt semmije, mikor megtaláltuk őt szerdán a kórháznál. Talán csak egy órával azelőtt engedték ki. Még azt sem tudta, hogy a régi háza leégett, vagy tudod, bármit a családjáról.

Zihálva ültem le a legközelebbi székre, amit találtam. Julian megint megveregette az arcomat, újabb buborékot követelve, úgyhogy gondolkodás nélkül fújtam egyet.

– Tényleg nem tudott semmit? Senkiről? Egyáltalán senki nem értesítette, hogy gyakorlatilag az egész családja meghalt?

– Nem. És tényleg szívás volt a rossz hírek szállítójának lenni.

– Ó, Istenem. Itt találkozott Zoey-val, ugye? Abban a kisboltban, ahol a háza volt?

Pick bólintott – Igen.

Szorosabban öleltem Juliant. – Szegény Knox.

– Alapvetően én is így éreztem. Az a srác csak jót tett a mi Zoey-nkkal, miközben hajléktalan volt, össze volt törve, és nem volt családja, akihez mehetett volna.– Megvonta a vállát. – Visszahoztam őt ide, aztán rágyömöszöltem az egyik pólómat, hogy a bárban dolgozhasson tegnap este, de nem igazán illett rá, úgyhogy Tink vállalta, hogy rendesen felöltözteti.

Egy kis féltékenység kavargott bennem, utáltam, hogy Eva viseli a gondját, és nem én. Majd összerezzentem, és beharaptam az ajkam, még rosszabbul éreztem magam, mint tegnap este, amikor megjegyzéseket tettem a szűk pólójára. Fasza, felejtsük el a legrosszabb barátnőt, én vagyok valószínűleg a legrosszabb ember a világon. De aztán valami más, amit Pick mondott, tört a felszínre.

– Várj. Idehoztad őt? Úgy érted, hogy ide? – mutatok a padlóra, és kihúzom magam ültömben, majd körbepillantok. – Itt lakik veletek?

– Azt leszámítva, hogy tegnap este munka után nem jött haza – válaszolta, mielőtt kérdezhettem volna. – Úgyhogy… nem tudom, pillanatnyilag hol van.

Mikor egy halk kopogás hallatszott a bejárati ajtón, kapkodtam a levegőt. Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam. Knox volt az. Talpra ugrottam, és vadul körülnéztem, arra gondoltam, hogy valahogy fel kellene készülnöm. Valószínűleg szarul nézek ki, a hajam fésületlen, és az első ruhát kaptam fel, ami a sötétben a kezembe akadt. Még csak az első kávémat sem ittam meg.

De minden ettől függetlenül történt.

Pick kiment a konyhából, hogy kinyissa az ajtót, úgyhogy utána rohantam. A teste eltakarta a kilátást, amikor kinyitotta az ajtót, de meg tudtam mondani abból, ahogy leengedte a vállait és ahogy megkönnyebbülten fellélegzett, hogy kit üdvözölt.

– Szóval úgy döntöttél, hogy visszajössz.

– Azt hiszem, nem nagyon van hova máshova mennem. – A mély, érdes hang, amit az előző éjjel hallottam, betöltötte a lakást, és megborzongatott.

– Hát, gyere be.

Pick hátralépett, és szélesebbre tárta az ajtót. Még mindig az a szűk fekete póló volt rajta, ami tegnap este, és lehajtotta a fejét, majd előrelépett egyet, míg fel nem pillantott, és meg nem látott engem. Visszarándult a folyosóra, és vádló pillantást vetett Pickre. – Mi a …?

Pick felemelte a kezét, ártatlanságát bizonyítva. – Csak megjelent itt. Fogalmam sem volt, hogy átjön.

Tátott szájjal bámultam Pickre, hogy Knox pártját fogta, mintha nem engedett volna be, ha tudta volna, hogy átjövök, vagy ha Knox itt lett volna. És mi a pokolért nem akar engem Knox látni?

Összeszorítottam a fogaimat, ahogy a sértett düh megtöltötte az ereimet, és összehúztam a szemeimet.

Hogy merészeli? Hogy merészel elfutni előlem hat év után, mikor az idő nagy részében én rá vártam, és hiányzott nekem, és végig szerettem őt? Hogy merészeli, hogy nem akar engem látni?

Előremasíroztam, Juliant az apjának toltam, de a tekintetem Knoxon tartottam. – Bocsáss meg nekünk egy pillanatra.

Megfogtam az ajtót, behúztam magam mögött, és becsuktam Pick orra előtt, aki kapkodva próbálta elkapni a gyerekét.

De ahogy egyedül maradtam a folyosón a magát Knoxnak állító idegennel, a dühöm eltűnt.

A bizonytalanság nőtt.

Olyan sokat változott. A haja alaposan le volt borotválva, ettől a feje más formájúnak tűnt. A borostája sok mindent eltakart, de még így is meg tudtam állapítani, hogy keményebb vonások nőttek az állára és az arccsontjára.

Habár az arca elvesztett némi babahájt és szikárrá vált, a testtömege gyakorlatilag megduplázódott. És ez mind csak izom volt, színtiszta, acéldomborulatú izom. Olyan rohadt nagyok voltak, úgy tűnt, hogy akadályozzák a mozgásban, míg meg nem mozdult olyan ruganyosan, ahogy szokott.

Semmi, de tényleg semmi nem volt ugyanaz, kivéve talán a szemei. Nem nagyon néztem meg őket tegnap éjjel a bár sötétjében, de amit láttam, az alapján feketének tűntek.

Most, teljes nappali fényben, újra barnák voltak, és végre fel tudtam ismerni belőle egy keveset az én Knoxomból, de csak a színük és a formájuk volt ugyanaz. Most olyan halott kifejezés ült bennük, vagy talán komolyan megtört, mintha valami helyrehozhatatlanul megtört volna benne. A fájdalom szoros görcsbe rántotta a gyomromat.

Mi a francon mehetett keresztül?

Tekintetem visszavándorolt az arcára. – Nem ismertelek fel tegnap este.– Ez volt minden, amit mondani tudtam.

A világ leghülyébb megjegyzésének tűnt, de mégis, mi mást mondhattam volna? Szia, rég nem láttalak? Őrülten hiányoztál? Még mindig rád gondolok mindennap? Úgy tűnik, nem tudlak nem szeretni, tök mindegy, milyen keményen próbálkoztam.

Ja, ez nem fog megtörténni.

– Észrevettem – mondta, és Istenem, még a hangja is teljesen hamis volt. Rekedtes kis szünetek voltak benne, amitől reszelősnek és mélynek tűnt.

Nyeltem egyet, képtelen voltam egyáltalán érzékelni őt. Nem hangzott durvának… vagy édesnek, ami azt illeti. Csak olyan… közönyös volt.

Ami kinyírt engem.

Bennem semmi közönyös nem volt attól, hogy láttam őt. Teljes csőd voltam. A szívem őrülten kalimpált, a tenyerem izzadt az idegességtől, a karjaim fájtak, hogy kinyúljanak érte, hogy csak … megöleljem őt.

Már hat év eltelt azóta, hogy megölelt, és senki nem ölel úgy, ahogy Knox Parker.

Csak olyan kurvára hihetetlen volt. Knox itt állt előttem, teljes életnagyságban, és nem ölelhettem meg őt.

– Szóval, hallottam, hogy szerda óta kint vagy.

Félrenézett, mintha egyáltalán nem érdekelné a beszélgetésünk.

Ez a reakciója többféle módon pusztított el. De legalább nem rohant vagy bújt el. Még mindig itt állt, engedte, hogy nézzem őt és beszéljek hozzá.

Mikor legutóbb láttam – leszámítva a múlt éjszakát, ami nem számít, mivel nem jöttem rá, hogy ki ő – kétségbeesetten szorított magához, és szerelmes szavakat suttogott a fülembe.

Teljesen készen álltam, hogy kivárjam a négy éves börtönbüntetését. Eltekintve attól, hogy az a büntetés meg lett hosszabbítva másik harminc évvel.

Ami aztán újabb okot adott arra, hogy összetörjek.

– Hogy szabadultál ilyen hamar? – Nem kellett volna ilyen hamar szabadulnia.

Végre felemelte rám a tekintetét, sötétbarna szemei tele voltak fájdalommal. – Nem tudom. Gondolom, feltételesen engedtek ki.

Felnevettem, de a hangom zokogássá változott. Feltételes szabadláb? Ez okozta mindezt? Miért nem gondoltam én feltételes szabadlábra?

A kezemet a szám elé kaptam, és olyan erősen haraptam be a számat, ahogy csak tudtam, hogy elfojtsam a feltörni készülő könnyeimet. Amikor már végre képes voltam kontrollálni az érzelmeimet, leengedtem a kezemet.

– Hát, én, ööö…– Remegve nevettem egyet, és kisimítottam a hajamat az arcomból. – Olyan sok kérdésem van.

Amikor újból félrenézett, az idegeim felmondták a szolgálatot. – El akarsz menni innét? Valahova, ahol tudunk beszélni?

Hirtelen valami érdekeset talált a lábain, és valami olyasmit motyogott, hogy – Nem.

Leesett az állam. – Tessék? Azt mondtad, hogy nem?

Megvonta a vállát. – Csak nem látom értelmét.

Megráztam a fejem, teljesen elszállt az agyam.

– Értelmét a minek? Beszélgetésnek? De... mi? – Megbolondult? – Már hat éve volt. Millió dolog van, amit be kellene pótolni. Muszáj beszélnünk.

Megrándult egy izom az állán, eddig az egyes egyetlen jele annak, hogy ez a találkozás valamilyen módon számára is nehéz. De aztán felrántotta az egyik vállát. – Nincs mit mondanom.

– Hogy tudnád… de mi van a … ó Istenem! Naná, hogy egy csomó szarságról kellene beszélnünk. Hivatalosan sosem szakítottunk.

– Szakítottunk – mondta a lábának.

Majdnem megmarkoltam a szívemet, mert úgy éreztem, mintha épp most szúrta volna át. Tátogva megráztam a fejem. – A szemembe tudnál nézni, amikor ezt közlöd velem?

Felemelte megkínzott barna szemeit. – Nem akarok beszélni – mondta halkan.

Tépni akartam a hajamat és üvölteni. Mindkét ököllel ütni akartam a mellkasát.

Nem, csak keményen meg akartam ragadni, magamhoz rántani és megcsókolni, megölelni, kényszeríteni, hogy vallja be, ugyanannyira hiányoztam neki, mint ahogy ő hiányzott nekem, és hogy örül, hogy láthat.

De csak félrenézett.

A rohadék még csak nem is figyelte, hogyan törte össze a szívemet.

A fájdalmam átcsapott haragba. – Hát, én meg igen! Lehet, hogy neked nincs mit mondanod, de nekem rengeteg mondanivalóm van. Mikor legutóbb láttalak, megesküdtél, hogy nem hibáztattál engem azért, ami történt.

Még mindig nem hajlandó rám nézni, de sötét szemöldökei zavartan összeszaladtak. – Nem hibáztatlak.

– Akkor miért kezelsz így engem?

Szorosan becsukta a szemeit, és lehajtotta a fejét, miközben megbánás futott át a vonásain. Ez volt a legtöbb érzelem, amit hat év alatt mutatott felém.

Remény villant fel bennem. Ez volt az. Végre meg fog nyílni nekem, és beszélni fog a …. bármiről is, ami ezt az embertelen magatartását okozta.

De mégsem. Téves riasztás. Elfordult, és elindult Pick lakásától vezető folyosón, valami olyasmit mondott rekedtes hangján, hogy:– Ezt nem tudom megtenni.

– Megtenni mit? – követeltem teljesen összezavarodva, és próbáltam megállítani. – Miért nem tudsz egyszerűen csak beszélni velem? Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz engem? Miért nem akartál még csak látni sem, mikor meglátogattalak a börtönben?

Megállt, oldalra fordította a fejét, mintha a fülét irányomba állította volna, hogy jobban halljon. – Eljöttél? A börtönbe?

– Még szép. – Egy könnycsepp folyt le az arcomon, de most nem érdekelt, hogy elrejtsem. – Az első kibaszott alkalommal, ahogy tudtam. Akkor volt, mikor betöltöttem a tizennyolcat. és hivatalosan is nagykorú lettem.

Végre megkaptam a látogatási jogot szülői belegyezés nélkül. És az egyetlen dolog, amit születésnapomra akartam, hogy lássam az arcát. Pár percnek is örültem volna, ha esélyem lett volna rámosolyogni és elmondani neki, hogy még mindig szeretem. Hogy még mindig várok rá.

Összetört a szívem, mikor az őr elküldött.

Egy sötét felhő suhant át Knox arcán. – A születésnapodon? Nem lehetett… – Elfintorodott, de aztán folytatta. – Aznap nem fogadhattam látogatókat.

Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, de az arcán lévő kísérteties sápadtság befogta a számat, és reméltem, hogy elmondja nekem.

Persze nem tette.

Sóhajtottam, úgy döntöttem, talán nekem kellene nyitom, mielőtt ő tenné. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, amitől ennyire megváltozott, de eltökéltem, hogy kiderítem.

Úgyhogy kiterítettem az összes kártyámat az asztalra, lappal felfelé. – Vártam rád – vallottam be.

Lassan felnézett rám, barna szemei nedvesek voltak és csillogtak.

– Négy évig vártam rád anélkül, hogy bármi hírt kaptam volna tőled. És többet is vártam volna… míg nem két héttel azelőtt, hogy ki kellett volna engedjenek, megtudtam, hogy megöltél két embert. És egyikőjük történetesen az apám ügyvédjének a fia volt.

Egyáltalán nem reagált. Sem megbánás, sem düh, sem magyarázat, semmi.

Felemeltem a kezeimet frusztrált vereséggel. – Aztán hirtelen az a várakozásra maradt két hét harminc további évre változott. – Megtört a hangom. – Nem várhattam harminc évet, Knox.

Szomorúak voltak a szemei, mikor felém nézett. – Négyet sem kellett volna várnod.

Szipogtam. – Nem, azt hiszem, nem kellett volna. Elválasztottál minket egymástól azzal, hogy megölted őt. Tudod, igaz? Amikor megmutattad, hogy a bosszúd többet jelent neked, mint hogy kijuss, hogy velem lehess, megöltél mindent, amink volt együtt. Te vagy az, aki elválasztott minket egymástól.– Annyira remegtem, hogy a karjaimat magam köré fontam, átöleltem magam. – Csak remélni tudom, hogy megérte neked.

A rohadék néma maradt. Épp most vágtam hozzá dolgokat, még csak nem is hittem, hogy reagálni fog rájuk, de ő csak áll ott, mint egy kibaszott szobor, nulla érzelmekkel.

Szipogtam, képtelen voltam hinni neki. Csalódott voltam, ki voltam akadva és össze volt törve a szívem, megpördültem és végigviharzottam a folyosón. Megkerültem a sarkot, bementem a lépcsőházba mielőtt lecsúsztam a felső lépcsőfokra és üvöltöttem, arcomat a kezeimbe temetve, ahogy a nyomorúság felemésztett.

Az a Knox, akit ismertem, megtalált volna engem. Ő nem lenne képes elviselni a könnyeimet. Ő leülne ide mellém, és beszélne hozzám, és addig ölelne, míg minden újra rendben nem lenne.

De ez az idegen, akitől elsétáltam, távol maradt.

Így még jobban zokogtam, mert végül rájöttem, hogy az a fiú, aki egyszer szerettem, tényleg, iszonyatosan eltűnt.